Az én égi szülém…
(Gondolatkísérlet)
A köztudatban zsidó Istenként ismert JHVH (Jehova, „vagyok, aki vagyok”) nem
ugyanaz, illetőleg nem olyan, mint a keresztények Istene. De még a római katolikus
egyház által vallott Isten sem egyezik a protestánsokéval. A „katolikus Isten”
körül például hemzsegnek a szentek, átminősítésükre várakoznak a boldogok, és
ott van még (alatta, mellette, fölötte?) Szűz Mária, aki – ugye – tudvalevőleg
éppen Isten anyja…
Allah sem egészen egyezik JHVH-val, de a
keresztények Istenével sem.
Olyan ez – ezek szerint – mintha több isten lenne…
És vajon melyik az „igazi”?
Az, hogy Istent másként képzelik el a zsidók, a
keresztények/keresztyének, a muszlimok, korántsem bizonyítja, hogy nem
ugyanarról van szó. Azt viszont igen, hogy Isten sem ilyen, sem olyan;
pontosabban mondva Isten ilyen is, meg olyan is (lehet). Igaz ez bárki azon
állításával szemben, miszerint Isten kizárólag olyan, amilyennek ő hirdeti. Ha
ugyanis olyan lenne (ahogy például prédikál róla a plébános vagy a lelkész úr),
akkor vajon miért más Allah, vagy Jehova Tanúi Jehovája?
És itt fölmerül a kérdés: kinek van oka-joga
kinyilatkoztatni, hogy Isten ilyen, vagy olyan? Talán a judaizmus híveinek,
mert Isten „megjelent” Ábrahámnak, Mózesnek, és még számos prófétájuknak? De
hát Ábrahám is, Mózes is, és minden próféta (közéjük sorolva most az ugyancsak
zsidó Jézust) Isten más-más „arcát” látta!
Kinyilatkoztatásra – szerintem – senki embernek
nem volt, és most sincs joga. Akkor sem, ha valóban
látomás, jelenés formájában úgymond személyesen is találkozott Istennel. Nem
vonom én kétségbe, hogy valóságosak az élményei, tapasztalatai, de az kizárólag
az övé; megoszthatja természetesen másokkal, bárkivel, akár vallást is
alapíthat rá, de ha már kijelenti, hogy Isten olyan, és az az igaz Isten,
amilyenről ő beszél, akkor – akár jóhiszeműen, akár hátsó szándéktól vezetve
teszi – téved, és másokat is megtéveszt.
A történelem folyamán elsőként az egy Istent még napistenként IV Amenhotep/Ehnaton fáraó
(K. e. 1416 – 1400) definiálta. Aztán megrajzolták a saját (egy)istenük
„személyiségrajzát” az egyiptomi rabszolgaságból menekülő, erőszakkal új
területeket foglaló zsidók (eleinte még bizonytalankodva, hol Baált, hol JHVH-t
képzelve saját istenüknek, majd az utóbbit érthető, mármint a nemzetté
kovácsolódó zsidó társadalom szempontjából nézve érthető okokból kisajátították,
saját istenné degradálták, aki a szemükben inkább volt a hadak ura, mint bármi
más), s ugyanígy a K. e. 553 körül élt perzsa
Zarathusztra (görögül Zoroaszter) próféta is. (Ő azonban már nem nemzeti
istenről, hanem inkább univerzálisról beszélt.)
Istenképünk alakításában a legtöbbet Jézusnak
köszönhetünk. (Jézus fölmutatta mennyei atya jellemzőin igen-igen sokat
módosítottak azonban az évszázadok során – nyilván mindenkori érdekeiktől
befolyásoltan – az államvallássá „fejlődött”, hosszú-hosszú ideig a politikai,
vallási hatalom egyedüli birtokosaként fungáló katolikus egyház potentátjai.) De
még Jézus mennyei atyja, annak
ellenére, hogy már korántsem parancsolatokat osztogató, azok megszegését
kegyetlenül megtorló Isten, még ő is távolságtartó. Mindentől függetlenül
azonban – ismétlem – ő már és még most is elfogadható, mondhatni emberséges,
akitől nem kell, hogy rettegjen az esendő emberke.
Milyen lehet hát Isten teljes valójában?
Ezt talán – legalábbis földi életünk során - sosem
tudhatjuk meg abból következően, hogy az abszolútum végtelen. S mivel Isten az abszolútum szubsztanciája, noha
nem a végtelen abszolútum, hanem annak egyik - de legfőbb! - aspektusa, mégis szintén végtelen.
Ez lehetőséget ad viszont arra is, hogy ebből a
végtelenből úgymond „megalkossuk”, „kiragadjuk” saját - mondhatni személyes – istenünket; sosem felejtve,
hogy Isten – legyen a zsidók, a magyarok, a muszlimok, a katolikusok és a
protestánsok istene, ugyanaz az egy Isten, csak hát más-más megközelítésben.
Tehát nem új istent kell, nem is lehet felfedezni, vagyis nem hamis istent,
hanem kiemelve, (bocsánat!) kvázi „saját használatra” hangsúlyozva Isten
bizonyos jellemzőit.
Így jutottam el én például a jézusi mennyei
atyától az égi szüléig.
Isten számomra égi
szüle, akiben többek között – az én esetemben – benne vannak a már elhunyt
szüleim is; és mindaz jellemző rá, amit mások az úgynevezett védőangyalukban,
többen meg a védőszentjükben vélnek fellelni.
Égi szüle, aki gondoskodó, figyelő, szeretettel
fegyelmező; türelmes, megértő és megbocsátó; védő és segítő, és még hosszan
sorolhatnám.
Olyan, akivel (számomra ez igen fontos)
beszélgetni lehet; elvileg bármikor, és ez csak rajtam múlik. Akinek a
jelenlétét állandóan érzékelhetem, akivel már-már közvetlenül is találkozhatok
és konzultálhatok sajátos – meditatív – tudatállapotban.
Neked is lehet „házi” vagy „személyes” istened, ha
ez az Isten az élő és egyedüli igaz Isten. Akkor is, ha nem vagy gyakorló
vallásos, hanem csak a „magad módján” fogadod el, és hiszel benne; akkor is, ha
hívő és templomba járó katolikus, evangélikus, református stb. vagy, annak
ellenére, ha tilt ettől Isten – de ne felejtsd, csak az emberek által felkent!
– szolgája. Nem kell, illetőleg nem feltétel ugyanis a közvetítő, hogy Istenre
rátaláljunk, és hozzá eljussunk.
Csupán gondolj rá, amikor szükségét érzed, vagy éppen úgy hozza kedved. Aztán
próbálj róla valamilyen „képet” formálni elmédben (egyben lelkedben); de –
javaslom – ne engedj a kísértésnek, hogy a születésedtől hallott sztereotípiák
befolyásoljanak. Arra viszont ügyelj, hogy Istenedet kizárólag jó
tulajdonságokkal „ruházhatod” fel, hiszen a mindenség Isten (akiből
elvonatkoztatod a „sajátod”) és csak ő – ahogy Jézus mondta – az igazán jó. Ha
ettől eltérsz, akkor „égi társad” ugyan „égi”, vagyis a transzcendens szférában
fellelhető lesz, de esetleg a pokolbéli Sátán... [Akitől esetleg, sőt valószínűleg szép szavakat és
ígéreteket kaphatsz, de ne felejtsd, ez csak szó, szó, szó; pontosabban hamis
szó és hazug ígéret, ami végső soron – sok-sok szenvedés után – a semmibe (a
megsemmisülésbe) vezet.]
000
A fentiekkel összefügg, de mindezt sokkalta
árnyaltabbá (és megalapozottabbá!) teszi Jung
véleménye.
„Hogy az istenség hat reánk, csak a psziché révén
állapíthatjuk meg, de mindeközben nem tudunk különbséget tenni, vajon a hatások
Istentől érkeznek-e, vagy pedig a tudattalanból, vagyis nem lehet tisztázni, hogy
az istenség és a tudattalan két különböző nagyság-e. Mindkettő
transzcendentális tartalmak határfogalma. Ám empirikusan is kielégítő
valószínűséggel állapítható meg, hogy a tudattalanban megvan a teljességnek egy
archetípusa, mely spontán módon manifesztálódik az álmokban stb., s hogy
létezik egy, a tudatos akarattól független törekvés, amely más archetípusokat
vonatkoztat erre a középpontra. Ezért nem látszik valószínűtlennek, hogy az
előbbinek magában véve is van bizonyos középponti helyzete, amely az
istenképhez közelíti. A hasonlóságot ráadásul különösképpen alátámasztja, hogy
az archetípus olyan szimbolikát eredményez, amely már kezdettől fogva
jellemezte és jelképezte az istenséget.
Ezek a tények lehetővé teszik, fentebbi, az
istenfogalom és a tudattalan megkülönböztethetetlenségére vonatkozó tételünk
bizonyos korlátozását is: pontosabban szólva, az istenkép nem magával a
tudattalannal egyezik meg, hanem archetípusával. Ez az, amitől az istenképet
empirikusan többé nem választhatjuk el. Igaz, önkényesen feltételezhetjük e két
nagyság különböző voltát. Ám ez mit sem használ nekünk, ellenkezőleg, csak
ember és Isten különválását mozdítja elő, ami Isten emberré válását akadályozza
máris.
Nem kétséges, igaza van a hitnek, mikor az ember
szeme és lelke előtt feltárja Isten mérhetetlen és elérhetetlen mivoltát, de
ugyanakkor megtanítja Isten közelét, sőt közvetlenségét is, s épp a közelség
az, aminek megtapasztalhatónak kell lennie, ha nem akar merőben jelentőség
nélkül maradni. Valósnak csak azt ismerem el, ami hat reám, ami azonban nem hat
reám, meglehet, akár nem is létezik. A vallási igény egész mivoltot kíván, s
ezzel a szándékkal ragadja meg a tudattalan nyújtotta teljesség-képeket,
amelyek a tudattól függetlenül emelkednek ki a lelki természet mélyeiből.” (C.
G. Jung: Válasz Jób könyvére, 126 – 127. o. Fordította Tandori Dezső – Akadémia
Kiadó, Budapest, l995)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése