Egyedül…
Egyedül maradt; a felesége kint a
temetőben, gyerekük nincs, megöregedett. Két testvére is már rég’ eltávozott,
különben sem volt közöttük a „hajtós” felnőtt életükben szoros kapcsolat, azok
családjával meg jóformán semmilyen.
Szomszédjai vannak, meg még
rokonai is, de azok mind dolgoznak. Ha ráérnének, akkor sem zavarná őket, mert
igazából nem is érdekli, hogy mi van velük. Hogy vele mi van, az meg nyilván
őket nem érdekli, meg úgysem tartozik rájuk. Ha rájuk tartozna, akkor sem
beszélne nekik róla.
Egyedül van.
Életcélja? Ugyan, élete is alig.
Nincsenek anyagi gondjai, hiszen egész életében sokat dolgozott, tisztes fizetést
kapott, és most a nyugdíjára sincs különösebb panasza. Így aztán az életcélja,
ha ez egyáltalán annak nevezhető, hogy éljen. Élni valahogy, lehetőleg újabb betegség,
a meglévők mellett újabb testi nyavalya nélkül.
Motiváció?
Ha valaki megkérdezné, hogy
van-e, visszakérdezne, az meg mi… Nem, nincs, ami motiválná. Még arra sem, hogy
éljen…
Talán jobb is lenne eltávozni.
Régen gondolni sem szeretett a
halálra, senkiére sem, a sajátjára meg pláne nem. Mostanra viszont már nincs
halálfélelme. Attól fél csupán, hogy a manapság oly gyakori szívinfarktus, vagy
agyvérzés következtében lebénul, úgy, hogy az elméje tiszta marad, a teste viszont
nyomorék lesz. Ez borzalmas lenne.
Önkéntes távozással megelőzhetné.
Igen, nincs már halálfélelme, de
így értelmetlen ez az egész…
Olvasta A létezés értelmetlen volta című eszmefuttatást, és egyetértett
vele.
A létezés értelmetlen volta
„Mert kicsoda tudhatja, mi legyen az embernek jó e világon, az ő
hiábavaló élete napjainak száma szerint, a melyeket mintegy árnyékot tölt el?
Kicsoda az, a ki megmondhatná az embernek, mi következik ő utána a nap alatt?”
(Prédikátor könyve 6, 12. – Károli fordítás)
A kutya, macska, egér, patkány, végső soron az ember kivételével
minden élőlény – fundamentális ösztönei által meghatározott – fő célja, hogy
egyen, igyon (regenerálódjék) és szaporodjék. Ezen túl a kutya, esetleg még a
macska, néhány háziállat célja lehet, hogy a gazdája kedvében járjon, vagy
éppen felbosszantsa, ha a kedve úgy hozza.
Esetükben létezésük ezzel értelmet nyer.
A tápláléklánc végén lévő ember kivételével minden élőlény létezésének
ugyan nem célt, de értelmet ad az is, ha az összetett kérdést az élet oldaláról
kiindulva vizsgáljuk, hogy az adott populáció, sőt minden egyed szerves része a
biológiai folyamatoknak. Ha csak az ember nem rondít bele, akkor így maradhat
fönt az egyensúly, vagy állhat helyre a természeti katasztrófák után újra.
Bevallom azonban, nem igazán érdekel, van-e célja és értelme például a
meztelen csigák létezésének. Az viszont igen, hogy az én életemnek, általában
az ember létének van-e.
Céljaim persze voltak, vannak, és reményeim szerint a halálom
pillanatáig lesznek is. Felteszem, mindnyájan, illetőleg majd mindnyájan így
vagyunk ezzel.
Tételezzük fel, hogy ezek a célok, legalábbis nagyobb részük értelmes
célok.
És akkor ettől már az életem értelmet nyer? Van értelme az életemnek?
Ha a céljaid értelmesek, attól az életednek lesz értelme Tisztelt
Olvasó?
Persze, hiszen felnevelsz egy – két - három gyermeket; egzisztenciát
teremtesz magadnak; szolgálod a lakóhelyedet, hazádat, egyházad… Elültetsz egy
– két – három fát, lakást veszel, berendezed; nyomot hagysz…
És az, akinek nincs gyermeke, egzisztenciája, otthona és hazája, sem
semmije a puszta létén kívül? Vagy netán elveszítem, vagy éppen te elveszíted
mindazt, amit megteremtettél?
Ha tetszik, ha nem, a csupasz igazság, hogy a halálunk pillanatában
mindent elveszítünk…
Ha csak ennyi: megszületünk, élünk, meghalunk…
Bizonyos idő után még csak nem is emlékeznek ránk, és semmi nem marad
utánunk. (Örökké ugyanis – a történelem néhány híres és/vagy hírhedt alakja
ívételével – senkire nem emlékeznek, és senki után semmi nem marad!) Ha minden
elmúlik, volt értelme a létezésemnek? Ha csak ennyi, hogy születés, élet, halál
(a lényeget tekintve, messziről visszanézve bizony csak ennyi), akkor volt?
Luther Márton, a reformáció vezéralakja szerint az ember célja a
Földön, hogy jó és boldog legyen, és – úgy vélem – ezzel csak egyetérthetünk
(annak ellenére, hogy ez így nagyon általános, és szinte megfoghatatlan).
Fogadjuk el: ez okos, helyes, tehát értelmes cél.
Ha ezt követem, akkor már van értelme az életemnek? Halálom után
kimondható, hogy volt értelme az életemnek? Akkor is, ha csak részben tudtam,
netán egyáltalán nem tudtam megvalósítani? Pláne, ha még azt is számításba
vesszük, hogy jónak és boldognak lenni nem abszolút kategória, hanem a változó
társadalmi normák alapján mindig valamihez/valakihez viszonyítva vagyok, lehetek
ilyen, vagy olyan.
Kár azonban a szót szaporítani, hiszen minden érvre van ellenérv, bármit
vizsgáljunk is abban a szakaszban, ami a születésünktől a halálunkig eltelik. A
végeredmény: ha csak ennyiből áll egy ember léte, akkor összességében nézve
nincs sok értelme (ha egyáltalán valamennyi van is).
A létezésünknek akkor lehet – abszolút értelemben – értelme, ha van
folytatása. Nem még ennyi, vagy annyi évig, akár a Föld, sőt az univerzum
meglétének végéig, hanem szó szerint a végtelenségig. Ha örökké tarthat.
És tarthat örökké?
Hát…
🔺🔻🔺
Így gondolja ő is. Nem is hagyja
nyugton a kérdés: tarthat örökké?
Persze mi van, ha örökké tart?
Ez az írat – „A létezés értelmetlen volta” – neki
szól, és róla is szól. Részben róla szól. Nincs gyermekük, vagyis hát gyermeke…
Van ugyan háza, talán hazája is, de minden más elmúlt, amiért érdemes volt
élni.
Most már nem érdemes?
Keressen valami célt?
Kertészkedjen? Alapítson a hasonszőrűeknek egy klubot? Olvasson? Piáljon, míg
bírja?
Nem érdekli.
Vannak, akiknek rosszabb? Vannak,
nyilvánvalóan, biztosan. Rosszabb lehet a súlyos betegeknek, a halálos
betegeknek, a nyomorékoknak, a hajléktalanoknak, a kitaszítottaknak.
Most akkor örvendezzen, hogy ő
nem ilyen?
Nem örül, mert nem tud örülni
ennek. Nem is érdekli.
Van fedél a feje fölött, nem
éhezik, nem halálos beteg…
Hú, de jó neki.
Jó ám a…
Á, nem érdekes. Semmi sem
érdekes. Nem érdekes, nem érdekli a törekvés, a nyüzsgés; az ismerkedés, a
barátkozás, a beszélgetés. Senki, semmi. Nem kell. Az időjárás sem érdekli. A globális
felmelegedés? Ugyan. A Föld jövője? Az emberiség jövője? A saját jövője? Le
van…
Globalizáció? Világkormány?
Elbutulás? Bérrabszolgák?
Meg sem éli. Ha mégis, mi
változik? A lényeg marad; a saját lényege, a kiürülés, az üresség…
Unalmas, de nem, pontosabban
fárasztó ez a világ. A világa, az élete…
Háború lesz? Na és? Őt is
megölhetik? És akkor mi van? Talán jobb is lesz. Lenne. Ennél minden jobb;
legalább nem kell önkezével…
Minden mindegy; jobb lenne
befejezni. Be kéne fejezni ezt az egészet.
Úgy érezte, ez a mélypont, aminél
nincs már lejjebb…
De, ha van folytatás, akkor nem
is tudja befejezni, tegyen bármit. Ha van folytatás, akkor a folytatás jó lesz,
vagy rossz lesz, de lesz…
Van folytatás?
Meg kell tudnia.
Kitől? A papoktól? Baromság; ők
honnét tudnák… Valamilyen gurutól? Ja, mert ő tudja…
Olvasta, emlékszik:
„Ködösít a
szófacsaró,
Rókalelkű
álhírhozó.
Kijelenti:
üzentétek,
Ez lett most az
igétek,
Vegyétek és
egyétek.
Becses, íme, eme
kincs,
Vita pedig
tovább nincs.”
Van folytatás?
Meg kell tudnia.
Istentől, nyilván, ha van…
Beszélnie kéne, beszélnie kell
vele!
Hogyan, mikor, hol?
🔺🔻🔺
Szóváltás a
keresztútnál
1.
Lelki, szellemi (pszichikai) felkészülés
Háttérbe szorítom az egómat. Fölébe emelkedem, hogy nyitottá
váljak az új gondolatok, érzések megismerésére, szükség szerinti
befogadására. Az egyéniségem, személyiségem
persze marad ugyanaz, a véleményem a dolgokról ugyancsak, de meghatározó lesz a
nyitottság, befogadó készség.
Ha eddig maradéktalanul nem is, mostantól toleráns,
pluralista, objektív (türelmes, befogadó és tárgyilagos) leszek…
2.
Relaxálás
Az ellazulás (relaxálás) elsődlegesen pihentető gyakorlat. A
cél olyan, illetve ahhoz hasonló testi-lelki (fizikai és pszichikai) állapot
elérése, amelyet alapos, egészséges alvás utáni ébredéskor érzünk. Olyankor,
amikor nem feküdtük el egyik végtagunkat sem, amikor nem sürget senki, semmi,
nyugodt nap vár ránk, kicsit még heverészhetünk. Nem voltak nyugtalanító
álmaink, nincsenek zavaró gondolataink. Ilyenkor lazák vagyunk, izmaink is,
szellemünk is.
Elsajátítani és begyakorolni legkönnyebben hanyatt fekve
lehet. [Amikor már pár napos, esetleg pár heti gyakorlás után könnyedén
sikerül, akár ülve is, és elvileg akárhol. Utazás alatt utasként, várakozás
közben, munkahelyen, ebéd- vagy kávészünetben. Pár percnyi lazítás felér azzal,
mint a franciáknál az ebéd utáni fél órás szunyókálás.] Csöndes szobára,
kényelmes fekvőhelyre és félhomályra van szükség.
A ruhám meglazítom annyira, hogy semmi se szorítson. A karórát
lecsatolom.
Hanyatt fekszem. Mivel engem zavar, ha teljesen vízszintesen
fekszem, kispárnát teszek a tarkóm alá. Lábaim annyira széttárom, hogy a combjaim
ne érjenek össze. Karom kétoldalt a törzsem mellett, de nem ér a testemhez.
Szemhéjam lazán lecsukom.
Gondolatban elkezdem mondogatni: egész testem ellazul; lassan megnyugszom; pihenek… Többször
megismétlem. Aztán rádöbbenek, hogy gondolataim elkalandoznak. De nem szabad,
hogy ez felbosszantson, hiszen, míg az embernek nincs kellő gyakorlata, ez természetes.
Persze igyekszem, hogy a kalandozás helyett az ellazulási szándék maradjon az elmémben.
Következő lépés: sorra veszem a végtagjaimat. Kezdhetném bármelyikkel,
de én most is, mint előzőleg, a bal lábammal kezdem.
Arra gondolok (tulajdonképpen sugallom magamnak): bal lábam ellazul, izmaim elernyednek… A
lábfejem melegség önti el… A bal lábam már ellazult…
Következhet a jobb láb ugyanígy, majd a balkar, a jobb kar, az
alhas, a has, a mellkas, a nyak, a bal váll, a jobb váll, az arc, a homlok, a
fejbőr (tehát lábfejtől a fejtetőig). Befejezésül: egész testem ellazult…, ellazult…, kellemes melegséget érzek…
[A relaxáció lényege: testünk izmai ellazuljanak,
megpihenjenek, elménket (és ezáltal szellemünket/lelkünket) ne gyötörjék kínzó
(dühítő, idegesítő, feszültséget, szorongást keltő) gondolatok.]
3.
Vizualizáció
A „Zsidó meditáció”(*) a héberül nem tudóknak a könnyűszerrel
begyakorolható A betű vizualizációját javasolja. A héber ábécét ismerőknek az alef betűt. Én eleinte hol az A-t, hol
egy korábban már többször fölidézett kép vizualizálását választottam. Az is
előfordult már, hogy a mekkai Kába követ idéztem föl. Gyakrabban Jézus keresztjét…
Mostanra a keresztnél kötöttem ki.
A vizualizáció szerepe különben, hogy az elmélyülés minél
teljesebb legyen, és az ember jobban ráhangolódjék új képek, új érzelmek és
gondolatok befogadására.)
4.
Szándék
megfogalmazása
Mivel eleve azért vágtam bele ebbe a spirituális kalandba,
hogy közvetítők (félremagyarázók, manipulátorok) nélkül, tehát közvetlenül szót
válthassak az abszolút szellemi entitással, most mást nem teszek, mint röviden
és egyértelműen – gondolatban természetesen - leszögezem, hogy mit szeretnék…
Kérlek, segíts, hogy eljussak
Hozzád. Segíts, hogy megértsem, ha válaszolsz… Kérve kérlek, ne hagyj magamra
kétségeimmel!
5.
Elmélyedés
Számolás lassú lélegzetvételenként gondolatban tíztől –
esetleg húsztól - zéróig visszafelé.
6.
Vizualizáció újra
Megismételhető az előző vizualizációs kép is, de ha már szert
tettünk némi gyakorlatra, akkor annál „nehezebbet” (bonyolultabbat) próbáljunk
felidézni. De csak akkor és úgy, ha könnyedén sikerül. Ha nem, akkor jobb a
begyakoroltnál maradni.
Én egy általam kreált helyzetet választottam. Oázis a
sivatagban. Jézus háttal nekidőlve egy pálmafa tövében ül. Egyedül van, pihen
és töpreng. A tanítványok és más kísérők tőle távolabb a fák alatt tesznek-vesznek…
7.
Kérdésfeltevés
Bármi megkérdezhető, amire az ember kíváncsi.
(Vigyázat; előfordulhat, hogy a kérdező el sem jut a mondat
végére, közben hallja a választ. Van, de ez a ritkább, amikor picit várni kell
a válaszra. És az is, hogy ez csak ennyiből áll: „Gondolkozz, tudod a választ!”)
8.
Beszélgetés
Szabad a pálya.
Nem próbáltam ki, nem is áll szándékomban, csak feltételezem,
hogy a nyegléskedés, tiszteletlenség következetesen kerülendő. Ne felejtsük: nem vagyunk egyenrangú felek...
9.
Elköszönés
A válasz, válaszok „meghallása”, felfogása, megértése végzetével
én (ha nem felejtem el) köszönetet mondok (gondolok) a közvetlen találkozó,
személyes beszélgetés lehetőségéért, megtörténtéért. Ha netán erről
megfeledkezem, azt hiszem, ettől még nem dől össze az ég, hiszen van rá
mentségem: a meghatódottságtól nem jutok
szóhoz…
¯
A kérdés és a válasz természetesen a fejünkben (elménkben,
tudatunkban) fogalmazódik meg. De érezzük – én legalábbis éreztem – hogy ez más
válasz. Másnak a válasza. Eleinte azonnal nem is tudtam elfogadni.
Meghökkentem, és ha akkor teljesen éber lettem volna, nyilván le-föl rohangálni
kezdek, és közben a fejem fogom, ahogy szoktam, amikor meglepő és/vagy
meghökkentő új gondolattal szembesülök.
A „találkozó” (valójában sajátos meditáció) után – már
lecsillapodva – csak sétálgattam és gondolkodtam. Aztán elfogadtam,
tudatosodott bennem: nem az én korábbi véleményem, hanem ez az új, a most
kapott, megtalált válasz a helyes és igaz. Amit hallottam, azt kell tennem, ha
jó megoldást keresek és akarok.
¯
P.s. Sikerült Isten humoráról is bizonyságot szereznem.
Megkérdeztem: „Az ateisták is választ kapnak kérdéseikre?”
A válasz: „Ha hozzám
fordulnak…”
¯¯¯
Ezt a beszélgetést sem árt azonban kontrollálni. (Isten feltehetően nem orrol meg érte.)
Honnét tudhatom, hogy Istennel beszéltem?
1. Kizárásos alapon szűkíthetem a
kört, s amikor már csak 3 lehetőség - Isten, Sátán (alias abszolút gonoszság),
„alkalmi” tudathasadás - van, akkor...
2. a kapott válaszok utólagos
elemzéséből nyerhetek megerősítést.
A tartalom, a stílus és a személyiség
összevetéséről van szó. Csak a példa kedvéért: a kollektív (ennélfogva a saját)
tudattalanban sajátos szellemi organizmusként megbújó sátáni erő nem valószínű,
hogy azt ajánlaná, legyek türelmes, megértő és megbocsátó. Illetve holmi hátsó
szándéktól vezérelve „súghatná”; ezért is nem egy adott mondatot kiragadva
ajánlatos elemezni, hanem a teljes szituációt, és az esetleges következményeket
is számításba venni.
Ajánlatos észben tartani azt is, amit Aryeh Kaplan a Zsidó meditáció c. kötetében az ilyen típusú „eszmecseréről” írt.
„Az
Istennel folytatott beszélgetés módszerében nincs ilyen visszahúzó erő. Igaz,
hogy más meditációs formákhoz hasonlóan ez a technika segít az ego
legyőzésében. Mindenesetre a módszer valami erősebbel váltja fel az egót. Az
Istennel való beszélgetésben megújultan és más perspektívából tekintünk
magunkra, és kezdjük úgy látni önmagunkat, mint Isten kiterjedését. Ez a
meditáció mintegy Isten partnerévé tesz bennünket. Például, ha valaki a jövőre
vonatkozó terveit beszélte meg Istennel, és még mindig jólesően gondol rájuk,
akkor a döntés és a céltudatosság érzése megerősödik.
Természetesen veszélyek is megjelenhetnek az ellenkező
irányból. Ha valaki nem építi le megfelelően az egóját, annyira akaratossá és
makaccsá válhat, hogy az emberek nem tudnak bánni vele. Semmi sem olyan
ízléstelen, mint ha valaki úgy viselkedik, mintha egyenes összeköttetésben
állna Istennel. Ezért tehát a cél az egyensúly elnyerése és megtartása.” (**)
A kollektív tudattalanban
megbújó sátáni erő azonban akár a „világosság angyala”
álcáját is magára öltheti… Egyáltalán, ha gyanúm támad, hogy nem Isten válaszolt, akkor - de
mindentől függetlenül is - feltehetem magamnak a kérdéseket:
1.
Mi lehet a válasszal a válaszoló célja?
2.
Ha azt teszem, amit ajánl, mire jutok, és milyen következményekkel
számolhatok?
3.
Hogyan illeszkedik ez a (végtelen) ok – okozati láncolatba? Abba,
melynek jelenleg az egyik (ideiglenes) végén vagyok én, a másikon az „ősok”, Isten
(az abszolútum a maga végtelen - isteni – legbensőbb lényegével).
🔺🔻🔺
- Vagy?
- Vagyok?
- Honnét tudjam?
- Kivel beszélsz?
- Önmagammal?
- Szoktál magadban, önmagaddal beszélni?
- Kérdéseket
fogalmazok meg, kérdezek és választ keresek. Ha találok, akkor válaszolok. Ha
ez beszélgetés önmagammal, akkor szoktam…
- Oké. Akkor kérdezz.
- Vagy?
- Már kérdezted, és én visszakérdeztem, „Vagyok?”
- A macska
megfogta a farkát?
- Ha úgy gondolod… De te meg azt mondtad, hogy választ
keresel. Hát akkor keress!
- Azt teszem.
- És?
- Kivel beszélek
most?
- Vajon kivel?
- Magammal?
- Magaddal?
- Nem. Valakivel;
magamban magammal is, ugyanakkor mással is.
- Vajon az, aki már nem te vagy, hanem valaki más, az
ki lehet?
- Isten?
- Isten?
- Ki más… Persze,
Isten, a JHVH, Jahve, a „Vagyok, aki vagyok”. Nem én!
- Tehát vagyok?
- Azt hiszem.
- Csak hiszed?
- Tudom. Hiszem
is, tudom is.
¯ ¯ ¯
Ez nagy élmény volt. Érdekes
élmény, amitől feldobódott.
Persze abból, hogy Isten van,
abból még nem következik, hogy az ember számára a halál, tehát a testi, fizikai
halál után van folytatás; érdemi folytatás, nemcsak az enyészet – tette hozzá
szkeptikus lelkére hallgatva. Nem zárható ki azonban. Lehetséges, hogy van.
Majd megtudja.
Az aktuális gondja viszont az,
hogy most, ezután mit tegyen, hogyan éljen, a mélységes kátyúból miként, hogyan
kászálódjék a felszínre.
¯ ¯ ¯
- Mit tegyek?
- Tedd azt, ami érdekel.
- Semmi sem érdekel.
- Akkor meg miért kutakodsz, miért faggatódzol?
- Megfogtál.
- Minek örülnél, mi lenne jó neked?
- Nekem, azt
hiszem, minden mindegy. Persze nem lenne jó, sőt, rettegek attól, hogy lebénulok,
másoknak kiszolgáltatottá válok. Másoknak? Esetleg nem is lesznek mások, és akkor
itt fekszem napokon át tehetetlenül, míg végre elmennék…
- Hová?
- Éppen te
kérdezed?
- Erre vagy kíváncsi, nemde? Mi lesz a halál után?
- Mi lesz? Igen, van
örökélet, vagy örök szenvedés? Van folytatás?
- Ha most azt hallod tőlem, hogy igen, van, vagy azt,
hogy nincs, akkor ezt elhiszed?
- Nem. Nem tudom
elhinni, nekem kell meggyőződnöm róla.
- Meggyőződhetsz…
- Haljak meg, és
akkor megtudom?
- Ha neked ez kell hozzá, én nem akadályozom meg. Azt
ajánlom viszont, hogy maradj a földön, legalábbis egyelőre. Újra megkérdezem:
mi lenne jó? Jó lenne szeretni?
- Lehet, nem
tudom.
- Próbáld ki. Van egy kutyád. Szereted?
- Igen.
- Ő is tudja?
- A kutyám?
- Igen, a kutyád tudja, hogy szereted?
- Nem tudom.
- Hát akkor tudd meg. Mutasd ki, hogy szereted, hogy
nagyon a szívedhez nőtt, és nagyon ragaszkodsz hozzá. Mutasd ki, és akkor tudni
fogja. És viszonozza, hatványozottan.
- Rendben. Akkor
már ehhez hozzáteszem, én embert is szeretnék szeretni, de nincs olyan, akit szerethetnék…
- Akkor keress! Keress olyat, akinek adhatsz. Akinek
kényszeresség nélkül tudnál adni. Akit tudnál szeretni…
- A szeretet elég
a boldogsághoz?
- Neked elég lenne?
- Nem.
- Miért nem?
- Többek között
azért, mert a gonosztevő is tud szeretni állítólag, például még Hitler is szerette
a kutyákat, legalábbis a sajátját, és mégis olyan volt, amilyen; kutyaszerető
gonosztevő…
- De te nem vagy gonosztevő.
- A szeretet, ha
én tudok szeretni, vagy engem szeretnek, de akár együtt, én is szeretek, engem
is szeretnek, ez engem még nem tenne boldoggá, elégedetté, azt hiszem. Talán
az, ha teljesebb, ha teljes életet élhetnék… Mit tegyek?
- Új Tízparancsolatot vársz most tőlem?
- Akár azt.
- Hogy aztán legyen, mit megszegni? Szó sem lehet
róla. De tudod mit? Keress tovább; jöjj rá magadtól, hogy mitől lesz teljes az
életed. Azt talán elfogadod…
¯ ¯ ¯
HITVALLÁSUNK
Mivel a megváltó gnoszticizmus a krisztusi gnózisra, a tudományos
megismerésre és a szellemi/spirituális megtapasztalásra irányul, vezérelve az ésszerűség, a krisztusi
gnosztikusok életszemléletét, életmódját illetően is ez – az ésszerűség – a
meghatározó. Ez egyben azt is jelenti, hogy tapintat van, de számunkra dogmák és tabu témák nincsenek.
Arra törekszünk, hogy
mindennapjainkban meghatározóak legyenek a megváltó gnoszticizmus deklarált
sarktételei. Nevezetesen:
1. Ne
árts!
2. Világodat
tedd szebbé és jobbá!
3. Legyél
türelmes, toleráns, megértő, együttérző és megbocsátó, de ne hagyd, hogy rászedjenek
(közérthetőbben mondva, „megvezessenek”)...
Tudjuk és valljuk: mindezeken túl akkor
valósul meg az elsődleges – immár Istennel közös – cél és akarat, ha a
teremtett azonosul teremtőjével, és akkortól már nem marad más hátra, mint
közös munkálkodás örökkön örökké.
A
krisztusi gnosztikus úton, ha az alapelveinket betartjuk, nincsenek tilalomfák,
nincs semmiféle misztifikálás, és bármilyen titok vagy titokzatosság is csak
átmeneti. Elvileg – a tudomány előrehaladása és az emberi szellem/lélek fejlődése
függvényében idővel a gyakorlatban is – minden megismerhető. Mi Istenre sem,
mint szándékosan rejtőzködő, félelmetes abszolút szellemi létezőre gondolunk,
hanem olyanra, aki atyai barátunk, a
jézusi világképben mennyei atyánk
akar lenni.
A
tisztánlátás érdekében idézzük fel Arnold
Benz svájci asztrofizikust, aki Az univerzum
jövője c. kötetében leszögezte: „Ebben a
könyvben azt a tételt képviselem, hogy értelmetlenség Istent az ősrobbanás első
pillanatában keresni. A legtöbb számunkra fontos dolog csak utóbb, és a kezdeti
feltételekből egyáltalán nem determinisztikus módon jött létre. Azt is kétségbe
vonom, hogy Isten megjelenhet a természettudomány megfigyeléseiben és
egyenleteiben, vagy akár csak a még meglevő magyarázati hézagok valamelyikében.
Az istentapasztalatok egészen másfajta érzékelést kívánnak meg, mint amilyen a
természettudományos kutatás.” [1]
Mi
valljuk: Isten mindig és mindenütt volt, van
és lesz, tehát érdemes – és érdekünk! – keresni nemcsak az ősrobbanás
pillanatában, hanem akár már „előtte”, aztán mindig és mindenütt. Már csak
azért is, mert rátalálhatunk. A
„megfogható”, „mérhető”, „ellenőrizhető” Istenre persze nem, a keze nyomára
viszont igen. És nem csak a természettudomány megfigyeléseiben, akár egyenleteiben
is, nem csak a még meglévő magyarázati hézagok némelyikében, hanem mindenhol, még a külső világban is,
legyen az természettudományos kutató műhely, vagy valamelyik vallás temploma,
családi otthon, egy csendes sarok, de mérni,
vizsgálni, ellenőrizni nem tudjuk. Mindenütt ott van ugyan, de „kívül”
csupán a nyomdokát fedezhetjük föl, és „foghatjuk meg”. Magát Istent belül, magunkban
tapasztalhatjuk meg, élhetjük át; vele közvetlenül
kizárólag a belső – lelki, szellemi – világunkban találkozhatunk.
Nem titkoljuk, pláne nem szégyelljük,
hogy csak a „magunk módján” tudjuk Istent megérezni, megsejteni, fölfogni! Ez a
végtelen számú út közül az egyik, kinek-kinek a saját útja, és ez is elvezethet
Istenhez. Ki-ki a maga módján keresheti, majd el is érhet hozzá, sőt,
azonosulhat vele.
Aki úgy teszi, ahogy a hivatásos
papság javasolja, ám tegye, és – tiszta szívből kívánjuk – legyen boldog. De
ahogy Ábrahámnak és Mózesnek, Pál apostolnak, Luther Mártonnak és Kálvin Jánosnak, a mindenkori izraeli főrabbinak, az éppen legerősebb imámnak
és kalifának, a római pápának, a pravoszláv pátriárkának, a cantebury érseknek, vagy éppenséggel Teilhadr de Chardinnak, a 20. század nagy francia gnosztikusának
joga van az általa elfogadottak, tehát a maga módján keresni, és megtalálni Istent,
mindnyájunknak jogunk van ehhez.
Föltehetjük a kérdést: jó szívvel,
őszintén mondhatjuk-e a hithű római katolikusokkal együtt a niceai –
közismertebb nevén: Apostoli – Hitvallást?
Nem, mert ellentmondásos, és talán
bizonyíthatatlan feltevéseket tényként deklarál.
A
protestáns változatával azonban már könnyebb azonosulni…
„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és
földnek teremtőjében.
Hiszek a Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a mi
Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett
Poncius Pilátus alatt, megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett, alászállt a
poklokra, harmadnapon feltámadott halottaiból, fölment a mennyekbe, ott ül
Istennek, a mindenható Atyának jobbján, ahonnan eljön ítélni élőket és
holtakat.
Hiszek a Szentlélekben, egy keresztyén anyaszentegyházat,
szenteknek közösségét, bűnöknek bocsánatát, testnek feltámadását és az örök
életet. Ámen.”
Elfogadhatjuk, ha kommentálhatjuk...
Ha
például a teremtés alatt érthetjük azt a változatot is, amiről a Genezis c.
vitairat szól, s megmarad a lehetőségünk, ha úgy tetszik a szabadságunk, hogy a
tudomány esetleges új felfedezései ismeretében új válaszokat keressünk a
sok-sok miértre és hogyanra. Ha Jézusnak a szentlélektől történt fogantatását,
mennybemenetelét nem szó szerint, hanem szimbolikus értelmében érthetjük. (Akár
úgy, hogy az emberként született és felcseperedett Jézus a gnózis birtokában
emberfeletti ember lett…) Ha a „Szentlelket” krisztusi gnózisként is
interpretálhatjuk... Ha a „meghalt” alatt testi (fizikai, biológiai) halált
érthetünk, mivel Jézus abszolútumi, isteni eredetű szelleme/lelke nem halhatott
meg…
A
fentiekből ugyan egyértelműen következik, mégis rögzítsük: a megváltó gnoszticizmus
(mint eszme, módszer és rendszer), valamint az, aki elfogadja, azonosul vele,
vagyis a krisztusi gnosztikus magától értetődően türelmes, megértő és megbocsátó,
de nem balga, nem is balek. Segíti
az útkeresőket, elnéző a jó szándékú tévelygőkkel, de kíméletlen a gonosz és a gonoszság, a Sátán és sátáni mindenféle
megnyilvánulásával szemben.
Fodor
Ákossal együtt mondjuk:
A TEREMTMÉNY ÉNEKE
új
szemmel nézni
a
régi képre: ez a
mi
alkotásunk.
🔺🔻🔺
Akkor most hogyan?
1. Ne árts!
2. Világodat tedd
szebbé és jobbá!
3. Legyél türelmes,
toleráns, megértő, együttérző és megbocsátó, de ne hagyd, hogy rászedjenek
(közérthetőbben mondva, „megvezessenek”)...
Tudjuk
és valljuk: mindezeken túl akkor valósul meg az elsődleges – immár Istennel
közös – cél és akarat, ha a teremtett azonosul teremtőjével, és akkortól már
nem marad más hátra, mint közös munkálkodás örökkön örökké.
No és akkor még az, hogy mit
tanácsolt?
„ Hogy aztán legyen, mit megszegni? Szó sem lehet róla. De tudod mit?
Keress tovább; jöjj rá magadtól, hogy mitől lesz teljes az életed. Azt talán
elfogadod…”
Tehát valahogy’ így tovább
örökkön örökké?
Hm…
Hát igen, megpróbálhatja…
