Nem akartam, mégis profán gondolatok törtek felszínre elmémben,
ahogy ott álltam Khajuraho egyik legnagyobb – különben, vagy nem különben
Visnunak szentelt - templománál és bámultam az erotikus szobrokat.
Az egyik szoborcsoport ráadásul mintha megbabonázott volna…
Az még hagyján, hogy – európai mércével mérve – az illendőnél
tovább nézelődtem, de már-már bosszantó volt, hogy szemernyi áhítatott sem
éreztem, hanem azon kezdtem morfondírozni, vajon mit csinálnak; vagyis hát az
egyértelmű volt, hogy mit, de hogyan? Az ölelkező párost közrefogó férfi és nő
maszturbál, ez nyilvánvaló. A férfi lábai között viszont egy kisangyalszerű
alak guggol, és mintha az önfeledten szexelőket kuksizná. (Különben nem igazán,
ahogy megtudtam, hanem spéci guruként irányította őket.)
Idáig minden világos és egyértelmű volt, még színes, vagy
többeket megbotránkoztató kommentárt is tudtam volna hozzáfűzni, de azt nem
értettem, hogy a két központi figura miért úgy közösül, jó, miért úgy szeretkezik,
ahogy… Ráadásul már vagy ezer éve; azóta egyfolytában.
- Bírjátok? – kérdeztem tőlük motyogva, hogy az ott tébláboló
turisták ne hallják.
Aztán arra gondoltam, hogy – ha már ennyire lekötötték a
figyelmem – nekik kéne átadnom a magammal hozott kis kosárnyi virágot. No, de
hogyan, hiszen magasan vannak. Szórjam ki ide a földre? Szabad ezt egyáltalán?
A templom együttes előtti téren sózta rám egy árus, valamit
magyarázott, meg mutogatott, talán azt, hogy mit tegyek vele, én meg csak
bólogattam, mintha érteném (megunva ekkorra a bemagolt egyetlen mondat – „I do not speak English.”, “Nem beszélek angolul.” – ismételgetését).
Ösztönösen megszagoltam a virágokat, vagy inkább
néhány virággal kevert valamilyen növényhalmot, már akkor is, amikor fizettem
értük, de akkor semmit nem érzékeltem, ekkor meg azt, hogy nincs is jó illatuk.
De nem is kellemetlen, hanem…furcsa, számomra ismeretlen. Nem szoktam ugyan
marihuánát szagolgatni, de már előfordult, vagyis nem volt ismeretlen, és ez
most arra emlékeztetett, illetve azt juttatta eszembe.
Naná, hogy valamiféle drogot kell, illik ide
vinni. És ugyan az árus átvághatott volna egyszerű mezei fűvel is, de ezek
szerint tisztességes volt velem. Vagy az igazi, tiszta mezei füvet a szent
teheneiknek tartogatják, súgta a nyugtalankodó kisördög.
Csak nem akaródzott továbbmenni; sőt, úgy éreztem,
le kell ülnöm. De nem ám úgy, ahogy egy korombeli uniós polgártól elvárható
(akinek ez elnézhető), hanem – hisz’ mégiscsak Indiában vagyunk – jógaülésbe…
Persze a – talán – legkényelmesebb változatba, szukhászanába…
Ahogy aztán pár percen belül elhelyezkedtem (a
látogatók különben - még a nézelődő európai turisták sem – ügyet sem vetettek
rám), a lélegzés ritmusát akaratlanul fölvettem…
Nos, valamikor ekkor történt; vagy előbb, legalább
ezer évvel…
* * *
Az ifjú és szép Sangita, a helyi földesúr
lánya a Gangeszhez vezető ösvényen sétált. Az út közben szakított virág szirmát
tépdeste, de talán nem is tudott róla, hogy illetlenség, amit csinál. Szomorú
volt, még könnycseppek is ki-kicsordultak gyönyörű szeméből. A kézfejével
letörölte, nehogy már valaki a családjából észrevegye, hogy sírdogál. Erre
ugyanis semmi oka nem lett volna, hiszen éppen aznap reggel tudatta vele az
apja, hogy hamarosan férjhez adják a régesrég kiválasztott jövendőbelijéhez.
A kiszemelt párja családjáról ugyan
hallott, de a fiút nem ismerte, még csak nem is látta.
Sangita, mivel lány létére tudott
írni-olvasni, és sokat olvasott is, ráadásul nyugtalan természetű lévén,
elemezte, átgondolta az olvasottakat, amit nem értett, annak utána járt, nem
csak nem értett egyet a szülei akaratával, hanem elhatározta, hogy ő szerelem
nélkül nem megy hozzá senkihez.
Csak hát nem tudta, hogy akkor most mit
tegyen.
És akkor meglátta a fiút. Észre sem vette,
hogy a víz partjára ért, így azt sem, hogy ott néhányan éppen fürdenek.
Valamelyik isten vezethette oda, gondolta. Úgy illett volna, hogy azonnal
hátrafordul, de nem tette. Nem bírt, nem is igen akart még csak elfordulni sem.
A látvány ugyanis lenyűgözte.
A fürdőzőktől kissé odébb egyedül
mosakodott az a bizonyos fiú. Mezítelenül.
Sangita ugyan látott már mezítelen férfit,
főleg szobrokat, képzeletben még el is játszott velük, de ilyen szépet, mint
most, ilyet még soha.
Megállt, gyönyörködött benne.
És akkor a fiú felnézett, találkozott a
tekintetük.
A fiúnak, Aftannak, mivel a dalit kasztba
tartozott, vagyis pária, érinthetetlen volt, a lányt, aki viszont ksatrija, nem
is lett volna szabad ilyen nyíltan megnéznie, de ekkor ő sem tudott parancsolni
önmagának.
Szót ugyan sem ekkor, sem később nem
váltottak, de mindketten azonnal beleszerettek a másikba. Ezen ugyan bánkódniuk
kellett volna, hiszen semmi esély nem volt arra, hogy valaha is közelebb
kerülnek egymáshoz, mégsem éreztek semmiféle szomorúságot, mert valahol a
szívük, lelkük mélyén már sejtették, hogy most majd velük fölborul ez az
igazságtalan világ.
Aztán teltek a napok, a megsejtett, várt
világborulás csak nem következett be. Sőt, minden folyt tovább a szokott
medrében.
Megkezdődött Sangitáéknál az esküvő
előkészítése, és nyilván le is zajlott volna a pompázatos szertartás, majd
Sangita férje, új ura házába kerülvén, nyilván örökre elvész Aftan szeme elől.
Mégsem így történt.
A tudós csillagjósok kiválasztották a
legszerencsésebb napot az ifjú pár összeadására, ami aztán el is érkezett, a
hatalmas vendégsereg abbahagyva a dobolást, éneklést, elcsendesedve várta a
kitüntetett ceremónia kezdetét. Fölvezették a fiatalokat az esküvői emelvényre,
amikor Sangita fölemelte a mindaddig lehajtott fejét.
A sokadalom mögött meglátta Aftant.
Aftant, akit azért rendelt oda a
munkafelügyelő, hogy az esküvőn hívatlanul is megjelenő tehenek, kecskék hagyta
ürüléket próbálja eltakarítani, nehogy az úri nép cipellőjét bepiszkítsa.
Aftannak ekkor sem lett volna szabad még a
vendégekre sem néznie, nemhogy a házasulandókra, de ő fittyet hányt erre a
kívánalomra is. Látni akarta, akár utoljára élete egyetlen szerelmét.
Látta. Elhajított a seprűt, karját kitárta.
– Gyere – suttogta Sangina felé.
Sangina meghallotta, vagy megérezte.
A násznép felfigyelt a történésre, mivel
azonban mindeddig ilyesmi elképzelhetetlen volt, nem is értették, mi történik,
nem tettek semmit.
A folytatás azonban még csodálatosabb lett.
Sangina leugrott a pódiumról, kezét előre,
ölelésre tárva rohant Aftánhoz. Az esküvői sokadalom, mintha az istenek
irányították volna, szótlanul utat nyitott.
A szerelmesek így találkozhattak,
összeölelkeztek, csókban forrtak össze.
A csók után Sangina kezdeményezett. Karon
fogta Aftánt, maga után húzta, ki a virágokkal, színes szalagokkal,
lampionokkal feldíszített udvarból…
Rohantak a Gangesz irányába. Valahová oda,
ahol szerelmük felszikrázott, majd lángra kapott. Úgy vélték, ott kell
mindennek beteljesülnie.
Így történt; ott a szent folyó közelében,
ahová még elhallatszott a partnak ütődő víz csobogása, ott szerelmeskedtek
telve szenvedéllyel… És istenekké lettek…
Egy istenpár a sok-sok hindu isten közül…
Én meg csak álltam ott a templom
előtt a szoborban megőrzött, vagy szoborrá örökített történés, beteljesülés
előtt.
Íme, valahogy így, de most
már háttal az intim jelenetnek, hogy tagadni se tudjam, szemben a fényképezőgép
lencséjével…
