SZEMÉLYES ISTEN?

Az én égi szülém…

(Gondolatkísérlet)

A köztudatban zsidó Istenként ismert JHVH (Jehova, „vagyok, aki vagyok”) nem ugyanaz, illetőleg nem olyan, mint a keresztények Istene. De még a római katolikus egyház által vallott Isten sem egyezik a protestánsokéval. A „katolikus Isten” körül például hemzsegnek a szentek, átminősítésükre várakoznak a boldogok, és ott van még (alatta, mellette, fölötte?) Szűz Mária, aki – ugye – tudvalevőleg éppen Isten anyja…

Allah sem egészen egyezik JHVH-val, de a keresztények Istenével sem.

Olyan ez – ezek szerint – mintha több isten lenne…

És vajon melyik az „igazi”?

Az, hogy Istent másként képzelik el a zsidók, a keresztények/keresztyének, a muszlimok, korántsem bizonyítja, hogy nem ugyanarról van szó. Azt viszont igen, hogy Isten sem ilyen, sem olyan; pontosabban mondva Isten ilyen is, meg olyan is (lehet). Igaz ez bárki azon állításával szemben, miszerint Isten kizárólag olyan, amilyennek ő hirdeti. Ha ugyanis olyan lenne (ahogy például prédikál róla a plébános vagy a lelkész úr), akkor vajon miért más Allah, vagy Jehova Tanúi Jehovája?

És itt fölmerül a kérdés: kinek van oka-joga kinyilatkoztatni, hogy Isten ilyen, vagy olyan? Talán a judaizmus híveinek, mert Isten „megjelent” Ábrahámnak, Mózesnek, és még számos prófétájuknak? De hát Ábrahám is, Mózes is, és minden próféta (közéjük sorolva most az ugyancsak zsidó Jézust) Isten más-más „arcát” látta! 

http://www.szombat.org/files/2009/01/mozes_ego_csipkebokor.jpg

 

Kinyilatkoztatásra – szerintem – senki embernek nem volt, és most sincs joga. Akkor sem, ha valóban látomás, jelenés formájában úgymond személyesen is találkozott Istennel. Nem vonom én kétségbe, hogy valóságosak az élményei, tapasztalatai, de az kizárólag az övé; megoszthatja természetesen másokkal, bárkivel, akár vallást is alapíthat rá, de ha már kijelenti, hogy Isten olyan, és az az igaz Isten, amilyenről ő beszél, akkor – akár jóhiszeműen, akár hátsó szándéktól vezetve teszi – téved, és másokat is megtéveszt.

A történelem folyamán elsőként az egy Istent még napistenként IV Amenhotep/Ehnaton fáraó (K. e. 1416 – 1400) definiálta. Aztán megrajzolták a saját (egy)istenük „személyiségrajzát” az egyiptomi rabszolgaságból menekülő, erőszakkal új területeket foglaló zsidók (eleinte még bizonytalankodva, hol Baált, hol JHVH-t képzelve saját istenüknek, majd az utóbbit érthető, mármint a nemzetté kovácsolódó zsidó társadalom szempontjából nézve érthető okokból kisajátították, saját istenné degradálták, aki a szemükben inkább volt a hadak ura, mint bármi más), s ugyanígy a  K. e. 553 körül élt perzsa Zarathusztra (görögül Zoroaszter) próféta is. (Ő azonban már nem nemzeti istenről, hanem inkább univerzálisról beszélt.)

Istenképünk alakításában a legtöbbet Jézusnak köszönhetünk. (Jézus fölmutatta mennyei atya jellemzőin igen-igen sokat módosítottak azonban az évszázadok során – nyilván mindenkori érdekeiktől befolyásoltan – az államvallássá „fejlődött”, hosszú-hosszú ideig a politikai, vallási hatalom egyedüli birtokosaként fungáló katolikus egyház potentátjai.) De még Jézus mennyei atyja, annak ellenére, hogy már korántsem parancsolatokat osztogató, azok megszegését kegyetlenül megtorló Isten, még ő is távolságtartó. Mindentől függetlenül azonban – ismétlem – ő már és még most is elfogadható, mondhatni emberséges, akitől nem kell, hogy rettegjen az esendő emberke.

Milyen lehet hát Isten teljes valójában?

Ezt talán – legalábbis földi életünk során - sosem tudhatjuk meg abból következően, hogy az abszolútum végtelen. S mivel Isten az abszolútum szubsztanciája, noha nem a végtelen abszolútum, hanem annak egyik - de legfőbb! - aspektusa, mégis szintén végtelen.

Ez lehetőséget ad viszont arra is, hogy ebből a végtelenből úgymond „megalkossuk”, „kiragadjuk” saját - mondhatni személyes – istenünket; sosem felejtve, hogy Isten – legyen a zsidók, a magyarok, a muszlimok, a katolikusok és a protestánsok istene, ugyanaz az egy Isten, csak hát más-más megközelítésben. Tehát nem új istent kell, nem is lehet felfedezni, vagyis nem hamis istent, hanem kiemelve, (bocsánat!) kvázi „saját használatra” hangsúlyozva Isten bizonyos jellemzőit.

Így jutottam el én például a jézusi mennyei atyától az égi szüléig.

Isten számomra égi szüle, akiben többek között – az én esetemben – benne vannak a már elhunyt szüleim is; és mindaz jellemző rá, amit mások az úgynevezett védőangyalukban, többen meg a védőszentjükben vélnek fellelni.

Égi szüle, aki gondoskodó, figyelő, szeretettel fegyelmező; türelmes, megértő és megbocsátó; védő és segítő, és még hosszan sorolhatnám.

Olyan, akivel (számomra ez igen fontos) beszélgetni lehet; elvileg bármikor, és ez csak rajtam múlik. Akinek a jelenlétét állandóan érzékelhetem, akivel már-már közvetlenül is találkozhatok és konzultálhatok sajátos – meditatív – tudatállapotban.

Neked is lehet „házi” vagy „személyes” istened, ha ez az Isten az élő és egyedüli igaz Isten. Akkor is, ha nem vagy gyakorló vallásos, hanem csak a „magad módján” fogadod el, és hiszel benne; akkor is, ha hívő és templomba járó katolikus, evangélikus, református stb. vagy, annak ellenére, ha tilt ettől Isten – de ne felejtsd, csak az emberek által felkent! – szolgája. Nem kell, illetőleg nem feltétel ugyanis a közvetítő, hogy Istenre rátaláljunk, és hozzá eljussunk.

Csupán gondolj rá, amikor szükségét érzed, vagy éppen úgy hozza kedved. Aztán próbálj róla valamilyen „képet” formálni elmédben (egyben lelkedben); de – javaslom – ne engedj a kísértésnek, hogy a születésedtől hallott sztereotípiák befolyásoljanak. Arra viszont ügyelj, hogy Istenedet kizárólag jó tulajdonságokkal „ruházhatod” fel, hiszen a mindenség Isten (akiből elvonatkoztatod a „sajátod”) és csak ő – ahogy Jézus mondta – az igazán jó. Ha ettől eltérsz, akkor „égi társad” ugyan „égi”, vagyis a transzcendens szférában fellelhető lesz, de esetleg a pokolbéli Sátán... [Akitől esetleg, sőt valószínűleg szép szavakat és ígéreteket kaphatsz, de ne felejtsd, ez csak szó, szó, szó; pontosabban hamis szó és hazug ígéret, ami végső soron – sok-sok szenvedés után – a semmibe (a megsemmisülésbe) vezet.]   

000

A fentiekkel összefügg, de mindezt sokkalta árnyaltabbá (és megalapozottabbá!) teszi Jung véleménye.

„Hogy az istenség hat reánk, csak a psziché révén állapíthatjuk meg, de mindeközben nem tudunk különbséget tenni, vajon a hatások Istentől érkeznek-e, vagy pedig a tudattalanból, vagyis nem lehet tisztázni, hogy az istenség és a tudattalan két különböző nagyság-e. Mindkettő transzcendentális tartalmak határfogalma. Ám empirikusan is kielégítő valószínűséggel állapítható meg, hogy a tudattalanban megvan a teljességnek egy archetípusa, mely spontán módon manifesztálódik az álmokban stb., s hogy létezik egy, a tudatos akarattól független törekvés, amely más archetípusokat vonatkoztat erre a középpontra. Ezért nem látszik valószínűtlennek, hogy az előbbinek magában véve is van bizonyos középponti helyzete, amely az istenképhez közelíti. A hasonlóságot ráadásul különösképpen alátámasztja, hogy az archetípus olyan szimbolikát eredményez, amely már kezdettől fogva jellemezte és jelképezte az istenséget.

Ezek a tények lehetővé teszik, fentebbi, az istenfogalom és a tudattalan megkülönböztethetetlenségére vonatkozó tételünk bizonyos korlátozását is: pontosabban szólva, az istenkép nem magával a tudattalannal egyezik meg, hanem archetípusával. Ez az, amitől az istenképet empirikusan többé nem választhatjuk el. Igaz, önkényesen feltételezhetjük e két nagyság különböző voltát. Ám ez mit sem használ nekünk, ellenkezőleg, csak ember és Isten különválását mozdítja elő, ami Isten emberré válását akadályozza máris.

Nem kétséges, igaza van a hitnek, mikor az ember szeme és lelke előtt feltárja Isten mérhetetlen és elérhetetlen mivoltát, de ugyanakkor megtanítja Isten közelét, sőt közvetlenségét is, s épp a közelség az, aminek megtapasztalhatónak kell lennie, ha nem akar merőben jelentőség nélkül maradni. Valósnak csak azt ismerem el, ami hat reám, ami azonban nem hat reám, meglehet, akár nem is létezik. A vallási igény egész mivoltot kíván, s ezzel a szándékkal ragadja meg a tudattalan nyújtotta teljesség-képeket, amelyek a tudattól függetlenül emelkednek ki a lelki természet mélyeiből.”    (C. G. Jung: Válasz Jób könyvére, 126 – 127. o. Fordította Tandori Dezső – Akadémia Kiadó, Budapest, l995)

 http://mw2.google.com/mw-panoramio/photos/medium/42667777.jpg

 

Élünk és meghalunk?

Ω. Abban biztosak lehetünk, talán még bizonyítani is tudjuk, hogy Isten van. De mit számít, hogy van-e, vagy nincs, ha az ember születik, él, majd meghal, és ezzel mindennek vége? Ha nincs szellemünk, vagy lelkünk, ami úgymond örökké élhet, akár a mennyben, vagy rosszabb esetben, a pokolban, akkor… Nos, akkor e röpke pár év alatt miért ne élnék úgy, ahogy a kedvem tartja; legalábbis úgy, ahogy módom nyílik rá? Isten netán nem hagyja?

Α. Szerintem, hagyja… Az emberek nem hagyják Istenre, a tízparancsolatra, vagy a társadalmi együttélés normáira, a törvényekre, írott és íratlan szabályokra, miegyébre hivatkozva…

Ω. ...szólnak bele az életembe. De kit érdekel?! Ha nekem nem tetszik, amit elvárnak tőlem, akkor igyekszem kijátszani őket; és ha sikerül, akkor élem a világom. Élek itt és most, élek a mának; annál is inkább, hiszen nem tudom, hogy lesz-e holnap.

Α. A lelkiismereted, a szeretteidért, legalább a gyerekeidért, unokáidért érzett felelősség, a humánum, mindez nem számít?

Ω. Számíthat, ha van. De ezek is csak emberi találmányok, amelyeket vagy elfogadok, vagy nem.

Α. A szeretet emberi kitaláció?! Még a kutyád is szereti a kölykét, és talán téged is…

Ω. Szereti?! Honnét tudod? Talán mondta? Ragaszkodik a kölykéhez, és hozzám is. De ez csak ösztön, ami vagy működik, vagy nem. Ha én senkit nem szeretek, az nekem vagy jó, vagy nem jó, de senkinek semmi köze hozzá, mert a magánügyem. Ha utálom az embereket és az egész világot, de ezt palástolom, illetve úgy mutatom ki, hogy nem kapnak rajta, akkor minden oké. Én jól érezhetem magam; mármint attól, hogy mindent és mindenkit gyűlölök, és ott ártok, ahol csak tudok… Ragozhatjuk, árnyalhatjuk, finomíthatjuk, ameddig csak akarjuk, de a lényeg: ha nincs „égi” szellemem, „égi” lelkem, ha a halálommal minden véget ér, akkor bizony csak az „itt és most” számít. Embere válogatja ugyan, hiszen vannak, akik például maradandót akarnak alkotni; akik élnek-halnak a hazájukért, vagy a családjukért, ezért vagy azért, de ez meg az ő magánügyük. Ha viszont én egy önző, magamnak való, csak magamért élő ember vagyok, és lehetőségem van ennek megfelelően élni, akkor éljek, és élek is így.

Tehetem, és teszem, ha a rosszért senki nem von felelősségre, a jóért nem jutalmaz, tehát akkor, ha nincs folytatás, ha nincs következmény, ha nincs lelkem és/vagy szellemem…

Α. Mit értesz lélek és szellem alatt?

Ω. Aha… Hát akkor pontosítsuk, definiáljuk a fogalmakat. Oké? Itt van ez a lélek és a szellem. Ezek szinonimák, vagy két különböző dologról van szó? De még messzebb mehetünk, vagyis hát akár Istenig. Isten szelleme, vagy lelke? Még a vallási irodalomban is kutyulják, mert hol Szent Szellemet, mások Szentlelket emlegetnek.

Α. Gondolod, hogy mi igazságot tudunk tenni?

Ω. Miért ne, legalábbis saját használatra?!

Α. Ha nem számítanának az úgynevezett isteni erkölcsi normák, vagyis az örök igazságok, de még a társadalmi együttélés szabályaira is fittyet hánynék, ha csak „itt és most” élő egoista, individualista lennék, és én nem te lennék, akkor most alaposan helyben hagynálak…

Ω. Az úgynevezett Szentháromsággal, tehát az atya – fiú – szentlélek fogalommal már, legalábbis nagyvonalakban, tisztában vagyok…

Α. Igen? Akkor halljuk.

Ω. Az atya, a fiú és a szentlélek ugyanannak az egy Istennek a háromféle megnyilvánulása; valami ilyesmi. Megmutatkozik atyaként, az emberiség atyjaként (Közbevetőleg megjegyzem, hogy ennyi erővel anyát is mondhatnánk, úgy, hogy szívesebben emlegetem mennyei atya helyett égi szülőként, hogy érzékeltessem, Isten az én égi apám és anyám; legalábbis szeretném, ha így lenne.), Jézusban fiúként, aki akár az ember barátja, haverja is lehet… No, és akkor még ott a lelke, szentlelke, amiben részesülhetek. Ha megszerzem, ha megkapom, ha kiérdemlem, akkor az azt is jelenti, hogy Isten elfogadott.

Α. Ezek szerint, ha Jézus Isten egyik megnyilvánulása, akkor Jézus is isten?

Ω. Ez ugyan már tömény teológia, és nem zárható ki, hogy az időt húzod, mert a fő kérdésre nem tudsz válaszolni, de én nem követem a példád, és nem beszélek mellé. Szóval a keresztények nagy része szerint Jézus Isten, szerintem azonban nem az. Jézusban Isten megnyilvánult, de ettől Jézus nem lett istenné. Ahogy semmi sem válik istenné, hiába van benne Isten.

Α. Tehát Jézus ember volt?

Ω. Igen. Mondhatom, hogy nagyszerű ember, nagy gyógyító, szenzációs próféta volt, és így tovább, akár azt is, hogy emberfeletti emberré vált, de ember volt, és az is maradt.

Α. Rendben. Akkor Jézus is csak született, élt, meghalt, és ezzel vége?

Ω. Ha szimplán csak ember, tehát fejlett emlős volt, mint bármelyikünk, isteni vagy égi, filozófiai terminussal mondva, abszolútumi eredetű szellem és/vagy lélek nélkül, akkor bizony így járhatott… Így kiélezve viszont a kérdést, egyértelmű, hogy ellentmondásos.

Α. Vannak azonban, akik fennen hangoztatják, hogy Istennek semmi sem lehetetlen, tehát elvileg Isten az ember Jézust magához emelhette, akár istenné tehette…

Ω. Ja; csak hát mi ilyet nem mondunk, mert a földön járunk, és megegyeztünk, hogy semmiféle teológiai, vallásfilozófiai okfejtésbe nem bonyolódunk. Annál is inkább, mert én nem hiszem el, hogy Isten bármit megtehet. Ő sem rúghatja fel például az anyagi világban az anyagi, fizikai törvényeket, törvényszerűségeket.

Α. Isten nem mindenható?

Ω. De az; a „mindenható” ugyanis nem azt jelenti, hogy bármit megtehet, mert akkor például még önmagát is elpusztíthatná, hanem azt, hogy mindenre hatással lehet. Ez azonban már megint valláselméleti kekeckedés részedről. Arra válaszolj inkább: van az embernek szelleme és/vagy lelke, vagy nincs?

Α. Te mit értesz szellem és lélek alatt?

Ω. Az a gyanúm, hogy túl sokat voltál zsidók között…

Α. Ezt mire alapozod?

Ω. Rájuk jellemző, hogy kérdéssel reagálnak, ha nem tudnak válaszolni. Én azonban nem bújok ki, hanem segítségért fordulok az ÉKsz-hez, az MTA Nyelvtudományi Intézetének 2003-as kiadású Magyar értelmező kéziszótárához. Nos, akkor nézzük. Mivel a „szellem” többjelentésű szó, csak az első kettő meghatározást idézem, annál is inkább, mert ez illeszkedik a témánkhoz. „1. Fil Vall A tapasztalati világtól, az anyagtól független, elsődleges, magasabb rendű létező. 2. Vall Halott lelke, ill. az a megjelenési forma, amelyben a halott visszatér(íthető). Hamlet atyjának ~e. | Test nélkülinek, természetfölöttinek elképzelt lény. Gonosz ~ek.” Ennyit a szellemről. A „lélek” főnév esetében csak az első definíció vág ide. „1. Vall Az emberben az életnek és a személyiségnek a testtől független, anyagtalan hordozója. Kileheli a lelkét: meghal. | Képzeletbeli, test nélküli lény. Gonosz ~. | kiv Kísértet. Hazajáró ~.”

Α. Tehát most arról vitatkozunk…

Ω. Még csak szövegelünk. Majd megtudod, hogy miket mondok, ha vitatkozunk…

Α. Azt próbáljuk kideríteni, hogy van-e az embernek az idézett meghatározás szerinti szelleme és lelke. Van-e bennünk az anyagtól független szellem és/vagy lélek? Aztán ez, ha van, egy valaminek a két formája, vagy két különböző valami…

Ω. Igen. És most bontsuk akár a legapróbb részeire az embert, hogy megtudjuk, mi az igazság.

Α. Gondolod, hogy akkor megtaláljuk?

Ω. Ha van, akkor nyilván.

Α. Azt, ami láthatatlan és megfoghatatlan; ami az anyagtól független, vagyis nem anyagi, még csak nem is anyagi energia?! Még a gondolatot sem látod, jóllehet az nem független a sejtekből álló agytól…

Ω. Olvastam, hogy az ember, ha meghal, abban a pillanatban, amikor meghal, a testsúlya csökken. Nem emlékszem a súlymértékre, egészen picike, de állítólag tény, hogy mérhető.

Α. És az lenne az éppen távozó szellem és/vagy lélek súlya, a „kilehelte lelkét” bekövetkezte miatti súlycsökkenés?

Ω. Miért ne?

Α. Többek között azért sem, mert akkor nem igaz, hogy a szellem vagy a lélek nem anyagi. A nem anyaginak, tehát a tisztán szelleminek, lelkinek nincs tömege, térfogata, súlya.

Ω. És akkor miért csökken a testsúly a halál pillanatában?

Α. Nem tudom. Kérdezd meg az orvosokat, vagy a biológusokat. Nem voltam ott, amikor mérték, és hiteles beszámolót sem láttam erről. Ha valóban csökken, akkor nyilván van valami oka. Talán a népiesen életerőnek nevezett energia, az élő anyagra jellemző bioenergia szökik meg; nem tudom.

Ω. Én téged kérdezlek: szellem vagy lélek? Vagy: szellem és lélek? Ez kettő, vagy egy?

Α. Szerintem egy.

Ω. Ugyanannak a két elnevezése?

Α. Nem, hanem ugyanannak a kétféle megnyilvánulása. Ahogy van Isten, mint abszolút szellem, és van Istennek lelke, keresztény terminológiával mondva, Szentlélek, ugyanúgy az emberi szellem lélekként mutatkozhat meg. Talán érthetőbb lesz, ha ismertebb analógiával próbálom érzékeltetni. Azaz a szellem és a lélek hasonló az emberi tudathoz és a pszichéhez. Különben ezeket sem tudod pontosan behatárolni, hogy hol találhatók az emberben… De nemcsak tudjuk, hogy vannak, hanem mérhetjük, vizsgálhatjuk is…

Ω. Az ember szellemét és lelkét viszont nem.

Α. Ne mondd ezt ki ilyen gyorsan. Előbb nézzük meg, hogy pontosan miről van szó.

Ω. Nézzük.

Α. Nos, állítólag minden fejlett emlősnek, az embernek azonban bizonyosan van tudata. És minden embernek, de a fejlett emlősöknek is van pszichéje, más szóval, pszichikuma. Tágabb értelemben, gyűjtőfogalomként használva ebbe tartozik a jellem, a személyiség, de még a viselkedés is, és elsődlegesen a pszichológia, esetenként a pszichiátria kutatási, vizsgálati felségterülete. Az emberi tudatot közvetlenül nem látod, hanem a pszichikum működése alapján tapasztalhatod meg.

Ω. Ha jól értem, a szellem tehát analóg a tudattal, a lélek pedig a pszichével. Jól értem?

Α. Hasonló kettősségről van szó, de nyilvánvalóan nem ugyanarról. Gondot is jelent a közbeszédben, hogy keveredik. A pszichológia, vagyis a lélektan a fiziológiai alapú lelki jelenségekkel foglalkozik, tehát a pszichével. Valójában kettő, sőt, négy különböző és elkülöníthető fogalomról és dologról beszélhetünk. Tehát más a tudat és a pszichikum, mint a szellem és a lélek. Mi most az utóbbiakat kutatjuk…

Ω. És van, illetve vannak? Van az embernek (a nyomaték, illetve a könnyebb megkülönböztetés végett: égi szelleme és lelke? Van szellemem, van lelkem?

Α. Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs.

Ω. És neked?

Α. Mindent megteszek, hogy legyen, és nagyon bízom benne, hogy van, és idővel Isten kebelére jut, azaz jutok, hiszen a szellemem és lelkem a testi halál után kizárólagosan én, és csak az leszek.

Ω. Most sikerült jól összezavarnod. Mi az, hogy vagy van, vagy nincs? Egyik embernek van, a másiknak nincs; ez így nem stimmel.

Α. Elvileg mindenkinek lehet, elvileg minden élőlénynek lehetne, de nincs.

Ω. Rákérdezek. Hitlernek, Sztálinnak volt?

Α. Szerintem igen.

Ω. A nagy gazembereknek igen, nekem meg nem biztos? Ez akkor hogy’ is van?

Α. Idézek inkább A kezdet előtt (1.) című dolgozatból, hátha akkor érthetőbb lesz.

[…] >>A. Ha csak testünk, agyunk, tudatunk, pszichénk van; ha csak anyagból és anyagiból áll az ember, akkor most még mi más lenne?

B. Akkor viszont használjuk ki a pillanatot, éljünk itt és most a lehető legjobban, leginkább kedvünk szerint, és aztán utánunk az özönvíz…

A. És mi lesz a szellemeddel/lelkeddel?

B. Miért, egyáltalán van nekem ilyenem? Ha pedig van, akkor az honnét van, és milyen, és…?

A. Én nem tudom. A lehetőség kizárólagosan rajtad áll vagy bukik. Mivel az ember a kozmosz része, és a kozmosz a mindenségen úgymond belül van, nyilvánvalóan a logikus az, hogy itt nincsenek határvonalak. A mindenség nem anyagi tartományára, tehát az abszolútumra nézve nincsenek, hiszen ott nem csak anyag, hanem idő és tér sincs. Tehát, ha ott van, akkor itt is lehet. Akár bennem, benned, mindenkiben lehet. Én még csak azt sem jelentem ki, hogy kizárólagosan az emberben.

B. És aztán akkor mi van?

A. Nem tudok mást, csak földi példát mondani. Nos, képzeld el egy üres papírlapként, amire aztán az kerül, amit az életed során ráírsz. Ha van az állatokban, mivel az állatok se nem jók, se nem rosszak, hanem szimplán ösztönlények, akkor a lap üres marad. Ugyanígy üres a csecsemőnél, amíg nem tudatosan cselekvő ember. Az a logikus, ha az ő üres lapjuk visszakerül eredendő forráshelyükre. A tiéd viszont, ha teleírtad mindenféle gazsággal, oda nem kerülhet. Nem, mert más minőségűvé vált. Akkor a legrosszabb esetben marad számára, a szellemed/lelked számára a „zúzda”. A másik véglet: ha sikerül életed során megközelíteni az abszolútum szubsztanciája minőségét, akkor feltehetően egyenes utad nyílik hozzá.<<

Ω.. Hm… Ezt még meg kell emésztenem…

Α. Akkor igyekezz, hogy tovább léphessünk.

Ω. Nos, van arra valamiféle bizonyíték, hogy ez így van? Hogy ez az egész így működik?

Α. Karpokratész azt mondta, hogy születésünk előtt a lelkünk szemtől szemben látta Istent. Minél erősebb a lélek, annál jobban vissza tud erre emlékezni…

Ω. Ki ez a Karpokratész? És miért kéne nekem hinni abban, amit mondott, amikor még azt sem fogadom el kritikátlanul, amit Jézus, vagy Mohamed, vagy bárki, akár Buddha, Konfuciusz mondott…

Α. Csak azt, amit Dawkins, az új vallás, az ateizmussal kutyult panteizmus prófétája mond? Karpokratész különben Kr. u. 2. században Alexandriában, az akkori világ szellemi központjában élt; gnosztikus filozófus volt, akit a keresztény bölcselők nagyon utáltak, mert nyilván sok igazság volt tanításaiban… De egyetértek, nem érdekes, hogy ki mit mondott, hanem kizárólag az számít, ami bizonyítható. Amit megtapasztalunk.

Ω. Így van. Én elfogadom azt a klasszikus ateista érvelést, miszerint hadd lássam, hadd fogjam meg, hadd vizsgáljam, és akkor elhiszem, hogy van.  

Α. Hát igen; tetszetős álláspont. Bár van hátulütője. Például az univerzum az ember számára teljes egészében soha nem lesz vizsgálható, csupán azért sem, mert gyorsabban tágul, mint nő az ember lehetősége, mégis tényként elfogadott, hogy olyan, amilyen…

Ω. Nagyjából olyan. A tudomány – ellentétben a vallási dogmákkal – képes korrigálni, és még azt is elismerni a cáfolhatatlan tények láttán, ha tévedett. Isten és az emberi szellem/lélek azonban…

Α. Megtapasztalható és vizsgálható! Arányaiban nézve nagyjából annyira, ahogy a véges univerzum aránylik a végtelen abszolútumhoz.

Ω. Rendben. Az abszolútum, tehát a nem anyagi világmindenségről sok szó esett az idézett A kezdet előtt című esszében. Azt most hagyjuk, és nézzük csak az embert, az emberi szellemet és lelket, aztán esetleg Isten, az isteni szellem és lélek, valamint az emberi szellem és lélek lehetséges kapcsolatát… 

Α. Nemcsak a dalai láma, nemcsak a buddhisták hiszik, és vallják, hogy számukra bizonyított, van lélekvándorlás, hanem az itt, a zsidó – keresztény kultúrkörben nevelkedettek közt is jócskán és egyre többen vannak, akik erről állítólag meggyőződtek…

Ω. Állítólag! Semmi sem bizonyított…

Α. Elismert pszichológusok gyakorolják a reinkarnációs hipnózist, és gyógyítanak a segítségével…

Ω. Ez mit bizonyít? Semmit. Az nyilván igaz, hogy vannak emberek, akik olyan élményekről, emlékképekről adhatnak számot, amiről azt hihetik, hogy előző életükből származik. Ez azonban nem bizonyított. Az ilyen jellegű élmények még akkor is, ha töredezettek, valóságosnak mondhatók ugyan, de származhatnak rég elfelejtett olvasmányokból, filmélményekből, mások elbeszéléseiből. És lehetnek a képzelet valóságosként megélt produktumai is.

Α. A zsidó vallás követői, de eredendően a keresztények is hittek a lélekvándorlásban… Még a Bibliában is találhatunk így is értelmezhető kijelentéseket…

Ω. És ettől már igaz is? Ne nevetess. A zsidók és az őskeresztények is tévedhettek, őket is megcsalhatta az öröklétre áhítozó tudatalattijuk.

Α. Tehát a reinkarnációt kizárhatjuk?

Ω. Önmagában a reinkarnációt nem, mert azt sem tudjuk bizonyítani, hogy nincs, de a lehetséges bizonyítékok közül igen. Ha ugyanis netán van, mármint lélekvándorlás, az még nem bizonyítja, hogy az emberi szellem és lélek szó szerint örökké élhet. Az ember kollektív tudattalanjából átszivároghatnak ilyen emlékfoszlányok, de hát idővel, ha az emberiség kihal, a kollektív tudattalan is eltűnik, és ezzel befejeződik a földi „lélekvándorlás”…

Α. Feltehetően az úgynevezett halott-látók, asztrálutazásokon résztvevők beszámolóira is ezt mondod…

Ω. Ennél is rosszabbat. Ők vagy svindler kóklerek, vagy jóhiszemű tévelygők.

Α. És ha mégis igaz, amit átélnek?

Ω. Az akkor sem bizonyítja, hogy az ember szelleme, lelke Isten kebelére juthat, tehát az abszolútum legbensőbb lényegének részévé válhat, vagy az ellenkező véglettel számolva, a sátáni erőbe tagozódik, és az idők végezetekor azzal együtt megszűnik.

Α. Mi lenne szerinted a bizonyíték?

Ω. Ha például beszélhetnék Istennel, és tőle kapnék választ…

Α. De hát beszélhetsz! A keresztények szerint az ima tulajdonképpen fohász Istenhez, és ha választ is kapsz, akkor az már tulajdonképpen beszélgetés, mondhatni égi kommunikáció…

Ω. Vagy a képzeletem játéka…

Α. Ezt sem lehet kizárni. A látomás, a vízió lehet az elme tréfája, vagy beteges reakciója, amit drog vagy egyéb pszichés hatás vált ki. A valóságban azonban Istent nem az elménkkel érzékeljük, nem a szemünkkel látjuk, fülünkkel halljuk, hanem a szellemünkkel/lelkünkkel, ami viszont nem érzékszerv, és ennélfogva nem behatárolható; laboratóriumban, egyáltalán fizikai, technikai, anyagi eszközökkel, tudományosnak tartott módszerekkel nem vizsgálható. Úgy érezzük, érzékeljük, éljük át, mintha ebben teljes valónk részt venne, jóllehet tudjuk, hogy testi érzékszerveink kívül maradnak az élményből. Azaz ez az élmény, nevezzük istenélménynek, hatással lehet érzékszerveinkre is, fizikai testünk működésére is, de ez csak következmény, mindenképpen csak másodlagos eredmény.  

Ω. Jó… De ettől még nem leszek, nem lesz a szellemem/lelkem örökéletű. Ha én magyar vagyok, és franciául beszélek egy franciával, és ez nekem nagy élmény, attól még nem leszek francia… Még csak hasonló sem leszek; és ettől, a francia társalgástól, nem kerülök ripsz-ropsz, de hosszas várakozás után sem Franciaországba…

Α. Akkor mi győzne meg?

Ω. Mivel logikailag nem zárható ki, hogy az embernek van szelleme/lelke, tehát az anyagtól független, következésképp az anyagtól, az anyagi léttől függetlenül is létezni képes szelleme/lelke, engem teljesen és kizárólagosan most már csak Isten tudna meggyőzni.

Α. Hát akkor kérdezzük meg tőle?

Ω. Oké. Mikor és hogyan?

Α. Mikor? Ha felkészültél. Hogyan? Például a Beszélgetés Istennel… módszer alkalmazásával. (*)

ù

Ezt a beszélgetést sem árt azonban kontrollálni. (Isten feltehetően nem orrol meg érte.)

Honnét tudhatom, hogy Istennel beszéltem?
1. Kizárásos alapon szűkíthetem a kört, s amikor már csak 3 lehetőség - Isten, Sátán (alias abszolút gonoszság), „alkalmi” tudathasadás - van, akkor...
2. a kapott válaszok utólagos elemzéséből nyerhetek megerősítést.

A tartalom, a stílus és a személyiség összevetéséről van szó. Csak a példa kedvéért: a kollektív (ennélfogva a saját) tudattalanban sajátos szellemi organizmusként megbújó sátáni erő nem valószínű, hogy azt ajánlaná, legyek türelmes, megértő és megbocsátó. Illetve holmi hátsó szándéktól vezérelve „súghatná”; ezért is nem egy adott mondatot kiragadva ajánlatos elemezni, hanem a teljes szituációt, és az esetleges következményeket is számításba venni.

Ajánlatos észben tartani azt is, amit Aryeh Kaplan a Zsidó meditáció c. kötetében az ilyen típusú „eszmecseréről” írt.

 „Az Istennel folytatott beszélgetés módszerében nincs ilyen visszahúzó erő. Igaz, hogy más meditációs formákhoz hasonlóan ez a technika segít az ego legyőzésében. Mindenesetre a módszer valami erősebbel váltja fel az egót. Az Istennel való beszélgetésben megújultan és más perspektívából tekintünk magunkra, és kezdjük úgy látni önmagunkat, mint Isten kiterjedését. Ez a meditáció mintegy Isten partnerévé tesz bennünket. Például, ha valaki a jövőre vonatkozó terveit beszélte meg Istennel, és még mindig jólesően gondol rájuk, akkor a döntés és a céltudatosság érzése megerősödik.
Természetesen veszélyek is megjelenhetnek az ellenkező irányból. Ha valaki nem építi le megfelelően az egóját, annyira akaratossá és makaccsá válhat, hogy az emberek nem tudnak bánni vele. Semmi sem olyan ízléstelen, mint ha valaki úgy viselkedik, mintha egyenes összeköttetésben állna Istennel. Ezért tehát a cél az egyensúly elnyerése és megtartása.”

A kollektív tudattalanban megbújó sátáni erő azonban akár a „világosság angyala” álcáját is magára öltheti… Egyáltalán, ha gyanúm támad, hogy nem Isten válaszolt, akkor - de mindentől függetlenül is - feltehetem a kérdéseket:

1. Mi lehet a válasszal a válaszoló célja?

2. Ha azt teszem, amit ajánl, mire jutok, és milyen következményekkel számolhatok?

3. Hogyan illeszkedik ez a (végtelen) ok – okozati láncolatba? Abba, melynek jelenleg az egyik (ideiglenes) végén vagyok én, a másikon az „ősok”, Isten (az abszolútum a maga végtelen - isteni – legbensőbb lényegével).

»

---

(*) A sajátos meditációs módszer ismertetését – Beszélgetés Istennel… c. alatt - Lásd! a mellékletben