A második
Negyven nap
Lám,
Máriával kezdődött és vele végződik ez a negyven nap, amit még itt a szerettei
körében töltött. A második negyven nap, hiszen volt már egy, az első, amikor
János által megkeresztelvén a pusztában bolyongott, kemény próbatételeknek
kitéve, és rádöbbent, hogy további földi – tanítói útja bizony nem lesz
fáklyásmenet.
Végig kellett járnia. Végigjárta, és
most az Atya magához emeli…
Mária, a leghűségesebb és legokosabb
(legszebb és leginkább szeretett) tanítvány útja is igen nehéz lesz.
Az még hagyján, illetve dehogy hagyján,
de egyelőre megváltoztathatatlan tény, hogy az asszonyokat nem veszik
emberszámba. Az ő szeretett tanítványai sem, hiába voltak vele éveken át,
hallgatták, látták és fogadták be, részben fogadták be, amit láttak és mondott
nékik, a saját árnyékukat képtelenek átlépni. De hát miért is tudnák, hiszen
emberek, akik személyiségét, jellemét meghatározza, legalábbis nagyban
befolyásolja az öröklött tulajdonságaik mellett az a világ, amibe beleszületnek.
Most, hogy búcsúzik tőlük, és
körbefogták, Máriát a szélre szorították. Hiába engedte ő a keblére, hiába
szerette és szereti őt Mária leginkább, hiába volt, maradt és lesz hozzá a leghűségesebb,
hiába halna meg érte bármikor, már mostanra az lett, és még inkább az lesz,
amit Siməónék vallanak és akarnak.
Siməón, akit ő
keresztelt át Qéfának, Kősziklának…
Nem vonja
vissza, nem is másítja meg, mert Simon Péter, ahogy majd emlegetik (még gyakrabban,
hiszen most már tudja, Péter apostolnak, sőt az első római pápának, a népek pedig
még a mennyország kulcsai őrzőjének is), valóban kőszikla. Kemény és örök:
látszólag, hiszen az idő múlása a kősziklákat sem hagyja változatlanul. A
vihar, az eső, a fagy, különösen a Föld rengése porítja, akár repeszti is. A repedésekbe
aztán gyommagvak hullhatnak, és másmilyen lesz, mint volt eredendően.
Már most
látja, és akár tehetne ellene. De nem tesz, mégsem tehet, mert az ember önállóságát
és akaratát még ő sem csorbíthatja. Olyan lesz a keresztény egyház is, amilyen.
Amilyenné az ösztönökkel megáldott és megvert emberek alakítják.
Mária sorsa
is úgy alakul, ahogy maga Mária, aztán főleg a körülmények, és a befolyással
bíró, a környezetre, a körülményekre és rá, Máriára hatással bíró emberek formálják.
Ő figyelmeztette, ahogy most is, és majd fogja is mindvégig földi útján, és
segíti, ha Mária hagyja (tudja, hogy nem csak hagyja, hanem kéri is), de
helyette nem cselekedhet.
Keserves sors
lesz az övé. A testét keresztre nem feszítik, meg sem kövezik, de a lelkét és szellemét,
szellemiségét a sárba tapossák, ami akár rosszabb és megalázóbb lehet, mint a
testi kereszthalál. És éppen az az egyház, éppen Simon Péter állítólagos utódai
követik majd el ezt a gyalázatot. Szajhának mondják és tartják majd
évszázadokon át. Letagadják, elhazudják, hogy a legkedvesebb tanítványa volt,
és nemcsak a legkedvesebb, legokosabb, hanem azt is, hogy szerették egymást.
Szívére
hallgatva már most szétcsapna köztük, főleg Kéfást sújtván, ahogy tette a
jeruzsálemi templomban a kufárokkal, de hiába látja előre mindazt, ami történni
fog, nem büntetheti, amit még nem követtek el.
Amikor
Máriával találkozott harmadnapon ott a sírkertben, nem engedte még azt sem,
hogy megérintse, hiszen akkor még nem szilárdult meg új, immár égi teste, és
Mária talán halálra rémült volna; azt hitte volna, hogy egy kísértetet, vagy a
levegőt simogatja. Akkor ott így búcsúzott tőle: „Most menj az én
atyámfiaihoz, és ezt mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz,
és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.”
És megígérte: „Ha nem látsz,
az Atya és én akkor is veled leszünk. Majd érezni, tudni fogod; soha nem
maradhatsz magadra.”
Akkor még úgy vélte, hogy
eltávozván a földi világból, közvetlenül már semmibe sem avatkozik be. De
másképpen alakult, kellett alakulnia, kellett alakítaniuk. Újra sorsfordító „negyven
nap” kellett ahhoz, hogy tanítványaiba, kik, mint farkasok támadta bárányok,
reszketve, rémülten, tanácstalanul összebújtak, lelket öntsön. Meg kellett
mutatkoznia előttük, hogy elhiggyék, ami még soha senki mással nem történt meg,
hogy mesterük megjárva a poklok poklát, feltámadt, él, örökké élni fog, és
vigyázza, tanítja, segíti őket.
Hiába mondta Mária és a
többi asszony, hogy feltámadt, a saját szemükkel látták, nem tudták elhinni.
Együtt gyalogolt a kettővel, akik Emmausba tartottak. Beszélt hozzájuk, és nem
ismerték föl. Látták, de nem láttak.
Vajon megértik-e, és, ha
megértik, tovább tudják-e adni, és ha ez sikerül, mindazok, akik rájuk
figyelnek, majd még később mindazok, akik tanítványai nyomdokába lépve hirdetik
Isten országát, értik-e mindannak a szimbolikus és követendő jelentését, amit
ezen második negyven nap alatt tett?
Hogy megmutatkozott a bezárt szobában is, tanította az Emmausba menekülőket, segítette a Tiberiás melletti Genezáret tóban halászókat.
Megértik-e, hogy miért
beszélt az emmausi úton Mózesről és a prófétákról? A saját példájukon mutatta
meg, saját magukon tapasztalhatták meg, hogy még ők is csak akkor tudnak hinni
benne, ha világosan látják, a próféciák bekövetkeznek, ahogy bekövetkeztek. Ha
még ők is így vannak, voltak ezzel, akkor különösen érvényes ez népükre. A
pogányoknak ez már semmit sem jelent, nem is tudnak a zsidó próféták
jövendöléseiről, de még a prófétáikról sem. De semmiről sem fognak tudni, ha az
egy Istent valló népük közömbös marad. Ha nem jön létre az őt követő és hirdető
gyülekezet.
A magot itt érdemes, itt
szükséges, itt kell elvetni.
Ó, Istenem, de nehéz, göröngyös és
tekervényes út áll előttük.
Vajon lesz-e elegendő erejük és
kitartásuk? És tudnak-e majd szükséges egyezségeket kötni?
Képesek lesznek-e önmaguk haszontalan
szokásain, velük született és tanult avult nézeteiken változtatni, úrrá lenni?
Kéfás méltó lesz-e a kéfás névre?
Siməón Qéfa;
Simon Péter…
Még a
Genezáret tó partján a sikeres halászat után is a féltékenység és irigység
démona szólt belőle.
Majd milliók
és milliók ismerhetik meg, hogy nem volt képes ellenállni a kísértőnek.
Eljön az idő,
amikor bárki, mindenki elolvashatja…
„Péter pedig megfordulván, látja, hogy
követi az a tanítvány, a kit szeret vala Jézus, a ki nyugodott is ama vacsora
közben az ő kebelén és mondá: Uram! ki az, a ki elárul téged?
Ezt látván Péter, monda Jézusnak: Uram,
ez pedig mint lészen?
Monda néki Jézus: Ha akarom, hogy ő
megmaradjon, a míg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem!
Kiméne azért e beszéd az atyafiak közé,
hogy az a tanítvány nem hal meg: pedig Jézus nem mondta néki, hogy nem hal meg;
hanem: Ha akarom, hogy ez megmaradjon, a míg eljövök, mi közöd hozzá?
Ez az a tanítvány, a ki bizonyságot tesz
ezekről, és a ki megírta ezeket, és tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.” [1]
Így: az a tanítvány, aki megírta ezeket,
ahelyett, hogy „Ez az a tanítvány, a ki bizonyságot tesz ezekről, és elmondta annak, a ki megírta ezeket, és tudjuk,
hogy az ő bizonyságtétele igaz”. De ez még hagyján, hiszen csak így lesznek
majd képesek arra, hogy elfogadják. Ami viszont bosszantó, hogy Pétert még ott
és ekkor is az izgatta, hogy mi lesz a „szeretett tanítvánnyal”.
Eszébe sem jutott, hogy mi lesz a létrejövő
jeruzsálemi gyülekezettel?
Mi lesz azokkal, akik vállalva minden
veszélyt, népük igaz istenfélő gyermekeiből megalakítják a zsidó-keresztény
egyházat?
Mi lesz a keresztény egyházból?
Tekervényes, göröngyös, sokak számára keserves
lesz azon az úton, a keresztény vallás útján járni, amelyen most majd
elindulnak. De csak így tudhatják meg a világ népei, hogy az eget nem esendő
kis- és nagyobb istenek lakják, hanem egyetlen isten van; a Mennyei Atya ez az
egy Isten. És az új vallás magját ugyan ő ültette el, de majd az emberek
formálják, s bizony nem úgy, ahogy ő szerette volna, ahogy most még akarja.
Hiába azonban, akkor is szükség van rá, mert az egy Istent valló és hirdető
vallás nyújthat igazán vigaszt és reményt, adhat végső célt az embernek.
