Nemcsak a jó dráma jó előadása, hanem a jó vers, a jó
regény olvasása, a művészi szobor, festmény látása is katartikus élményt
kelthet az emberben. Ha a festmény monumentális, mint például a Feszty körkép, vagy a Szixtuszi Kápolna freskói esetében, ez a
hatás és élmény gyorsabban jelentkezhet és átütőbb is lehet, de ez nem
feltétel.
Még barlangrajzok is kiválthatják, különösen az olyanok,
mint a dél-franciaországi Lascaux Barlang
legkifinomultabb ízlést kielégítő festményei.
A nagy irodalmi, lírai, zenei, tánc-, képzőművészeti,
általában a művészeti alkotások, sőt az emberek életét jobbá tevő alkotások
misztikus élményt nyújthatnak. De ez talán, vagy elvárhatóan természetes is.
Nézzünk meg azonban egy egészséges fa- vagy bokorlevelet, vagy egy virágot. A
szerkezetét, erezetét nyilvánvalóan az evolúció alakította, szépsége azonban
lenyűgöző, és ingyen kapott ajándék. Ugyanígy szép a bárányfelhőkkel borított
ég, a tiszta kék ég, a viharfelhők is, de még – ha nem az ember feje körül
csapkod – a villámlás és az égdörgés is.
Az ember kiváltsága ez a képesség és élmény, hogy
érzékeli, észreveszi és átélheti mindazt, ami szép, meg persze a rútat,
csúfságot is. Sok esetben azonban – pláne mi, a nyugati civilizáció folyton
rohanó gyermekei – elmegyünk mellettük úgy, hogy észre sem vesszük. Vagy ugyan
érzékeljük, de nem törődünk vele, aminek következtében nem is tud hatni ránk.
Nem kell ahhoz semmi más, csupán nyitottság, hajlandóság,
hogy felemelő, magasztos, mondhatni már-már misztikus tapasztalásban legyen
részünk. Gazdagság, tulajdon sem kell hozzá, csupán érzékszervek és
fogékonyság, érzékenység. Színházba, operába, galériákba, kiállításokra ugyan
nem jut, nem is juthat el mindenki, de a természet – a madárcsicsergés, a szél
susogása, a fűszálak hajlongása, a víz csobogása – mindnyájunké. Ahhoz sem kell
gazdagnak lenni, hogy gyermekünk ránk nevessen és tágra nyílt szemmel,
ragaszkodással teli tekintettel szemünkbe nézzen.
De ilyen misztikus pillanat az is, amikor a szerelem
fellobban; legyen az valóban egy pillanat alatt, a „meglátni és megszeretni”
változat, vagy akár hosszas ismeretség után bekövetkező, berobbanó érzés.
A szeretet… Szeretni végtelenül azt, akit/amit mindennek
érzünk, erre csak az ember képes. Az állat is ragaszkodik az ivadékához, a
gazdájához, gondozójához, van, amelyik falkabéli társához is, de ez csak
ösztön. Az volt eredendően az ősembernél is, majd bekövetkezett a csoda;
szeretet lett. És ez a misztikus tudás: a gnózis, szeretni tudni, ami mindenkié
lehet; szeretni mást, másokat, gyermekünket, szülénket, társunkat, hazánkat,
népünket, jobban szeretni, mint magunkat, ez is a mi isteni ajándékunk.
Add át magad a szeretetnek,
és akkor megtapasztalhatod, hogy megérint Isten.
Nem elnyomni, hanem hagyni kell, hogy a velünk született
adottság, a szép, a jó érzékelése és tudatosodása működhessen, kibontakozzék,
akár a virágba borulásig meghatározó részünk maradjon.
Hagyni kell, hogy a műalkotás, a természet és
embertársainkból az, ami jó, hasson ránk.
Hagyni kell, hogy a misztikum, a titok, általa Isten
megérintsen, és a lelke elárasszon.
A lehetőség mindenki előtt
nyitva áll. Isten mindenkinek megmutatkozik, mindenkit megérint, téged is;
csupán észre kell venni, és akkor átélheted a csodát, az istenhitre ébredést…
🔺🔻🔺
Vallomás (ami nagyon személyes)
Azért is mertem
leírni és közzétenni az előbbieket, mert… mert többször, immár sokszor (de nem
elégszer!) magam is átéltem, megtapasztaltam, hogy Isten megérintett.
És ez még
hagyján is, hiszen nemcsak hiszem, hanem tudom, sőt, bizonyítani tudom, hogy van Isten. Ha pedig van, és örök, végtelen,
mindenható (mindenre hatással lehet), akkor megérinthet, sőt, megfeddhet,
megbüntethet, és persze megdicsérhet.
Mindez azonban
nekem nem volt elég.
Rendben, hogy
van, és akkor nyilván van „Isten országa” is. De milyen? Milyen Isten, és milyen Isten országa? Milyen (érzés,
élmény) Isten országában lenni? Vajon én, vagy bárki ember, valóban
eljuthat oda? Istenhez, a (vallási terminológiával mondva) mennybe? Ha igen,
ott mi vár rá? Ott mit csinál az idők…, nem az idők végezetéig, hiszem ott
nincs idő és tér, hanem a végtelenségében, az örökkévalóságban?
Ha a halál (a
testi, fizikai, biológiai halál!) után az emberből valami (lelke, szelleme, az
eónitása) megmarad, akkor az, ami megmaradt, az egész ember? Megmarad a
személyisége, az emberként megszerzett tudása, emlékezete?
Mit számít azonban, hogy van Isten, ha testestől-lelkestől
véglegesen meghalok, amikor meghalok?
Mit számít, hogy
mit gondoltam, mit tettem, milyen voltam, ha számomra így is-úgy is minden
végérvényesen elmúlik? De, ha netán a lelkem és/vagy szellemem örökké él (a
mennyben, vagy a pokolban), csak hát abszolút amnéziás lesz, ha semmi emlékem
nem marad meg, ha a személyiségem és azonosságtudatom eltűnik, akkor ugyancsak
mindegy, hogy milyen voltam; új „énem” nem fogja tudni, hogy mit miért kapott,
miért folytat(hat)ja úgy, ahogy…
Mivel régóta
képtelen vagyok elfogadni ezekre a kérdésekre a különféle vallások – egymásnak
ellentmondó, esetenként önmagukban is – ellentmondásos válaszait, s mivel csak
azt hiszem el, ami bizonyítható (legalább logikailag), hosszú időn át kerestem
a választ.
Végre
megtaláltam! (Megjegyzem azonban, hogy ez meg az én válaszom, és természetesen
nem kötelező elfogadni, hinni igazában…)
Míg csak az
értelmemmel próbáltam a túlvilági létet, létformákat, helyet, körülményeket
érzékelni, meghatározni, leírni, jóformán – tulajdonképpen – semmire sem
jutottam. Legfeljebb körülírni voltam képes, de nem tudtam, most sem tudom még
a végtelent (az abszolút végtelent!) egzakt módon bemutatni. Bevallom,
elképzelni sem. (Még az elképesztően nagy univerzumot sem a maga teljes
valóságában, s akkor hol van ettől a valóban, mindenféle szempontból végtelen
abszolútum, és annak ugyancsak végtelen legbensőbb lényege, Isten…)
Kiindulási helyzet: van lelkem, szellemem, tehát olyan
eónitásom, ami mivel nem porból lett, nem is lesz porrá, hanem megmarad a
halálomat követően is.
Elfogulatlannak
nem minősíthető hipotézisem: a
mennybe, Isten országába jutok…
Mivel Isten az
abszolútum legbensőbb lényege, nyilvánvalóan ez az isteni tartomány is ott van,
ahol Isten van. Hol? Nem az univerzumban; azon túl, vagy afölött a
végtelenségben, és persze végtelen kiterjedésű.
Idáig a logika…
És akkor, és ettől fogva? Milyen? Milyen élmény lesz oda kerülni, majd ott lenni?
Többszöri
meditációs próbálkozás („tapogatódzás”) után végre sikerült…
Szavak, és talán
tehetség híján nem igazán tudom leírni, érzékelhetővé tenni, amit átéltem (Ami,
hangsúlyozom, az én élményem volt, és senkit semmire nem kötelez, még csak
elhinni sem muszáj.)
Fehér fényt
láttam. Kellemesen meleg és vonzó fényt. Gömbszerűt, de nem gömb volt.
Ragyogott, de nem vakított. Láttam a folytatását, amikor már ott voltam, amikor
benne voltam, azt, hogy nincs vége. Mindenütt ez van, a ragyogó, vonzó,
befogadó fény.
Valami ilyesmi
volt, de rajta kívül nem volt más…
Az odavezető
útra is talán fényút megnevezés illik leginkább… Hívogató, befogadó fényút…
Boldog voltam.
Semmi mást nem éreztem, csupán boldogságot.
Semmiféle
hiányérzetem, kívánságom nem volt. Mindenem megvolt.
Én voltam? Az
maradtam, aki voltam? Fizikai testem nyilvánvalóan nem volt, semmiféle testi,
anyagi késztetés nem hajtott, eszembe sem jutott, de én voltam. Annak ellenére én maradtam, hogy úgymond beolvadtam,
„átmentem” az abszolút fénybe.
Megszűnt a tér,
megszűnt az idő, a múlt és a jövő is; a jelen volt, az örök boldogság…
És akkor – már ott és itt – újabb kérdés:
Tudnék-e
segíteni a szeretteimnek? Tudnék-e segíteni annak, aki jogosan, indokoltan
rászorul az én segítségemre?
Igen, mivel „Az abszolút végtelenben, ami lehetséges és
szükséges, az megtörténik, bekövetkezik.”…
