Részlet a Beliál és ivadékai c. misztikus regényből
Mily gyenge és gyermeteg ez az
állítólag Isten képmására és hasonlatosságára teremtett ember. Elfárad,
megijed, megkeseredik, föladja. Semmiben, még a haragban, a gyűlöletben, a
bosszúvágyban sem tud kitartani. És még erre büszke ez a…
Félre azonban az érzelmekkel,
nézzük csak a csupasz tényeket, és vizsgáljuk szigorúan a tudomány talaján állva
a kérdéskört.
A világmindenség kétpólusú;
anyagi és szellemi. Vagy fordítva, de ez mindegy. Nos, éppen ez az; mindegy
melyiket említjük elsőként, ha egymást egyformán feltételező, egymást egyformán
kiegészítő, s ezáltal, de csak ezáltal, mindent magukban foglaló lételemekről
van szó.
Ebben az esetben és – tehát a
valóságos – megközelítésben az elsőbbség, mint olyan, nem is kérdés, mivel
nincs jelentősége. (Persze ennek az elemzésnek sincs, hiszen egyenértékűség
esetén nem tartozunk egymásnak magyarázattal. Illetve, vagy senki, vagy
mindenki; ha nekünk értelmezni kell, akkor tegye ezt ő is. De, lám, ő nem,
akkor viszont mi sem. De hát nem is exegetálás ez, nem taglalás és érvelés
valaki, bárki meggyőzése érdekében, hanem a magunk örömére, szigorúan tudományos
princípiumok alapján a valóság föltárása.)
Az egyenértékűség, egyenjogúság
ellenére felmerülhet – természetesen ez is csak tudományos alapon és elvi
megközelítésben – a kérdés, hogy melyik a fontosabb: a szellemi vagy az anyagi?
A valóságtól elvonatkozatva,
tehát úgymond elvileg nem lehet sorrendet felállítani, mert egymást feltételező
tényezőkről van szó. Olyan két tényezőről, amelyek egyike sincs, nem lehet meg
a másik nélkül. (Ez azonban nem igaz, amire majd még visszatérünk.) Szigorúan
racionális, még inkább gyakorlati megközelítésben, a hasznosság (úgy, mint
létfeltétel) oldaláról megközelítve azonban nem is nehéz válaszolni a kérdésre.
Tisztán szellemi (mint például a
gondolat) létezhet-e, megnyilvánulhat-e anyagi alap és forma nélkül? Ez az alapkérdés.
A válasz: a gyakorlatban nem létezhet. Tételezzük fel ugyanis, hogy csak
gondolat van (nem isteni, ördögi vagy emberi gondolat, hanem GONDOLAT mint
olyan), anyag viszont nincs. Tehát például állati vagy emberi agy, elme, és
semmi anyagi nincs. Akkor mi van? Semmi más, csak a feltételezés; vagyis
tulajdonképpen semmi sincs. A gondolat, a szellemi a nagy semmiben, vagyis
elméletileg olyan szellemi, amire azonban még csak visszautalni, vagy azt
előrevetíteni sem lehet. Nem csak azért, mert nincs (nem volt és nem lesz), aki
ezt a műveletet elvégezze, hanem azért, mert teljességgel értelmetlen, és ennélfogva
szükségtelen.
Nézzük mindezt egy egyszerű
példán.
A szellemi nem létezhet, létre
sem jöhet anyag nélkül. Nem csak állati (emberi) létezés (amit nevezhetünk
szelleminek) nem lehet anyagi részecskékből felépült állatok (emberek) nélkül,
hanem növényi létezés sem növények nélkül. Ha tehát például a növény létezését
(életét) nevezzük szelleminek, akkor ez a szellemi nem lehet növényi molekulák,
atomok nélkül.
Fordítva viszont igen! Attól
ugyanis, hogy a növény, vagy az állat (ember) nem gondolkodik, még lehet.
Attól, hogy nem él, akkor is lehet, mint mozdulatlan anyag. Az anyag tehát van,
lehet szellemi nélkül, míg fordítva ez nem igaz.
Ha pedig az alapkérdésre - Melyik
a szükségszerűbb? - a válasz, hogy nem a szellemi, hanem mi, az anyagi, akkor
minden eldőlt, hiszen a többit már ez határozza meg.
A magunk kedvéért azonban
vizsgáljuk meg a kérdést más megközelítésben is.
Tételezzük fel, hogy az anyag (s
a tér és az idő) valóban a kvantumvákuumból született. Más szavakkal:
anyagtalan szellemi, vagyis Isten teremtette az anyagot, és vele együtt a teret
és az időt.
Miért tette?
Hogy legyen miben
megnyilvánulnia.
Saját kedvtelésére.
Létrehozta saját ellenpólusát.
Akármelyik válasz az igaz (vagy
mindhárom igaz), az nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy ezután Isten azt
tesz, azt tehet az anyaggal, amit akar.
Nézzük csak.
Ha Isten bennünk akar, illetve
bennünk tud megnyilvánulni (létezni), akkor mi is vagyunk olyan fontosak, mint
ő; s ebből következik, hogy nem diktálhat, és még csak feltételeket sem
szabhat. Illetve, ha ő igen, akkor mi is!
Ha csak kedvtelésére vagyunk,
akkor vajon miért nem leli kedvét bennünk? Vagy netán leli, csak hát folyton
változtatni, fejleszteni akar? Rendben; de akkor mi is. Hogy nem boldogulunk
egymással? Na és? Ő akarta, nem mi. Ha ugyanis mi, az anyag számtalan formációnkkal
külön-külön, vagy együttvéve belőle vagy tőle lettünk, ha ez igaz, akkor, mielőtt
lettünk volna, nem voltunk. Azaz nem kérhettük, hogy legyünk. Ha pedig ő
teremtett (s a fenti megközelítés szerint igen), akkor ilyennek teremtett. És
ezzel, és ezután ámen.
Ha az ellenpólusa vagyunk (s
ebben az esetben mindegy, hogy ki hozta létre a másikat), akkor törvényszerű az
antagonisztikus ellentét. Ezt csak tudomásul venni lehet; és persze kapálózni
ellene, akár örökkön örökké, de meg nem békülhetünk egymással.
Ha pedig már felvetődött ez a
szülő és szülött-féle megközelítés, akkor okkal-joggal felmerülhet, hogy vajon
a szülöttnek (gyereknek) nem joga, hogy túltegyen szülőjén? Ha nem erre
törekszik, akkor nem előre, hanem csak visszafelé haladhat a világ. Ebből
következik, hogy nem csak joga, hanem kötelessége is.
Ő korlátozni, átalakítani akar
(mert az csak ködösítés, hogy szebbé és jobbá tenni). Rendben, szíve-joga.
Akkor viszont nekünk is!
Nem lett volna semmi baj, és
lettünk volna örökké, ha nincs, ha nem jön az ember.
Ő az emberből segítőtársat
szeretne faragni, hogy majd vele együtt és együttműködve, általa alakít át,
tesz úgymond gondolkodó anyaggá.
De mi egyszerűen csak anyag és
anyagi akarunk maradni: ez az eredeti program, amitől nem lehet, nem is tudunk
eltérni. Menjen tehát a (ahová akar), a nagy átalakító álmaival.
Persze ez a pokolba (?) küldés
csak vágy; azaz semmi. De vész sincs semmi. Isten majd úgy jár új
teremtményével, az arcára formálódó emberrel, mint eddig bármelyikkel; mint például
velünk, az úgynevezett anyaggal. Amit teremtett, az ugyanis nem ő, vagyis más,
és ennélfogva ez a más mást akar. Ergo így vagy úgy, ennyire vagy annyira,
mindenképpen, törvényszerűen szembefordul vele.
Isten is, az ember is elmehet a
(valahová) a „magasztos” eszméivel. Az eszme csak egy kósza gondolat.
Megfoghatatlan. Ezzel szemben az ember teste tisztán csak anyag. Ösztönei,
vágyai, de még a tudata is anyagi eredetűek, az anyag által (tehát általunk)
meghatározottak.
Lám, lám, a mindenható és mindentudó
örökkévaló megint, immár harmadszor végzeteset tévedett.
Először akkor, ugye, amikor nem
akadályozta meg örök antipodusa, az anyag létrejöttét. (Pontosabban az anyag, a
tér és az idő megteremtődését. Ezeknek, a térnek és időnek fontos szerepe van
ugyanis, ahogy arra majd a harmadik nagy tévedés taglalásánál rávilágítunk.)
Isten szemszögéből nézve a
második nagy sorsfordulat az élet keletkezése volt. Vajon ő, az állítólagos
mindentudó nem látta előre, hogy az élet, nevezetesen az élőlények
létrejöttével kialakul az úgynevezett tápláléklánc? (Mily’ szépen hangzik,
pedig csak arról van szó, hogy az erősebb, ügyesebb megeszi a gyengébbet és
ügyetlenebbet.)
És mindezért bennünket még vád
sem érhet. Sőt, hiszen mi ellenálltunk, és maradtunk volna örökkön örökké
mozdulatlan anyag. Ő azonban elindította az anyag örök mozgását, amit ettől
fogva csak egyféleképpen lehet megfordítani: az őskáosz, de még inkább az azt
megelőző eredendő állapot, a tiszta kvantumvákuum visszaállításával. Isten,
vagy az abszolút szellem, abszolút tudat (mindegy minek nevezzük) azzal, hogy a
kvantumvákuumból és az addigi szingularitásból kirobbant plazmát mozgási
energiával (ami eleve a kilökődés feltétele volt) látta el, elindított egy
végtelen, törvényszerű és beláthatatlan folyamatot.
Ennek egyik állomása a harmadik
Nagy Hiba, az ember létrejötte.
Ezzel kiengedte a szellemet a palackból.
Az ember ugyanis elejétől kezdve és mindörökké elsődlegesen ösztönlény, akinek
érzelmeit, igényeit, vágyait és tetteit ugyanúgy az anyagi eredetű ösztönök
határozzák meg, mint a többi élőlényét. Enni akar, mert ennie kell, és ezért
elveszi, amit tud. A fajfenntartási ösztöne üzekedésre sarkalja. Mivel élni
akar, szembeszáll mindenkivel, mindennel, aki és ami veszélyezteti, vagy
veszélyeztetheti az életét.
Teszi mindezt alapvetően úgy,
mint a többiek; legfeljebb, mivel fejlettebb tudata van, ravaszabbul,
kifinomultabban; és idővel, bizonyos szint elérésétől kezdődően folyamatosan
megideologizálva.
S mivel az ember csak a
horizontig lát (vagy még addig sem), és a saját életidejét fogja föl,
illetőleg, mivel minden embernek természeténél fogva saját maga a legfontosabb,
sietnie kell. Tüstént megtenni mindent, hogy a belátható teret uralja, hogy a
mát kihasználja, a holnapra felkészüljön.
Ezért lett a legfőbb
szövetségesünk és reménységünk az ember.
Olyan törvényszerűségek ezek,
hogy mi akár ülhetnénk a babérjainkon, s Isten nagyszerű segítőtársa saját
késztetéseitől hajtva teljesítené helyettünk az örök feladatot.
Persze, hogy gyűlöljük. Persze,
hogy le akarjuk győzni (és legyőzzük). Minden erre predesztinál. A düh, a vágy,
minden eredendő ösztön és érzelem.
De mi nem ezekre alapozunk. Az
érzelmek csak maradjanak az övé (és az emberé), bennünket a ráció vezet. Az
érzelmekből csak annyi kellett, amennyi az indító lökést megadta, és azóta a
többi már megy magától. Az anyag ellenáll, ugyanakkor tovább jut tehetetlenségi
erejénél fogva…