Szente Pál: MENNYEI VARÁZSLAT: 2018

Részlet a Beliál és ivadékai c. misztikus regényből

Mily gyenge és gyermeteg ez az állítólag Isten képmására és hasonlatosságára teremtett ember. Elfárad, megijed, megkeseredik, föladja. Semmiben, még a haragban, a gyűlöletben, a bosszúvágyban sem tud kitartani. És még erre büszke ez a…

Félre azonban az érzelmekkel, nézzük csak a csupasz tényeket, és vizsgáljuk szigorúan a tudomány talaján állva a kérdéskört.

A világmindenség kétpólusú; anyagi és szellemi. Vagy fordítva, de ez mindegy. Nos, éppen ez az; mindegy melyiket említjük elsőként, ha egymást egyformán feltételező, egymást egyformán kiegészítő, s ezáltal, de csak ezáltal, mindent magukban foglaló lételemekről van szó.

Ebben az esetben és – tehát a valóságos – megközelítésben az elsőbbség, mint olyan, nem is kérdés, mivel nincs jelentősége. (Persze ennek az elemzésnek sincs, hiszen egyenértékűség esetén nem tartozunk egymásnak magyarázattal. Illetve, vagy senki, vagy mindenki; ha nekünk értelmezni kell, akkor tegye ezt ő is. De, lám, ő nem, akkor viszont mi sem. De hát nem is exegetálás ez, nem taglalás és érvelés valaki, bárki meggyőzése érdekében, hanem a magunk örömére, szigorúan tudományos princípiumok alapján a valóság föltárása.)

Az egyenértékűség, egyenjogúság ellenére felmerülhet – természetesen ez is csak tudományos alapon és elvi megközelítésben – a kérdés, hogy melyik a fontosabb: a szellemi vagy az anyagi?

A valóságtól elvonatkozatva, tehát úgymond elvileg nem lehet sorrendet felállítani, mert egymást feltételező tényezőkről van szó. Olyan két tényezőről, amelyek egyike sincs, nem lehet meg a másik nélkül. (Ez azonban nem igaz, amire majd még visszatérünk.) Szigorúan racionális, még inkább gyakorlati megközelítésben, a hasznosság (úgy, mint létfeltétel) oldaláról megközelítve azonban nem is nehéz válaszolni a kérdésre.

Tisztán szellemi (mint például a gondolat) létezhet-e, megnyilvánulhat-e anyagi alap és forma nélkül? Ez az alapkérdés. A válasz: a gyakorlatban nem létezhet. Tételezzük fel ugyanis, hogy csak gondolat van (nem isteni, ördögi vagy emberi gondolat, hanem GONDOLAT mint olyan), anyag viszont nincs. Tehát például állati vagy emberi agy, elme, és semmi anyagi nincs. Akkor mi van? Semmi más, csak a feltételezés; vagyis tulajdonképpen semmi sincs. A gondolat, a szellemi a nagy semmiben, vagyis elméletileg olyan szellemi, amire azonban még csak visszautalni, vagy azt előrevetíteni sem lehet. Nem csak azért, mert nincs (nem volt és nem lesz), aki ezt a műveletet elvégezze, hanem azért, mert teljességgel értelmetlen, és ennélfogva szükségtelen.

Nézzük mindezt egy egyszerű példán.

A szellemi nem létezhet, létre sem jöhet anyag nélkül. Nem csak állati (emberi) létezés (amit nevezhetünk szelleminek) nem lehet anyagi részecskékből felépült állatok (emberek) nélkül, hanem növényi létezés sem növények nélkül. Ha tehát például a növény létezését (életét) nevezzük szelleminek, akkor ez a szellemi nem lehet növényi molekulák, atomok nélkül.

Fordítva viszont igen! Attól ugyanis, hogy a növény, vagy az állat (ember) nem gondolkodik, még lehet. Attól, hogy nem él, akkor is lehet, mint mozdulatlan anyag. Az anyag tehát van, lehet szellemi nélkül, míg fordítva ez nem igaz.

Ha pedig az alapkérdésre - Melyik a szükségszerűbb? - a válasz, hogy nem a szellemi, hanem mi, az anyagi, akkor minden eldőlt, hiszen a többit már ez határozza meg.

A magunk kedvéért azonban vizsgáljuk meg a kérdést más megközelítésben is.

Tételezzük fel, hogy az anyag (s a tér és az idő) valóban a kvantumvákuumból született. Más szavakkal: anyagtalan szellemi, vagyis Isten teremtette az anyagot, és vele együtt a teret és az időt.

Miért tette?

Œ Hogy legyen miben megnyilvánulnia.

Saját kedvtelésére.

Ž Létrehozta saját ellenpólusát.

Akármelyik válasz az igaz (vagy mindhárom igaz), az nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy ezután Isten azt tesz, azt tehet az anyaggal, amit akar.

Nézzük csak.

Ha Isten bennünk akar, illetve bennünk tud megnyilvánulni (létezni), akkor mi is vagyunk olyan fontosak, mint ő; s ebből következik, hogy nem diktálhat, és még csak feltételeket sem szabhat. Illetve, ha ő igen, akkor mi is!

‚ Ha csak kedvtelésére vagyunk, akkor vajon miért nem leli kedvét bennünk? Vagy netán leli, csak hát folyton változtatni, fejleszteni akar? Rendben; de akkor mi is. Hogy nem boldogulunk egymással? Na és? Ő akarta, nem mi. Ha ugyanis mi, az anyag számtalan formációnkkal külön-külön, vagy együttvéve belőle vagy tőle lettünk, ha ez igaz, akkor, mielőtt lettünk volna, nem voltunk. Azaz nem kérhettük, hogy legyünk. Ha pedig ő teremtett (s a fenti megközelítés szerint igen), akkor ilyennek teremtett. És ezzel, és ezután ámen.

ƒ Ha az ellenpólusa vagyunk (s ebben az esetben mindegy, hogy ki hozta létre a másikat), akkor törvényszerű az antagonisztikus ellentét. Ezt csak tudomásul venni lehet; és persze kapálózni ellene, akár örökkön örökké, de meg nem békülhetünk egymással.

Ha pedig már felvetődött ez a szülő és szülött-féle megközelítés, akkor okkal-joggal felmerülhet, hogy vajon a szülöttnek (gyereknek) nem joga, hogy túltegyen szülőjén? Ha nem erre törekszik, akkor nem előre, hanem csak visszafelé haladhat a világ. Ebből következik, hogy nem csak joga, hanem kötelessége is.

Ő korlátozni, átalakítani akar (mert az csak ködösítés, hogy szebbé és jobbá tenni). Rendben, szíve-joga. Akkor viszont nekünk is!

Nem lett volna semmi baj, és lettünk volna örökké, ha nincs, ha nem jön az ember.

Ő az emberből segítőtársat szeretne faragni, hogy majd vele együtt és együttműködve, általa alakít át, tesz úgymond gondolkodó anyaggá.

De mi egyszerűen csak anyag és anyagi akarunk maradni: ez az eredeti program, amitől nem lehet, nem is tudunk eltérni. Menjen tehát a (ahová akar), a nagy átalakító álmaival.

Persze ez a pokolba (?) küldés csak vágy; azaz semmi. De vész sincs semmi. Isten majd úgy jár új teremtményével, az arcára formálódó emberrel, mint eddig bármelyikkel; mint például velünk, az úgynevezett anyaggal. Amit teremtett, az ugyanis nem ő, vagyis más, és ennélfogva ez a más mást akar. Ergo így vagy úgy, ennyire vagy annyira, mindenképpen, törvényszerűen szembefordul vele.

Isten is, az ember is elmehet a (valahová) a „magasztos” eszméivel. Az eszme csak egy kósza gondolat. Megfoghatatlan. Ezzel szemben az ember teste tisztán csak anyag. Ösztönei, vágyai, de még a tudata is anyagi eredetűek, az anyag által (tehát általunk) meghatározottak.

Lám, lám, a mindenható és mindentudó örökkévaló megint, immár harmadszor végzeteset tévedett.

Először akkor, ugye, amikor nem akadályozta meg örök antipodusa, az anyag létrejöttét. (Pontosabban az anyag, a tér és az idő megteremtődését. Ezeknek, a térnek és időnek fontos szerepe van ugyanis, ahogy arra majd a harmadik nagy tévedés taglalásánál rávilágítunk.)

Isten szemszögéből nézve a második nagy sorsfordulat az élet keletkezése volt. Vajon ő, az állítólagos mindentudó nem látta előre, hogy az élet, nevezetesen az élőlények létrejöttével kialakul az úgynevezett tápláléklánc? (Mily’ szépen hangzik, pedig csak arról van szó, hogy az erősebb, ügyesebb megeszi a gyengébbet és ügyetlenebbet.)

És mindezért bennünket még vád sem érhet. Sőt, hiszen mi ellenálltunk, és maradtunk volna örökkön örökké mozdulatlan anyag. Ő azonban elindította az anyag örök mozgását, amit ettől fogva csak egyféleképpen lehet megfordítani: az őskáosz, de még inkább az azt megelőző eredendő állapot, a tiszta kvantumvákuum visszaállításával. Isten, vagy az abszolút szellem, abszolút tudat (mindegy minek nevezzük) azzal, hogy a kvantumvákuumból és az addigi szingularitásból kirobbant plazmát mozgási energiával (ami eleve a kilökődés feltétele volt) látta el, elindított egy végtelen, törvényszerű és beláthatatlan folyamatot.

Ennek egyik állomása a harmadik Nagy Hiba, az ember létrejötte.

Ezzel kiengedte a szellemet a palackból. Az ember ugyanis elejétől kezdve és mindörökké elsődlegesen ösztönlény, akinek érzelmeit, igényeit, vágyait és tetteit ugyanúgy az anyagi eredetű ösztönök határozzák meg, mint a többi élőlényét. Enni akar, mert ennie kell, és ezért elveszi, amit tud. A fajfenntartási ösztöne üzekedésre sarkalja. Mivel élni akar, szembeszáll mindenkivel, mindennel, aki és ami veszélyezteti, vagy veszélyeztetheti az életét.

Teszi mindezt alapvetően úgy, mint a többiek; legfeljebb, mivel fejlettebb tudata van, ravaszabbul, kifinomultabban; és idővel, bizonyos szint elérésétől kezdődően folyamatosan megideologizálva.

S mivel az ember csak a horizontig lát (vagy még addig sem), és a saját életidejét fogja föl, illetőleg, mivel minden embernek természeténél fogva saját maga a legfontosabb, sietnie kell. Tüstént megtenni mindent, hogy a belátható teret uralja, hogy a mát kihasználja, a holnapra felkészüljön.

Ezért lett a legfőbb szövetségesünk és reménységünk az ember.

Olyan törvényszerűségek ezek, hogy mi akár ülhetnénk a babérjainkon, s Isten nagyszerű segítőtársa saját késztetéseitől hajtva teljesítené helyettünk az örök feladatot.

Persze, hogy gyűlöljük. Persze, hogy le akarjuk győzni (és legyőzzük). Minden erre predesztinál. A düh, a vágy, minden eredendő ösztön és érzelem.

De mi nem ezekre alapozunk. Az érzelmek csak maradjanak az övé (és az emberé), bennünket a ráció vezet. Az érzelmekből csak annyi kellett, amennyi az indító lökést megadta, és azóta a többi már megy magától. Az anyag ellenáll, ugyanakkor tovább jut tehetetlenségi erejénél fogva…

Szente Pál: MENNYEI VARÁZSLAT

2018. december 5., szerda

St.E Könyvkiadó

2018. november 24., szombat

FÉNYÚT(on)

2018. október 18., csütörtök

Beliál és ivadékai

2018. augusztus 16., csütörtök

A szent szexualitás teológiája