Emberként visszamenni?
Emberként, mármint földi, húsvér
emberként sokat töprengett azon, főleg idősebb korában, amikor már érezte a
halál közeledtét, vajon milyen lesz az, milyen lesz ő, ha nem lesz teste.
Nemcsak anyagi teste nem lesz, hanem esetleg semmilyen teste. Mi lesz akkor?
Hogyan közlekedik? Hogyan kommunikál?
Nemcsak nem hitt az Apostoli
hitvallás azon kijelentésében, miszerint „hiszek a test feltámadásában”, hanem
tudta, vallotta, bizonygatta, ha módja volt rá (kivéve a mélyen hívő vallásos embereket,
mivel őket nem akarta a hitükben megingatni), hogy abszurd lenne, ha a holtak,
mint a bibliai Lázár, emberi testben feltámadnának.
A test anyag. Az anyag romlandó.
Az élő anyag öregszik, megbetegszik, idővel meghal, vagy elhal. És akkor újra
feltámadna, ha igaz lenne a „test feltámadása” hittétel? Hányszor, és milyen
formában, állapotban? A mozgássérült mozgássérültként? A csecsemő csecsemőként?
Az öregember, mint ő, öregként?
Ha így lenne, hol lennének? A
végtelen és időtlen abszolútum, vagyis a mindenségből mindaz, ami nem
univerzum, és nem tartozik az univerzumhoz, az anyag nélküli. Ha oda kerülne a
feltámadt ember, akkor az már nem lenne abszolútum. De az univerzumban sem
lehetne, hiszen az univerzumot az ember, vagy utódja, az MI, a Mesterséges
Intelligencia előbb-utóbb feltérképezi. Behatolna az univerzumi mennyországba
és akár a pokolba is, ha ezek ott lennének. Elfoglalná, esetleg megsemmisítené…
De mindez most már számára nem
téma, hiszen tudja, megtapasztalta, mi van a halál után. Pontosabban a fizikai
test halála után.
Igaz, hogy nem kell félnie attól,
hogy fájni fog a foga, a feje, vagy a hasa, hogy valamilyen betegség tör ki
rajta, és ez így nagyon jó, de most meg nosztalgiázott. Milyen volt fizikai
testben élni? Persze inkább csak a kellemes emlékeken időzött el. Ha akar,
mindenre visszaemlékezhetett volna, de a kellemetlen, a rossz emlék nem
csábította.
Még inkább izgatta, hogy milyen
lenne most – immár örökéletű emberi eónitásként, fejlett lélekként – fizikai
testben lenni?
Ha nem is emberként mehetne
vissza, hanem…
Jaj, ez csaknem valamiféle
reinkarnációs készülődés? Most még csak gondol rá, aztán majd újjászületik…,
mondjuk valamiféle alantas létformában. Meztelen csigaként; azokat nagyon
utálta. A békákat is, pláne a varangyos békákat; pfúj… Nem, semmilyen állat nem
akar lenni. Nem is akar újjászületni, újra ember lenni, hanem csak, ó, igen,
ideiglenesen, úgymond látogatóba menne.
Több helyre is persze. Az utcára,
a munkahelyére, no és a családja… Nem, a családja körébe egyelőre nem. Majd,
majd később, de most még fájna látni, hallani őket. És nekik is őt. Azaz ők nem
látnák, nem hallanák, hiszen ő szellem-, vagy energialényként lenne közöttük.
Akkor viszont nem emberi testben
lenne, nem emberként menne vissza.
Tudta, ahogy töprengett
mindezeken, már tudta, hogy lehetne emberi testben is. De nem úgy, hogy az a
test az ő teste lenne, hanem ő is benne lenne, része lenne, ahogy amikor még
élő, hús-vér ember volt, Isten benne volt.
És most Isten részeként, ugyanúgy
lehet bárhol.
És már ott is volt. Ugyan még nem
az emberek közt, nem emberi részként, hanem talán, hogy szokja ezt a létformát,
erdőben az egyik fa bensejében.
Ott volt, ahol a teret nem
töltötte ki az anyag.
Látta, érzékelte a fa, a tölgy,
igen, ez tölgy, a tölgy életét.
Olyan volt mintha ő is fa lett
volna, de nem volt az, hanem továbbra sértetlen eónitás, fejlett emberi lélek,
aki viszont a fa molekulái között, sőt, bent, és még mélyebben, az atommagok és
azok héja közt, minden ottani történést átélhetett.
Gondolta, nyilván így lenne a
bokrokkal, a fűvel, még a gyomnövényekkel is. És már egy röpke pillanatra, mert
nem is szerette volna több időre, ki is próbálta. Aztán az erdő néhány röpdöső,
vagy éppen lustán tollászkodó madarát. Igen, az erdő állatai közül a madarakat
kedvelte, az emlősöket kevésbé, de ez nem tántorította el, hogy velük is
tapasztalatot szerezzen. Nem most, hanem majd később, amikor már nem ez az új
élmény, a vándorlás tölti be, hanem valóban figyelni, tanulmányozni lesz képes.
Akkor megy majd az emberek közé
is…
