Végtelen Értelem

Vajon van-e értelme az életünknek, az életnek és a világegyetemnek?

Elfogadva Viktor E. Frankl, a logoterápia és egzisztenciaanalízis megalapítójának tagolását, miszerint különbség teendő „az egyén életének, illetve meghatározott életszituáció értelme, az élet értelme és a világegyetem értelme” [1] között, fel kell tenni a kérdést, hogy a világegyetemen túl, vagyis az abszolút végtelen, az abszolútum meglétének van-e értelme. Feltehető és felteendő a kérdés – maradva Frankl módszertani megállapításainál – még akkor is, ha Frankl szerint az élet és a világegyetem értelem-kategória racionálisan vagy intellektuálisan nem ragadható meg.

Nemcsak azért, mert hátha mégis megragadható, hanem megragadható és megérthető, ha egymástól nem elkülönítve és nemcsak elkülönítve, hanem organikus egészként is értelmezzük és elemezzük.

***

Kutakodásom előzménye egy – többek által fölöslegesen aggályoskodó, mások szerint kételyt keltő, ergo sátáni sugallatra született – korábbi dolgozatom, különösen annak záró mondata (kérdése).

🔻🔺🔻

Értelmetlen, illuzórikus létezés?

„Mert kicsoda tudhatja, mi legyen az embernek jó e világon, az ő hiábavaló élete napjainak száma szerint, a melyeket mintegy árnyékot tölt el? Kicsoda az, a ki megmondhatná az embernek, mi következik ő utána a nap alatt?” (Prédikátor könyve 6, 12. – Károli fordítás)

ù

A kutya, macska, egér, patkány, végső soron az ember kivételével minden élőlény – fundamentális ösztönei által meghatározott – fő célja, hogy egyen, igyon (regenerálódjék) és szaporodjék. Ezen túl a kutya, esetleg még a macska, néhány háziállat célja lehet, hogy a gazdája kedvében járjon, vagy éppen felbosszantsa, ha a kedve úgy hozza.

Esetükben létezésük ezzel értelmet nyer.

A tápláléklánc végén lévő ember kivételével minden élőlény létezésének ugyan nem célt, de értelmet ad az is, ha az összetett kérdést az élet oldaláról kiindulva vizsgáljuk, hogy az adott populáció, sőt minden egyed szerves része a biológiai folyamatoknak. Ha csak az ember nem rondít bele, akkor így maradhat fönt az egyensúly, vagy állhat helyre a természeti katasztrófák után újra.

Bevallom, nem igazán érdekel, van-e célja és értelme például a meztelen csigák létezésének. Az viszont igen, hogy az én életemnek, általában az ember létének van-e.

Céljaim persze voltak, vannak, és reményeim szerint a halálom pillanatáig lesznek is. Felteszem, mindnyájan, illetőleg majd mindnyájan így vagyunk ezzel.

Tételezzük fel, hogy ezek a célok, legalábbis nagyobb részük értelmes célok.

És akkor ettől már az életem értelmet nyer? Van értelme az életemnek?

Ha a céljaid értelmesek, attól az életednek lesz értelme Tisztelt Olvasó?

Persze, hiszen felnevelsz egy – két – három gyermeket; egzisztenciát teremtesz magadnak; szolgálod a lakóhelyedet, hazádat, egyházad… Elültetsz egy – két – három fát, lakást veszel, berendezed; nyomot hagysz…

És az, akinek nincs gyermeke, egzisztenciája, otthona és hazája, sem semmije a puszta létén kívül? Vagy netán elveszítem, vagy éppen te elveszíted mindazt, amit megteremtettél?

Ha tetszik, ha nem, a csupasz igazság, hogy a halálunk pillanatában mindent elveszítünk…

Ha csak ennyi: megszületünk, élünk, meghalunk…

Bizonyos idő után még csak nem is emlékeznek ránk, és semmi nem marad utánunk. (Örökké ugyanis – a történelem néhány híres és/vagy hírhedt alakja ívételével - senkire nem emlékeznek, és senki után semmi nem marad!) Ha minden elmúlik, volt értelme a létezésemnek? Ha csak ennyi, hogy születés, élet, halál (a lényeget tekintve, messziről visszanézve bizony csak ennyi), akkor volt?

Luther Márton, a reformáció vezéralakja szerint az ember célja a Földön, hogy jó és boldog legyen, és – úgy vélem – ezzel csak egyetérthetünk (annak ellenére, hogy ez így nagyon általános, és szinte megfoghatatlan). Fogadjuk el: ez okos, helyes, tehát értelmes cél.

Ha ezt követem, akkor már van értelme az életemnek? Halálom után kimondható, hogy volt értelme az életemnek? Akkor is, ha csak részben tudtam, netán egyáltalán nem tudtam megvalósítani? Pláne, ha még azt is számításba vesszük, hogy jónak és boldognak lenni nem abszolút kategória, hanem a változó társadalmi normák alapján mindig valamihez/valakihez viszonyítva vagyok, lehetek ilyen, vagy olyan.

Kár azonban a szót szaporítani, hiszen minden érvre van ellenérv, bármit vizsgáljunk is abban a szakaszban, ami a születésünktől a halálunkig eltelik. A végeredmény: ha csak ennyiből áll egy ember léte, akkor összességében nézve nincs sok értelme (ha egyáltalán valamennyi van is).

A létezésünknek akkor lehet – abszolút értelemben – értelme, ha van folytatása. Nem még ennyi, vagy annyi évig, akár a Föld, sőt az univerzum meglétének végéig, hanem szó szerint a végtelenségig. Ha örökké tarthat.

És tarthat örökké?

Hát…

🔺🔻🔺

A világegyetem (mármint az, amit annak nevezünk, vagyis az Éksz. meghatározása szerint az „égitestek és az őket magába foglaló tér”, tehát az univerzum) térben és időben véges, hiszen az ősrobbanással keletkezett mintegy 13,7 milliárd évvel ezelőtt, és ér majd véget valamikor valahogyan.[2] De ez az univerzum (az anyagi világ), amit érzékelünk, amit „megélünk”, amiben élünk, valamiből lett [3], nem a semmiből, hiszen a semmi nem más, mint valaminek a hiánya, és valamivé lesz. Akár örökéletűnek is tarthatjuk, s nem tévedünk, de az anyagi alapú élet, az emberi élet is, az univerzumban szóletett, s nyilvánvalóan véget ér, ha nem előbb, akkor az univerzum „halálával” (valami mássá alakulásával); vagy nem ér véget, hanem a mássá alakuló univerzummal együtt, azon belül szintén mássá, másfajta életté változik.

Legyen azonban bármilyen a folytatás, a kérdés akkor is kérdés marad, volt-e, van-e értelme az univerzum meglétének, volt-e, van-e értelme az életnek, nem mellesleg az emberi életnek?

Frankl szerint „(…) Az egyes értelmek úgy viselkednek, mint az élet értelme az élet egészének értelmével szemben, úgy, mint egy film egyes képei az egész filmhez képest: A filmnek megvan a maga értelme, mint egész, de ezt csak akkor érthetjük meg, ha a képeket összefüggésükben nézzük. Az élet értelmét akkor érthetjük meg, ha halálos ágyunkon fekszünk. Legjobb esetben.” [4] S nyilván így igaz, de attól függetlenül, hogy értjük-e, vagy sem, van, legalábbis lehet értelme. (Létezésemnek, mindnyájunk létezésének lehet értelme, abszolút értelemben akkor lehet értelme, ha van folytatása; a testi – fizikai halál után is az örökkévalóságig, ahogy állítottam az idézett dolgozatom konklúziójaként.) 

A következő – mondhatni sorsdöntő – kérdésekre kellene választ találni.

1. Az életnek (általában az életnek) van-e értelme? 

    2. A világegyetem (univerzum) meglétének, értve alatta a keletkezését és a – legalábbis ebben a formában – minden bizonnyal bekövetkező végét, van-e értelme?

3. Ha van, akkor mi az értelme?

    4. Ha nincs, akkor miért nincs?

Miért is fontos ez? Egyszerű a válasz. Ha nincs értelme az életnél nagyobb (súlyú, terjedelmű), a fizikai – biológiai életet is magában foglaló világegyetemnek, akkor az élő ember számára igazán fontos életnek, legyen az a lehető legszínesebb, legváltozatosabb, a saját életének sincs (abszolút értelemben). De, ha van is, hogy mi az értelme, azt Frankl metódusa szerint csak a végén foghatjuk föl, érthetjük meg.

Vagyis soha?

Vagy netán emberként (emberi lélekként-szellemként, eónitásként) elnyerve az örökéletet, ott lehetünk az univerzumi „Nagy Zutty”-nál (összeomlásnál)?

Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem…

De ne zárjuk ki azt sem, hogy akár most a józan eszünkre és logikánkra (ez persze csak gyarló emberi „józanész és logika”) támaszkodva megfejtjük a nagy rejtvényeket…

Vagy netán marad csak a hit? A hit, hogy van értelme ennek az egésznek?

De lehet, hogy hiába van hitem, mégis értelmetlen, és akkor a Nagy Értelmetlenségben hiszek? 

Ha az ember megszületett, élt, meghalt, majd nyoma sem maradt (távlatokban nézve nem marad), s nincs semmiféle transzcendens folytatás, akkor egyes szituációkban, arra vonatkoztatva, annak lehetett ugyan értelme, de az egész életútnak nem. Ugyanez érvényes az életre, mint olyanra is. A világegyetemre is.

De ha netán az univerzum (akár a mostani, akár ennek valamilyen előzménye és folytatása) örök, az élet azonban nem, akkor az életnek, egészében nézve persze, nincs értelme. S a mi szemszögünkből nézve a világegyetemnek sincs.

Helyezzük azonban mindezt a végtelenbe; az egyetlen abszolút végtelenbe, az abszolútumba.

Az abszolútum oldaláról nézve: van értelme az univerzumnak, ha az univerzum integrálódik, s minden, mi benne van, ugyancsak, különösen, ha ezt – az integrálódást – segíti elő.

Legtöbbet persze az „élet” tehet, pontosabban az evolúciónak köszönhetően a csúcsra jutott ember(i élet). Az emberiség, melynek az egyén, ugye, tagja, része.

Ha így van, akkor a végtelen abszolútum értelme a végtelen értelem – legbensőbb lényege – megléte és munkálkodása. És ennek a végtelen értelemnek (Végtelen Értelemnek) része (eszköze és közreműködője) az univerzum (véges) értelme, az anyagi élet (szintén véges) értelme, az ember földi életének véges értelme, maga az ember. Ha nemcsak hisz, nemcsak hívő, hanem közreműködő is.

Mi alapján állíthatjuk, mi bizonyítja, hogy a (térben és időben) végtelen abszolútumnak van értelme?

        ⏩Önmagában az, hogy van és működik; az, hogy az abszolútum – s benne az univerzum, illetőleg, ha van, akkor a multiverzum – a mindenség.

         ⏩Ha nem lenne, akkor semmi sem lenne.

¯       ⏩Ha nem működne, akkor semmi sem működne.

Ezek alapján kimondhatjuk, hogy az abszolútum, mivel egyedi és egyedüli, maga a Végtelen Értelem.

Mi köze van például az univerzum tágulásának, az élet létrejöttének, az ember létezésének, az egyén életének az abszolútumhoz?

Az, hogy minden, ami – az ember által természeti, anyagi jelzővel „felcímkézett” – törvények, törvényszerűségek alapján, a végtelen okozati lánc állomásaként létrejött, volt, van, lesz, az a „szülőhelyük” és „szülőjük” révén az abszolútumhoz tartozik. (A természeti, anyagi törvények, törvényszerűségek ugyan a természetben, az anyagban érvényesülnek, nyernek ezáltal értelmet, de a természettől, anyagtól függetlenül is vannak.)

Nem tudjuk az univerzum minden helyzetét, állapotát vizsgálni, az életét szintén ugyanígy nem, hiszen nem vagyunk ott a végállomásnál, de mindebből következik, hogy a világegyetemnek, az életnek (a növényi és állati, emberi életnek, a populációnak) és az egyén létezésének is van értelme.       

*******

[1] Viktor E. Frankl Pinchas Lapide Istenkeresés és értelemkérdés; fordította Szemere János; JEL könyvkiadó, Budapest 2007; 122. o.

[2] http://www.ng.hu/Fold/2010/11/Vilagvege_5_milliard_ev_mulva

[3] http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/termeszettudomanyok/foldrajz/csillagaszat/a-vilagegyetem-szuletese-es-fejlodese-a-naprendszer-kialakulasa/a-vilagegyetem-szuletese-es-fejlodese-a-naprendszer-kialakulasa

[4] Viktor E. Frankl Pinchas Lapide Istenkeresés és értelemkérdés; 70. o.

Szente Pál MENNYEI VARÁZSLAT: AZ ASSZONY...

Szente Pál MENNYEI VARÁZSLAT: AZ ASSZONY...: „Isten meghalt. – Nietzsche Nietzsche meghalt – Isten Isten él! – bármit mondanak is a papok.” (Magvas falfirka…) M...

AZ ASSZONY...

„Isten meghalt. – Nietzsche

Nietzsche meghalt – Isten

Isten él! – bármit mondanak is a papok.”

(Magvas falfirka…)

Mi van, ha…

az Olümposzon nincsenek istenek?

az egyiptomi fáraók nem istenek?

JHVH nevű isten nincs is?

Buddha nem világosodott meg?

Jézus nem támadt fel?

Mohamed nem találkozott Istennel?

a hit önmagában nem üdvözít?

a pápa ex cathedra [Petri] sem tévedhetetlen?

Ehnaton fáraó (ur.: kb. i. e. 1354 – †i. e. 1336) [https://hu.wikipedia.org/wiki/Ehnaton]azt állította az emberiség történetében talán elsőként, hogy mindig is csak egy Isten volt, van és lesz. Hiba (?) volt kimondani az igazságot, mert aztán halálát követően Egyiptom befolyásos politeista papsága „megcáfolta”, emlékét is majdnem teljesen kitörölte az emlékezetből…

Zarathustra (i. e. 628 – kb. i. e. 551) [https://hu.wikipedia.org/wiki/Zarathustra] szerint van egy teremtő jó isten (Ahura Mazdá), akinek viszont az egyik fia (Angra Mainju) a gonoszság megtestesítője. A Zarathustra megalapozta  zoroasztrizmus szülőhazájában, Perzsiában államvallás lett, de aztán a lehengerlő iszlám hódítás következtében a perifériára szorult…

A zsidó származású és vallású Jézus a római birodalmi és jeruzsálemi templomi főpapi elnyomástól szenvedő népének Isten országa eljövetelét, a már követhetetlenül megcsontosodott zsidó vallás megreformálásának szükségességét hirdette, de aztán az idegen és a helyi hatalom képviselői egyetértésével, akaratára likvidálták (keresztre feszítették)…  

Az úgynevezett ábrahámita (zsidó, keresztény, iszlám) vallások a lényeget tekintve az embereket eleitől kezdve az egy és igaz Istenhez akarják elvezetni, de aztán hűséges híveiket a más ideológiák (marizmus-leninizmus, ateizmus, neoliberalizmus stb.) ideológusai és hatalomgyakorlói ténylegesen vagy jelképesen a gulágra hurcolják őket…

Mi van, ha…

Mária Magdaléna valóban szajha volt, nem lett Jézus felesége, és nem születtek gyermekeik?

Mária Magdaléna nemcsak szimplán Jézus követője, hanem a barátja, a társa, a segítője volt?

A válaszért nem fordulok az apokrif evangéliumokhoz, a hivatalos, szentesített katolikus vallástörténettel szembehelyezkedő exegéták, eretneknek minősített kutatók és ilyen-olyan irodalmárok műveihez, mert vagy igazuk van, vagy nem. Még a kanonizált Bibliából is csak azt hozom fel, ami nagy valószínűséggel nem utólagos betoldás, nem fordítási hiba, hanem igaz lehet. Ilyen utóbbi például, hogy a Jézus társaságához (kíséretéhez) tartozó nők között Mária Magdaléna volt a leginkább elkötelezett és legkitartóbb. Mária Magdaléna (is) támogatta Jézus mozgalmát a saját vagyonából (Mk 15, 41.; Lk 8, 3), ott volt a keresztnél (Mt 27, 55 – 56.; Mk 15, 40.; Lk 23, 49.; Jn 19, 25.), míg a zsidóság 12 törzse királyi székére jelölt tanítványok Isten tudja, hogy ijedtükben hová futottak, és ő találkozott elsőként a feltámadt Jézussal. (Mk 16, 9.; Jn 20, 16.)

Jézust térítő, gyógyító útján általában a tizenkét tanítvány kísérte. Tehát tanítvány, akiket Jézus, a Mester tanított. Nem társai (beszélgetőtársak, egyenrangú, hozzá hasonló felkészültségű vitapartnerek) voltak, talán még írni-olvasni sem tudtak, hanem okításra szoruló jótét lelkek. Aztán ott volt még (vagy állandóan, vagy esetenként) néhány nő. Róluk, még Jézus édesanyjáról is igen-igen keveset tudhatunk. Mária Magdalénáról sem sokat, legalábbis a kanonizált Bibliából, de azt igen, hogy nem volt Jézus vérszerinti hozzátartozója, mint például az anyja és a húga, mégis mindvégig, a legsötétebb napokon is ott volt mellette.

Többen valószínűsítik, hogy Mária Magdaléna nemcsak Jézus tanításával azonosult, ami persze elég lett volna a kockázatokkal járó hűséghez, hanem szerelmes volt belé. Erre ugyancsak nincs (nem maradt fönt?) cáfolhatatlan bizonyíték, de Jézus melletti megjelenését, hűségét látva, bevallom, én is így vélem. És még azt is, hogy Jézus (jaj, nehogy megsértsem a fundamentalista hívők érzékeny lelkét…) számára sem volt közömbös.

Tételezzük fel, hogy igaz, Isten Jézusban emberi alakot öltött és – megtartva természetesen isteni voltát – emberré lett. Nem félig emberré, félemberré, hanem teljes emberré, emberi vágyakkal, ösztönökkel. Azt tudjuk a Bibliából, hogy evett és ívott, mármint Jézus. (Mt 11, 19.) Működött tehát az ősi fundamentális – létfenntartási – ösztöne.

No, de mi volt a másikkal, a fajfenntartásival, ami az embernél szexuális ösztönné, testi, szerelmi vággyá fejlődött?

Netán közömbös volt a nők iránt? Ha igen, miért nem tették ezt is szóvá a tetteit árgus szemmel figyelő farizeusok?

Máté evangéliumában azonban olvashatunk egy megfejtendő, legalábbis értelmezendő jézusi passzust. „ Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne paráználkodjál! Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében.” (Mt 5. 27 – 28.)

Asszonyra és gonosz kívánsággal… Asszony alatt a nők általában, vagy csak a férjezettek értendők? Gonosz kívánság alatt pedig a nemi vágy?

A katolikus kommentár szerint: „A házasságtörés súlyos bűn és ennek számít már az asszony megkívánása is, mert ennek folyománya szokott lenni a házasságtörés. Keleti férfi saját feleségével szemben nem mindig követ el házasságtörést, mert a többnejűség megengedett volt; de a nő igen. A férfi csak akkor követett el házasságtörést, ha más feleségét vitte bűnre, tehát más jogát sértette meg.” (Biblia – Hatodik, átdolgozott kiadás. Kiadó: Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1991. 1130. o.)

Protestáns vélemény: „A házasságtörés is (a 28. v. egy férjes asszonyról szól) régen megtörténhetett már azelőtt, mielőtt a törvény által jelzett határt elérte vagy átlépte volna valaki. Az Isten uralmának hajnala (vö 4, 17) az ő akaratának maradéktalan komolyan vételét követeli meg. Ez bizonyos körülmények között önfegyelmet követel meg az embertől önmagával és kérdéses hajlamaival szemben.” (Biblia Magyarázó jegyzetekkel. Kiadó: A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 1996. 1112. o.)

A hites exegéták szerint tehát nem általában a nőkről, hanem kifejezetten férjezett asszonyról volt szó; Jézus szerint rájuk nem ajánlatos gonosz kívánsággal tekinteni.  S mivel a szövegkörnyezetből (a válás volt az egyik fő téma) is ez következik, fogadjuk el.

Kérdés viszont továbbra is, hogy a hajadonokra és özvegyasszonyokra szabad?

Jézus nem tiltotta, legalábbis a kanonizált Bibliában nincs nyoma, akkor meg miért ne…

Induljunk ki azonban a nehezebb változatból. Jézus fanatikus volt, akit kizárólag a vallási céljai kötöttek le. Nem izgatták, nem is érdekelték a nők, mint nők, legyenek a legszebbek és legkívánatosabbak. Még csak csökevényes libidó sem szunyadt benne. (Ezt persze nem hiszem el.) Ha azonban így volt, akkor nem volt teljes, egészséges, normális férfiember… Akkor mégis csak félig volt ember?

Na, ne már…

Elég azonban a tudálékoskodásból!

🔻🔺🔻

Mária Magdaléna csüngött Jézuson. Szerelmes volt belé. Féltette, csak jót akart neki.

Szerette, féltette, védte – volna, ha Jézus hagyja.

A férfiak felé fordulva mondta, de úgy, – érezte Mária – hogy ő is, elsősorban ő értsen belőle. Dörgött a hangja, hogy még talán a környező hegyek sziklái is beleremegtek. „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.” (Mt 10, 34.)

Végletes elszánást várt.

„ Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támaszszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; És hogy az embernek ellensége legyen az ő háza népe. A ki inkább szereti atyját és anyját, hogy nem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogy nem engemet, nem méltó én hozzám. És a ki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám. A ki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.” (Mt 10. 35 – 39.)

Ezek nagyon kemény szavak voltak. Jó, ő testestől – lelkestől, mindenestől Jézust választotta, a szívét ő töltötte be, képes lett volna akár meghalni is érte, de hát ott voltak a többiek… Mi lesz, ha most halálra rémülnek, vagy csak mérlegelni kezdenek, és végül a biztonságot választva hazamennek?

Ketten maradnak Jézussal, illetőleg még legfeljebb Mária, az édesanyja, meg a testvérei. Bár ez utóbbi nem biztos; az ember élni akar.

Jézus céljaival eleinte nem igazán volt tisztában. Vagyis hát, mivel imádott rébuszokban szólni, amit mondott, az így is érthető volt, meg úgy is. Új országot követelt és ígért, Isten országa eljövetelét.

Szabad országot, tehát a megszállt ország felszabadítását, a rómaiak elzavarását. Azok viszont felszólításra nem mennek el, legfeljebb csak kiverni lehetne őket. De ehhez ők kevesen vannak. Talán, ha az egész nép felkelne és fegyvert fogna. Csak hát nem fog, mert széthúzás van. A jeruzsálemi papság, Annás és teljes pereputtya, köztük Kajafás, a veje, a mostani főpap lepaktált a megszállókkal.

A gyomra remegett, a keze is reszketett, ha belegondolt, hogy Jézust majd elfogják, mint politikai lázítót a törvény elé viszik, megkínozzák, megalázzák, elítélik, végül keresztre feszítik. Akik a rómaiak ellen szervezkednek, azok mind így végzik.

Amikor a szándékairól beszélt, a férfiak nagy figyelemmel hallgatták, egyetértően bólogattak.

Kananeus Simon, meg Iskárióti Júdás még hozsannázni is szokott nagy lelkesedésében ilyenkor. Persze, hiszen Simon zelóta, Júdás meg szikárius. Naná, hogy ők másképpen nem is tudják elképzelni az Ígéret Földje megmentését, mint harc árán.

Olyankor, ha mind együtt voltak, ő is csak hallgatott. Nem azért, mert asszonyként a férfiak közt hallgatnia kellett, hiszen nem is kellett, mert itt, Jézus társaságában más volt a törvény, hanem azért, mert a többiek előtt nem akart szembeszállni vele. Négyszemközt azonban minden tehetségét bevetette, mert annyira szerette Jézust, hogy az már fájt, és nemcsak féltette, hanem tudta, hogy a fegyveres harcuk elbukna. Talán még ki sem robbanna, Jézust már elfognák, mivel a Templom kémei folyton körülöttük ólálkodnak.

Éjszakákat átbeszéltek. Vitatkoztak, néha még perlekedtek is; mindegyikőjük szenvedélyesen védte az igazát. Bár benne fölmerült a gyanú, hogy Jézus képes volt őt provokálni, már csak azért is, hogy gyakoroltassa vele az érvelést, meg aztán szerette hallgatni, amikor elfogta a szenvedély. Ha fénylett a holdvilág, s Jézus ugyan lehajtotta a fejét, mert titkolni akarta, de ő látta, hogy mosolyog.

Különben oly egetverően nem kellett győzködnie, mivel Jézus igen okos volt, és ugyan teljes odaadással szerette a népét, így persze féltette is, lassanként belátta, nem szabad a világ legerősebb hadserege elleni fegyveres felkelésbe belerángatni.

Ezután már sosem emlegette a szervezkedést, fegyverkezést, harcosok toborzását, hanem Isten mennyei királyságának szépségét ecsetelte. Azt fejtegette, hogy oda miként juthat el bárki; azok is, akik nap mint nap megszegik a Törvényt, vagy éppen nem is körülmetéltek.

Az igazsághoz tartozik, hogy mindez beszélgetéseik, eszmecseréik során kristályosodott ki. Az Úr egyetértésével és segítségével. Ezt mindegyikőjük érezte, és biztos volt benne; a Mennyei Atya sem akar háborút, hiszen mindent tud és mindnyájuk atyja.

Kis híján beleőrült, amikor a kereszten látta.

Elfogásáért, megcsúfolásáért, megkorbácsolásáért, keresztre feszítéséért, haláláért elsősorban önmagát okolta, mert meg sem próbálta meggyőzni, hogy a Templom uraival se szálljon szembe. Sőt, nem titkolta, hogy egyetért vele; Isten házát nemcsak a kufároktól kell megtisztítani, hanem a harácsoló, élősködő, az elnyomó pogány rómaiakkal lepaktáló papságtól is.

Csak hát abban bíztak, ő legalábbis remélte nagyon, hogy Jeruzsálem népe, legalább az ünnepre odalátogató galileai zarándokok melléállnak. Persze éjszaka fogták el, jó okkal, amikor még ezek a folyton torzsalkodó tanítványai is cserbenhagyták. De aztán világos nappal, amikor Pilátus előtt állt, vagy átkísérték Heródeshez, akkor sokan látták, és senki sem kelt védelmére.

De miért is értett egyet Jézussal, sőt, érvelt amellett, hogy a béke, a szertet hirdetésével többre jut, mintha a zelótákat összefogva kirobbantják a rómaiak elleni fegyveres felkelést, és nem mellesleg a templomi papságot is világgá kergetik? Akkor a nép, az Isten adta nép biztosan, talán melléjük áll…

Vagy nem…

A jeruzsálemiek bárgyúságára a koronát aztán az tette fel, hogy a papjaikra hallgatva „Feszítsd meg!”-et kiabáltak. 

A sírba tételére nem akart visszaemlékezni. Mindenre nem is emlékezett, de még az emlékfoszlányokat is igyekezett kitörölni, mert már-már elviselhetetlenül borzalmas volt meggyötört testét mosdatni, holtan látni.

Hite is megingott.

Ha hagyják, bent maradt volna az ő Jézusa mellett a sírban, hogy ott menjen utána. De még csak azt sem hagyták, hogy a sír mellett virrasszon.

Az ünnep múltával, a hét első napján, amikor pirkadt a hajnal, és a sír felügyeletére rendelt templomi őrök nem zavarhatták el, kiment – rohant – a sírhoz.

Fel sem figyelt arra, hogy az őrök sehol, és a nagy kő, amivel a sír száját lezárták, az meg félrehengerítve. Azt látta, hogy a sír nyitva.

Aztán azt, hogy üres. 

Ellopták Jézus testét?

De ki? Pilátus, Heródes, Kajafás? Elvitették, hogy a sírhoz zarándoklást is megelőzzék?

A gyalázatát még azzal is fokozták, hogy méltó módon még meggyászolni sem hagyják?

Ez nem lehet!

Az nem lehet, hogy ő még itt és így sem láthatja, még itt és így sem találkozhat vele…

Ezt már nem tudja elviselni; megszakad a szíve, vagy beleőrül…

Azt sem tudta már, hogy mit csinál.

Minden elveszett, nincs értelme miért élni.

Bemegy a sírba, odaborul Jézus helyére, kérve az Atyát, hogy szabadítsa meg…

Ott ült két fehér ruhás alak, egyik fejtől, másik lábtól, ahol korábban Jézus teste nyugodott.

De hát… Ezt csak képzeli. Hogyan, mikor kerültek oda? Előbb még teljesen üres volt a sír. Igen, csak a képzelete játszik vele; bizton ez már az őrület első jele.

Vagy mégsem, hiszen szóltak hozzá.

„Asszony mit sírsz?”

Most mit mondjon nekik? Kiknek? Kik ezek? Egyáltalán: tényleg itt vannak, vagy csak ő véli látni és hallani őket?

Válaszolt; az igazat.

„Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt.”
Békés tekintetűek voltak az idegenek, mint az angyalok, talán angyalok, mégis tartott tőlük, hiszen lehet, beleőrült a fájdalomba, képzeleg, olyat, amit szeretne, nincs a sírban rajta kívül már senki.

Meghökkenésében, vagy inkább ijedtében hátralépett, elfordult a sír szájától.

Ott meg a sírkert gondozója állt. Annak vélte, aki aztán még szólt is hozzá. Ugyanúgy, mint előbb bent a sírból.

 „Asszony, mit sírsz? kit keressz?”

Igen, ez csak a kertész lehet.

De hát tudnia kéne, hogy kié ez a sír, és akkor ő kit keres.

„Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt.”

„Mária!”

Jézus. Látta, megnyílt az addig könny áztatta szeme, felismerte. Rohant volna hozzá, hogy átöleli, de aztán térdre esett, karját kitárta felé.

„Rabbóni!”

Jézus intett.

 „Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.

Elméne Mária Magdaléna, hirdetvén a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondotta néki.” (Idézetek forrása: János evangéliuma 20. fejezet – Károli fordítás)

 Azok pedig mikor hallották, hogy él és ő látta vala, nem hivék. (Mk 16, 11)