TISZTA LAPPAL

Mivel nem zárható ki, hogy a – főleg az egyházi struktúrába ágyazott – vallások tele vannak tévesztésekkel, félreértelmezésekkel, továbbá okkal-joggal feltételezhetően a hamisításoktól sem mentesek (hiszen egyéni és/vagy csoportérdekeket szolgálnak), mi most lelki békénk és hipotetikus vagy potenciális hitünk végett vizsgálódásunkat, eszmefuttatásunkat kezdjük…

tiszta lappal

(Miért érdemes élni?)

Dobjuk ki – legalábbis ideiglenesen, a gondolatkísérlet idejére – tudatunkból

-      félelmeinket

-      előítéleteinket

-      sztereotípiáinkat…

Felejtsünk el – átmenetileg – a hallott, pláne a belénk nevelt erkölcsi normákat, a vallási és egyéb ideológiai, morális követelményeket, a komplett elméletekkel együtt… Azaz most ne legyünk, nem vagyunk sem zsidók, sem keresztények, sem muszlimok, sem buddhisták, és így tovább. Egyetlen felekezethez sem tartozunk, semmilyen vallást nem vallunk. Politikai párt tagjai, semmilyen ideológia hívei nem vagyunk. Materialisták, ateisták sem vagyunk. Még senki semmire nem beszélt, nem nevelt rá minket.

Hófehér lappal indulhatunk. 

És most tegyük fel a kérdést:

Mi ad, mi adhat értelmet életünknek?

Miért élünk? Miért érdemes élni?

Hogyan éljünk?

Miután – időlegesen – száműztük, nincs próféta és kinyilatkoztatás, nincs pap, tanító, mester, pszichológus, nincs senki rajtunk kívül, aki ezekre helyettünk bármi választ tudna adni. Kizárólag ki-ki saját magának a saját kérdéseire.

Ami használható: tiszta ész, értelem, logika; és még figyelembe vehetők az objektív tudomány többszörösen ellenőrzött tényadatai.

&

1.

Amit tudunk: az univerzum nem volt öröktől fogva, hanem lett. Vagy ősrobbanással, vagy másképp, de a mi mai fogalmaink szerinti anyag, tér és idő ezek szerint valaha nem volt. (Legfeljebb nagyon speciális embrionális állapotban „valahol”…) Nem a semmiből lett, mert a „semmi” kívül esik mindenen, vagyis a semmiből valami nem lehet.

Amiből az anyag lett, amikor még nem volt anyag (+ téridő), azt elnevezhetjük nem anyaginak, vagyis például szelleminek. (A lényeg, hogy nem anyag és nem anyagi.)

Mivel ott nincs tér és idő, következésképp valóban örök és végtelen. És mivel csak az van (volt az anyagi világ előtt), kétségtelen, hogy önön valóságában teljes, következésképp tökéletes is; az tehát az anyagtalan, vagyis szellemi teljesség, más szóval, a spirituális tökéletes mindenség.

Ennek adta az ember az abszolútum nevet. (Maradjunk ennél.)

Feltételezhetnénk, hogy a minden szellemit és a szellemihez tartozó lelki aspektust magába foglaló abszolútumnak van isteni és sátáni komponense, ami – az abszolútum vonatkozásában – szubsztanciaként értelmezhető. (Olyan „isteni” és „sátáni” lényeg, amit mi – legalábbis én – értünk ez alatt.) Azért is kell (kellene), hogy legyen, mert az abszolútumban minden, mármint minden szelleminek/lelkinek a színe és fonákja jelen van.

De mégsem; a tökéletesség ugyanis kizárja az összeütközést, viszályt generáló ellentéteket.

Eredendően, tehát az ősrobbanás előtti időtlenségben (is) az abszolútumnak nyilvánvalóan volt minősége. (S merthogy még nem volt ember, nem is ragasztott erre semmiféle címkét.) Teljes és tökéletes lévén, ez a minőség egynemű, egyértelmű, mondhatni abszolút volt.

Mi ezt így utólag elvileg elnevezhetnénk bárminek, hiszen nem a címke a lényeg, de a tisztánlátás végett ne tegyük, hanem…

Nos, az ősrobbanást az abszolútum, az abszolútumi szellemi energia indította el (más nem tehette, mivel más – például anyagi energia – nem volt). Ez, és az ősrobannást követő folyamat volt a… - teremtés. (Nem önteremtés, mivel az anyag és a téridő, az univerzum, idővel az élet és az ember nem önmagától, hanem mindezektől független, hozzájuk, immár hozzánk viszonyítva külső erő hatására jött, jöttünk létre. De nem is teremtődés, mivel ok – okozati láncolatról van szó, aminek kiindulási alapja – ősoka – az abszolútum.)

Jó volt és jó ez nekünk? Ha jó, hogy vagyunk, akkor kétségtelenül jó (minőségű) a teremtő erő is.

Az abszolútumi szellemi erő tehát – teljes és minden mást kizáró tökéletes lévén – egyértelműen jó. Nem kicsit ilyen, kicsit olyan, nincs benne isteni és sátáni is, hanem kizárólagosan jó, amit mi isteninek, s mivel más, másik nincs, egyedüli, egyszerűsítve egyetlen istennek, azaz Istennek nevezünk. (Ő önmagát a bibliai tudósítás szerint Mózes kérdésére válaszolva Vagyoknak mondta. Ő tehát ezek szerint – mivel az időtlenségben létezik – harmadik személyben mondva a Van, mi azonban maradjunk az ismertebb megnevezésnél, vagyis hívjuk továbbra is Istennek.)

Aztán az, hogy mikor és hogyan lett a sátáni erő, megszemélyesítve a Sátán, az már egy külön - összetett és majdnem, de mégsem végtelen – történet…

2.

Lett és van az univerzum, a naprendszerünk, a Föld és rajta mi emberek, többek között én is.

És akkor most már igazán ideje megtudni, hogy miért érdemes élnem. Mi ad értelmet az életemnek?

Ragozhatnám és sorolhatnám akár a (majdnem) végtelenségig, de a lényeget kifejezi: a boldogságért érdemes élni. Akkor van értelme az életemnek, ha boldog vagyok. Ha azt tehetem, amit szívesen teszek, azt gondolhatom és érezhetem, amit jónak látok, ami tehát boldoggá tesz.

Bármit megtehetek?

Nem, mert nem csak fizikai, biológiai (testi) korlátaim vannak, hanem egy adott országban, társadalomban, szűkebb környezetben élek. (Vagyok kénytelen élni, ami nekem vagy jó, vagy kevésbé jó, de hát „ez van”…) Ha nem akarom, hogy megkeserítsék az életem, akkor alkalmazkodnom kell az adott ország, társadalom, a közvetlen környezet szabályaihoz (jogszabályokhoz, írott és íratlan normáihoz stb.).

„Boldog”, legalábbis elégedett, majd békésen megnyugszik a fejlett emlős (de talán még a növény is), ha kielégül két alapvető ösztöne, nevezetesen a lét- és fajfenntartási ösztöne. 

Az a két fundamentális ösztön, amiből az embernél már az életösztönnel vegyült hatalomvágy és szexuális ösztön lett. Árnyaltabbá, színesebbé, összetettebbé fejlődtek, de a lényegüket tekintve ugyanazok maradtak, mint az evolúciós (táplálék-) lánc alsóbb fokain voltak.

Maradéktalanul, szélsőségesen felfokozott esetben ezek teljesen nem élhetők ki, hiszen korlátoznak a társadalmi kötöttségek. Vigaszt nyújthat (engem meg kifejezetten elégedetté tesz), ha ezeket a – már egysejtű koromtól programozott – fundamentális ösztönöket önként és dalolva, néha viszont kínlódva kordában tudom tartani.

Mindenesetre a korlátoktól még nem leszek boldogtalan.

Az emberben azonban van még egy egyedülálló késztetés (ismereteink szerint kizárólag az emberben fedezhető fel!), amit Jung vallásos teljességösztönnek nevezett el.

[Mindegy, hogy minek mondjuk; nekem például nem tetszik, illetőleg megtévesztőnek tartom, mivel a tisztább képlet kedvéért is az ösztönöket a testi, tehát a fizikai, biológiai léthez és létezéshez kapcsolom, ezt a teljességre vágyást pedig (azért is, mert a sejtjeire bontott emberben a lelő- vagy származási helyét nem találjuk) a szellemi/lelki összetevőkhöz. Ezért használom inkább a vallásos teljességösztön helyett a teljességvágy fogalmat.]

A teljességre – „ösztönösen” Isten után – vágyunk (mióta vagyunk, s míg leszünk)…

Emberként, mármint komplex fizikai-biológiai-szellemi-lelki lényként az anyagi világban az abszolút teljesség elérése éppen anyagi (fizikai, biológiai) korlátaink miatt eleve irreális. De ugyanígy a szellemi dimenzióban nyilvánvalóan csak szellemi/lelki teljességre nyílhat lehetőség. Igaz, emberi test nélkül a testi késztetések, ösztönök szerepe már nem csak irreleváns, hanem minden bizonnyal föl sem merül.

Ráadásul szellemi létezőként az abszolútumban már egészen más perspektívák nyílhatnak meg előttem. Szó szerint tér- és időkorlátozás nélküli távlatok és lehetőségek. Ha nekem (a szellememnek/lelkemnek, azaz eónitásomnak) például végtelen tudásra van igényem, ott valóban szert tehetek rá.

Azaz határt szabhatnak a saját eónitásom adottságai. (Szellemi/lelki energiám, erőm minősége és nagysága!)

De egyáltalán visszakerülhet a lelkem/szellemem oda, ahonnét vétetett, az abszolútumba, annak – ne felejtsük, ott idő és térnélküliség lévén – mindent ki- és betöltő isteni szubsztanciájához?

Feltehetően igen, ha csak időközben – a földi, testi élet során – a minősége (tartama) nem változott annyira, hogy már az ellentétes tartományba sorolandó. Ilyen esetben az abszolútum nem fogadhatja be, mivel ott nemcsak szükség nincs rá, hanem egyszerűen – mivel mindenütt az isteni van – nincs helye.

Ha viszont a lelkem/szellemem minősége az isteni tartományba tartozik, akkor úgymond szabad a pálya…

3.

Valaki (hogy ki, nem írom le, mert kiindulási alap, hogy citátumokat nem fogadunk el) azt mondta, hogy azt várhatom el másoktól, amit én is nyújtok. (Más korban és kultúrkörben más valakik másként fogalmazták, de a lényeg mindegyiküknél ugyanaz…)

Nos, én ezt – függetlenül a forrástól – tudomásul veszem, és akceptálom, mert logikus, ésszerű és tisztességes. Korlátoz ugyan, de ez az együttélés elkerülhetetlen korlátai közé tartozik.

Valaki azt is mondta, hogy ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj stb.

A válaszom rá ugyanaz, ami az előbbire.

És a „ne kívánd felebarátod házát”?

Hát, ha az övé szebb, az igényeimet jobban kielégítené, mint a sajátom, akkor bizony kívánom. És irigykedem… De nem veszem el!

És bizony én – mi tagadás – kívánom, mármint esetenként megkívánom a felebarátom feleségét és „szolgálóleányát” is…

Bűnös vagyok? A csodát. Ha valaki bűnös, akkor az, aki belém plántálta a – létezésem egyik feltételeként funkcionáló egészséges – szexuális ösztönt.

A kiélésére viszont már vonatkoznak a társadalmi, együttélési normák, korlátok; ezt ne felejtsük.

Ugyancsak „valaki” megfogalmazta, hogy „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből” stb., és „szeresd a felebarátodat, mint önmagadat.”

Hm, én felszólításra senkit, semmit nem tudok szeretni.

Ezért is másképp közelítem meg a kérdést.

Tudom-e szeretni, szeretem-e azt, aki olyan, amilyen én is szeretnék lenni? Naná, hogy tudom, és szeretem is, sőt még irigylem is, mert én még nem vagyok olyan…

Milyen?

Fentebb már írtam: tökéletes; abszolút jó.

Ki ez? Az, akit én Istennek nevezek, ha úgy tetszik az abszolútum isteni szubsztanciájának (is), s mivel a szellemem/lelkem onnét származik, ennélfogva égi szülémnek is.

Hogy’ vagyok a felebarátaimmal?

(Apropó: az a bizonyos valaki állítólag azt is mondta, hogy az ellenségeinket is szeressük. Persze egyáltalán nem biztos, hogy valóban mondta. Ha mégis mondta, akkor tévedett; pontosabban mondva rám ez semmiképpen nem vonatkozhat, mert én nem tudom, de nem is akarom szeretni az ellenségeimet.)

Szeretem a családomat, a barátaimat, a jó ismerőseimet. Szeretem őket, mert a hozzátartozóim, és – ha nem is egy az egyben, de hasonlóan – ugyanaz a törekvésük, ami az enyém. Csak az ilyenek, csak ők tudnak a barátaim és jó ismerőseim lenni.

Kimondhatom azt is, hogy ugyan sok-sok embert nem szeretek, sokaktól idegenkedem, sőt többeket – nehéz leírni, de a tisztesség úgy kívánja, hogy ne tagadjam – ki nem állhatok, de ismeretlenül is szeretem azokat, aki szintén oda igyekeznek, ahová én is. Még azokat is, akik próbálnának oda eljutni, de a lehetőségeiket, késztetéseiket önhibájukon kívüli okokból nem ismerték fel, így aztán, de kizárólag emiatt, nem tesznek érte semmit. (Ők azok, illetve olyanok, akikről azt mondta ugyancsak az a bizonyos valaki, hogy eltévedtek és/vagy megtévedtek; ők azok a bizonyos elkóborolt bárányok…)

Szeretem tehát mindazokat, akik engem is szeretnek; pontosabban meghatározva: akik szeretnek, illetve szeretnének, ha engem és saját magukat teljes valónkban ismernének.

Ez igaz a népemre, a szülőföldemre és a hazámra is.

Vakon, illendőségből nem szeretem. Szeretem, ha a népem, a szülőföldem, a hazám is szeret, legalábbis elfogad úgy és olyannak, amilyen vagyok, és nem tagad meg.

Mindezek után – gondolom – érthető, ha nyugodt szívvel kijelentem:

Számomra mindenféle vallási, egyházi, nyílt és titkos társasági, társadalmi, állami parancsolatnál, törvénynél (elvárásnál) fontosabbak a megváltó gnoszticizmus úgynevezett sarktételei. Nevezetesen ezek:

1. Élj úgy, hogy azzal másnak ne árts!
2. Világodat tedd szebbé és jobbá!
3. Legyél türelmes, megértő és megbocsátó, de ne hagyd, hogy rászedjenek (közérthetőbben mondva, „megvezessenek”)...