VII.
Vállvetve,
örökké
(Részlet A menny házi kedvencei? c. ismeretterjesztő tanulmánykötetből.)
Mintha egy festményben, tájképben benne lenne; de nem, valóságos tájban van, ott van.
Körbenéz, és mindent lát. Ó, de ismerős vidék; a folyó, a megművelt föld, a hegy... Persze, hogy ismerős, hiszen járt is itt, Dél-ranciaországban. Okcitániában. A születőben lévő Szent Inkvizíció kiirtotta katarok földjén.
Az albigensekként is ismert katarok nyomait kutatta.
Ott,
ott vannak a katar várromok!
De
hát hogyan?
Csak
gondolt rá, és már ott is, most is ott van?
A
valóságban?!
Valóságosnak
látja, igazinak érzi…
De
most nem úgy van ott, ahogy volt; nem testben; csúszkálva, kapaszkodva fölfelé
a hegyi ösvényen. Most nincs semmiféle akadály; csak gondol rá, és már ott is
van, amire gondolt.
Ide
még újra és újra vissza kell térnie, de most tovább…, oda, a fénybe…
A
fény…
Fehér,
éles, de nem bántó; éppen fordítva, meleg és befogadó. Szerető.
Szerető
fény?
Á,
nem változott, maradt, mint volt; még most is, még itt is kérdéseket tesz föl.
Most is, itt is mindenre kíváncsi, és mindent tudni akar.
Tudni
is fog! Érzi, tudja, hogy bármit, mindent megtudhat, ha akar.
De
hát ez nem is igazán fény; azaz fény, de nem földi fény. Olyan, amit földi
létében sejtett, kikövetkeztetett, elgondolt ugyan, de föl nem foghatott.
Égi
fény…
És
akkor ki van még ott?
Vár
rá?
Rá
vár?
Mióta?
Sok-sok éve?
Nem,
nem, hiszen itt nincs idő; földi idő biztosan nincs.
Azóta
várja, mióta elment.
Mióta
hiányzik. Mióta minden nap többször is gondolt rá. (És potyogtak ki ilyenkor a
könnyei, amit ugyan nem akart, de képtelen volt visszatartani.)
Hát
mégis igaz?
Igaz,
amit remélt, amiben hinni akart?
Igaz,
ezek szerint is, hogy nemcsak az ember lehet örökéletű.
Hát
mégis igaz?
Igaz,
amit remélt, amiben hinni akart?
Igaz,
ezek szerint is, hogy nemcsak az ember lehet örökéletű.
Éppen
úgy ül, ahogy otthon az udvaron szokott.
Ó,
de hányszor csinálta, várta és nézett rá… A beszédes szemeivel. És néha, ezt be
kell vallania, nem mindig, sajnos csak néha; néha viszont igen, szóval meg is értette,
hogy mit akar kifejezni. Mondani, kérni, esetleg követelni (pláne, amikor feltehetően
már éhes volt)…
Ő
azonban mindig mindent megértett abból, amit várt tőle, közölni akart vele.
Sőt, ahogy teltek az évek, mintha gondolatolvasó lett volna… Mondta is neki,
többször megkérdezte, honnét a fenéből tudod, hogy éppen mit akarok?
Mert megfigyeltelek. Minden
mozdulatodat, az akaratlanokat is, a beszédedet, hanghordozásodat, hangsúlyaidat,
a szemedet, mindent, ami te voltál…
Értetted,
amit kérdeztem?
Most értem, ahogy felemlegeted. Akkor
nem értettem a furcsa beszéded. A kutyák nem úgy beszélnek, mint az emberek. De
hát ezt tudod, mindig tudtad.
Itt
viszont…
Itt meg nem beszélünk, hanem…
Rájöttem.
Itt egyszerűen tudom, érzem, hogy mire gondolsz, azaz mit érzel, mit akarsz
közölni. Ez olyan, de csak olyan, mint az arra alkalmas emberek közötti telepatikus
kapcsolódás. Valóban csak hasonló, mert ez itt, lám teljes, tökéletes.
Így van. És csak azért csóválom a
farkam, hogy így is mutassam, igazad van, és egyetértek.
Nincs
is farkad.
Nincs? Nézd meg akkor!
Most
lett. Előbb még nem volt.
Előbb? Mi az, hogy előbb?Itt nincs
előbb, meg utóbb hanem csak most.
Igaz.
Viszont több éve, hogy elmentél, hogy ide jöttél, nyilván. Mit csináltál azóta?
Vártalak.
Éveken
át?
Jó, játszottam is a többiekkel, meg még
a macskákkal is, mert nem felejtettem el, hogy mindig összebékíteni akartál
velük. Itt már őket is szeretem. De nem éveken át, hanem most.
Most
is játszol velük?
Tudom, furcsa ez, de igen. Most is.
Azért most is, mert itt nincs idő, és tér sem persze. De hát ezt is tudtad már
földi életedben is.
Persze,
persze, elméletben, de átélni nem.
No, most érzékelheted, ahogy
„macskázom”…
Ugyanakkor
velem „szövegelsz”.
Jó, mi?
Hát
az. Sőt, fantasztikus.
Áruld el gazdi…
Gazdi?!
Jó, áruld el barátom, mit akarsz tenni?
Hát…
Találkozni az előttem elhunyt szeretteimmel. Ha lehet…
Persze, hogy lehet. Nézz körül, illetve
gondolj rá, láthatod, érezheted, mind itt vannak… Ők is várnak, ahogy tőlem
megszokhattad…
Most
meg kinevettél. Jó vagy. Én is vártalak, már a földi életünkben is, mindig
vártam, hogy már láthassalak, hallhassalak, megsimogathassalak.
Tudom. Akkor is tudtam. Én már akkor
hozzád tartoztam, és úgy a részed akartam lenni, ahogy most vagyok. Itt a
mennyben, Isten kebelén, ahogy szoktad mondani és érezni még földi életünkben. De
mondd csak tovább, mit akarsz még tenni?
Nem
tudod?!
De tudom. Mindenhová el akarsz jutni,
mindent akarsz tudni.
Akkor
meg miért kérdezted?
Mert szeretném egyértelműen,
megmásíthatatlanul tőled hallani, amit érzékelek.
Igen,
úgy van. Megyünk együtt, vállvetve, örökké.
