SZENT ISTÓRIA *

[* Revideált – az első bekezdés kivételével mai magyar nyelvre átültetett - változat // A címben, alcímekben és az 1. rész első 3 sorában eredendően ugyanis üzenet került elrejtésre...]

A Szer Táblái

Előtárs.

Világot teremtett. Őstén és Istár gyermeke

1

Hajdan, mielőtt ég s föld, nyár, tél és bármi létforma gerjede eme zord valóra, valaki, vagy valami még élt, lett, akart volna; tér sem, idő sem igézett, térített, jaj nem rémisztett, mivel ahol van, volt is bármi, minden, nem volt más ezen túl tova; ő egyedül; Is. Csak Is, akit a Magúrok elei ŐSTÉNként neveztek és tiszteltek. Mindenütt ő volt, de mivel csak ő volt, olyan volt, mintha nem lett volna. Volt, de úgy, mint az erő, amit nem láthatunk, nem tapinthatunk, legfeljebb érezzük, és tudjuk, hogy vagy van, vagy nincs.

Is elhatározta, új világot teremt. Mivel mindenütt ő volt, ezt csakis önmagából, a mindenségből tudta létrehozni, ezért hasonlított hozzá, ugyanakkor, hiszen más volt, különbözött is. Látható volt, terjedelme, formája is lett, és még az idő múlása is meglátszott rajta. Ezekben különbözött Istől. A szellemisége, az akarata azonban hasonlított. Nem olyan volt, csak hasonlított; mindenütt ő, és csakis ő akart lenni, és születésétől kezdve mindent azért tett, hogy csak ő legyen. Hiába mondta neki Is, hogy van hely mindegyiküknek, hiszen ő továbbra is olyan maradt, aki mindenütt ott tud lenni, és az ott lévőt nem akadályozza, az esetleg észre sem veszi, és jobb lenne, ha együtt munkálkodnának. De mintha meg sem hallotta volna.

Is nem tehetett mást, mint hogy újra nekiveselkedett. Ekkor meg az új teremtményébe nem csak szellem és akarat nem szorult, hanem még élet sem volt, és az ennek következtében vált semmivé.

Is harmadszor is megpróbálta, és végre sikerült úgy alakítania, hogy ez a teremtménye ő is volt, de más is volt, mindenütt ott volt, de mégsem volt. Még megmondta neki Is: mivel kezdete van, azaz hát volt, végének is kell lennie, de ha úrrá lesz természetén, ha csak végzetesen nem fordul szembe vele, akkor végtelenné és örökéletűvé válhat.

Az új teremtmény erre rögvest áment mondott. Ezután Is társául fogadta, és elnevezte Istárnak.

Is látta, hogy a megteremtett világ csak lobog, lángol és világít, mintha folyton tűztáncot járna önmagában, és így nem lesz jó. Elhatározta, hogy a teremtés során kialakult törvényszerűségeket törvényként jelenti ki, és újabb szükséges, kemény törvényeket hoz, amit majd az egész világnak, ha létezni akar, de még neki is, muszáj lesz betartania. Aki, vagy ami ezeket megszegi, az végső esetben visszakerül abba az állapotba, amilyen volt, mielőtt lett volna.

A törvényeket Istárra figyelemmel a saját mintájukra alkotta meg; olyannak, hogy adjanak lehetőséget a kettősségre, és eme kettőség, a különbözőség együttes létezésére. Hogy soha ne álljon meg a világ, a különbözőségek vonzzák egymást, ugyanakkor előrehaladásra törekedjenek. Engedniük kell a küzdelmet, segíteniük az erősebbek kiválását, de még inkább díjazniuk az együtt munkálkodást. 

Ezután, a teremtés harmadnapján Is már Istár segédkezésével teremtette meg a Földet, a Napot, a Holdat és a csillagokat, majd útjukra bocsátotta őket.

Ekkor a Földön még nem volt nappal és éjszaka, hanem csak tűz és fény.

Istár azt kérte Istől, hadd ügyeljen ő a Földre, mintha az övé lenne. Is ezt jóváhagyta. Így lett Istárból Földanya.

Negyedik nap Is a földből vizet fakasztott, majd szétválasztotta a Földet és a levegőeget, a Föld és a levegőég vizeit, a földön a vizeket és a szárazföldeket. Ezzel megszűnt a Föld izzása, lelohadt lobogása, látható lett és ragyogott nappal a Nap, éjjel a Hold, és az égbolton sziporkázó sok-sok csillag. A Földön enyhült a forróság, megnyíltak az ég csatornái, kibújhattak, növekedhettek és szaporodhattak a vízi és szárazföldi növények.

Ötödikként Is a Föld porából megteremtette az állatokat, és benépesítette velük a vizeket, a levegőeget és a szárazföldet. Az állatok igen különfélék voltak a szemmel nem látható paránytól az óriásokig, és annyian lettek, mint égen a csillag.

Is örömét lelte ebben a sokféleségben, Istár ellenben kezdettől fogva egyiket jobban kedvelte, mint a másikat, és voltak, amelyekkel eleitől mostohán bánt. Is figyelte Istár viselkedését, és nem fedezett fel benne jóformán semmi eszélyességet. Megkérdezte tőle, hogy miért személyválogató. Istár eleinte csak nézett, valamit ebegett, aztán megvonta a vállát: „Miért, miért? Hát, csak...” 

Is tudta, ebből még baj lehet, de békességet akart, és ennyiben hagyta.

Ekkor már gyönyörűséges volt a Föld. A szárazföldek pompáztak a buja zöld növényzettől, a magas hegyek tetején, mint kifordított kucsma, hósapka fehérlett és szikrázott a napsütésben; a folyók, tavak és tengerek vize tiszta és mélyen átlátszó volt, színe kék a rájuk boruló égbolttól, s nappal a Nap, éjjel a Hold és a csillagok csodálhatták benne magukat.

Ekkor ezt mondta Is: „Alkossunk embert a saját képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, az egész földön és mindenen, ami a földön csúszik-mászik.” (*)

 

http://biblia.hu/a_biblia_a_magyar_kepzomuveszetben/az_ember_teremtese

Megteremtette Is az embert a Föld alkotóelemeiből, mint Istárt, és anyagtalan szellemi erőből, mint őt, magát; férfivá és nővé teremtette az embert.

Ezután megáldotta őket, és ezt mondta nekik:

„Szaporodjatok, sokasodjatok,

  töltsétek be és hódítsátok meg a földet.

  Uralkodjatok a tenger halain,

  az ég madarain

  és a földön mozgó

  minden élőlényen!” (**)

Is a Földanya lelkére kötötte, amíg az emberek a vadon élő állatok közül nem tudnak több fajtát megszelídíteni, és amíg nem tanulják meg, miként kell a földet televénnyé formázni és megművelni, addig, ahogy az állatokkal teszi, lássa el őket bőséges eledellel.

Mivel a teremtés ezzel befejeződött, és Is gondoskodott arról, hogy szeretett embergyerekei ne haljanak éhen az első időben, véget ért a hatodik nap. Ekkor, a hetedik napon Is megpihent. De eközben sem fordult el teremtményeitől, hanem féltő szeretettel nézte, hallgatta és figyelte őket.

Isten és az ember találkozása. Az ember dolga.

A bűn eredete és következménye

2

 Hiába volt áldott a föld, mégsem nyújtott egyformán bőséges táplálékot minden élő teremtménynek. Mivel Istárnak egyik élőlény kedvesebb volt, mint a másik, ezért egyiket jobban táplálta, mint a másikat. Az embereket kedvelte, ezért azok nem is szűkölködtek eledelben. Még náluk is bővebben ellátta a hüllőket, pedig azokat az ember eleitől kezdve messze elkerülte. Istár csak kacagott, hogy belérendült a föld, amikor látta az óriássá nőtt állatok, repülő hüllők és sárkánygyíkok elől rémülten menekülő, bujkáló embereket és apróbb állatokat.

Is ekkor még hagyta, hogy Istár önállóan alakítgassa a földi életet. Nem tetszett neki, hogy az egyik élőlényt babusgatja, a másikkal meg mostoha, de még várt, hogy mi lesz ebből. Amikor azonban azt látta, hogy az emberek mást sem tesznek, mint hogy unalomig csak játszanak, máskor a termetes és hórihorgas állatok elől bujkálnak, reszketve rejtőzködni próbálnak, akkor megszólította őket.

Az emberek, amikor hallották Is hangját, de nem látták ki beszél, és ez a hang is mintha belülről, valahonnét a mélyből, ugyanakkor föntről, mintha a csillagokból szólt volna, meg nem ijedtek, csak meglepődtek. Ez jó érzés volt, és mindjárt tudták, hogy égi atyjuk, lelki ősük szól hozzájuk. Ekkortól nevezték Ist az emberek ŐSTÉNnek.

Is, mármint ŐSTÉN ezt mondta az embereknek: „Jó látni és hallani benneteket, de még messze nem teljes az örömöm. Én nem bánom... Mit nem bánom, én örülök, nekem tetszik, ha játszotok, bújócskáztok, szerelmeskedtek, ha boldogok vagytok, de az bánt, hogy tökéletlen az életetek. Úgy látszik, erre magatoktól nem jöttök rá. Játszani és pihenni is szabad, mondom is, hogy tegyétek, de csak a szorgos munkálkodás után. Előbb munkálkodjatok, alkossatok, ahogy én tettem.”

„Mit kívánsz tőlünk?” - kérdezték az emberek.

„Figyeljetek, a látottakból és hallottakból okuljatok, tanuljatok. Próbálkozzatok a földdel, a növényekkel és az állatokkal; műveljétek a földet, nemesítsétek a növényeket, háziasítsátok a hozzátok vonzódó állatokat.”

„A föld bőven hoz gyümölcsöt, az állatok meg elvannak körülöttünk” - csodálkoztak az emberek.

„Meglátjátok, szebb és ízletesebb lesz az, amit ti termeltek. Ha meg mégsem, akkor is a tiétek lesz, mert ti gondoztátok. Háziállatokra is szükségetek lesz. Nevezzétek meg az állatokat, figyeljétek meg őket, majd válasszátok ki a legkedvesebbeket. Legyenek köztük olyanok, amelyekre rábízhatjátok a hajlékotokat, amíg távol vagytok, nehogy idegenek és oktalan állatok puszta kíváncsiságból feldúlják azokat. Legyenek olyanok, amelyekkel felderítő utakra indulhattok... Gondolkodjatok, mi kell még, és tegyétek. A munkálkodás legyen alkotás. Szeressétek, élvezzétek az életet, próbáljátok kedvetek szerint alakítani ezt a földet, amit örökre nektek adtam.”

„De hát a Föld, amelyen élünk, és ez a föld, amelyen állunk, az és ez Istár Földanyáé” - mondták az emberek.

„Istár maga a természet, itt is, másutt is. A Föld, a Nap, a Hold, a csillagok, mindez a természet. Ebből ez a Föld, ahol éltek, és az a föld, amelyen álltok és jártok, amelybe majd földi testetek idővel visszakerül, mindez a tiétek!” - mondta ŐSTÉN az embereknek. 

Istár is azt akarta, amit Őstén csak nem úgy. ŐSTÉN az embereket gyermekeként szerette, a többi élőlényt meg csak kedvelte, Istár viszont különbséget tett közöttük, az emberek között is, és az állatok között is. Az egyiknek kérés nélkül, a másiknak, hiába könyörgött, mégsem adott. ŐSTÉN mondta neki, nem lesz ennek jó vége, Istár azonban azt állította, így tanulnak meg küzdeni a többért és jobbért.

„Akkor nem az igazságosság, hanem az erő, a ravaszság és a szerencse dönti el, ki marad fönn” - jelentette ki ŐSTÉN.

„Én úgy mondom, hogy a jobbak maradnak” - állította Istár.

Mindegyiküknek igaza lett. Istárnak is, mert az lett a jobb, aki erősebb, ravaszabb és szerencsésebb, mivel utólag a győztesek mondták ki, hogy mitől függ ki a kevésbé jó, a jó és a legjobb. A legnagyobb baj abból lett, hogy a létezésért való küzdelem az emberekre is átterjedt.

Végül nem az ember, hanem az óriás testű állatok uralták a vizeket, a levegőt és a szárazföldet egyaránt. Az emberek már nem merészkedtek a tágas mezőkre, hanem az erdők sűrűjébe, a hegytetőkre és a barlangokba húzódtak. Kevés lett számukra a hely, kevés a föld nyújtotta táplálék. Közülük sokan elfordultak teremtőjüktől, majd válogatás nélkül az állatokat, aztán egymást is gyilkolni kezdték. Még olyanok is támadtak közöttük, akik a sárkányokat és más valós vagy csak képzeleti lényeket tartottak istenüknek; őket imádták, tőlük kértek irgalmat és segítséget.

Mindezt látva, ŐSTÉNben haragvás támadt. Számadásra szólította Istárt.

„Rád bíztam a Földet, ahol csak bajt kavartál, bűnt fakasztottál!” - dörögte.

„Ez az, rám bíztad. Akkor pedig ne is törődj vele” - replikázott Istár.

ŐSTÉN ezt már nem tűrhette. Körbe tekintett, majd megfogott egy száguldó üstököst, és lángcsóvástól, mindenestől Istár földjéhez risszantotta, hogy az csak úgy dörgött, lángolt, füstölt és szikrázott.

A Föld megrendült, rengett és ropogott. Vulkánok törtek ki, szökőárak emelkedtek, a levegő porral, hamuval és füsttel teli, az eget meg száguldva hömpölygő fekete felhők szántották. Vihar tombolt az egész Föld fölött hosszú – hosszú időn át. Az égi kékségből semmi nem látszott, a Nap sápadt koronggá halványult. Az éltető nyári meleg helyett a földi világra rideg téli fagy járt. A fák elfagytak, a vizek jégbe dermedtek.

Istár azonban nem okult a történtekből. Bosszút esküdött; az embereket ŐSTÉN ellen fordította. Addig ravaszkodott, ármánykodott, mígnem elhitték, hogy ő, Istár, a Földanya a mindenség ura; az ő kegyét keressék, és őt imádják.

ŐSTÉN hiába figyelmeztette: az emberek, ha ŐSTÉNt nem ismerik, előbb-útóbb Földanyástól, mindenestől magát a földet is felélik.

Istár dölyfösen sütkérezett új szerepében. Ő lett a gyümölcshozó termékenység mindenható istennője; a főistennő. Ugyanakkor a viszálykeltő is. Csalárdul elhintette a gyomot: a föld, mivel kevés, az ember meg sok, nem lehet mindenkié, hanem csak azé, aki megszerzi. Harcolni kell, akár ölni is, és a jövő a győzteseké.

ŐSTÉN ekkor – látván, hogy az embereken a bűn lett úrrá – özönvízet bocsátott a földre. Elolvasztotta a földet körülölelő jéghegyeket, megnyitotta az égi csatornákat, és az eső csak esett és esett. Jött, ömlött, zúdult a víz alulról és fölülről. A tengerek kiáradtak, a folyók kiöntöttek; a víz a hegyek lábánál is magasabbra emelkedett.

ŐSTÉN haragja csillapultával szólalt meg. „Most majd elválik ki a mindenható isten, és kik az életrevalóak!” - Ennyit mondott. Tudta, ahogy Istár is tudta, hogy az emberek közül többen megmaradtak. Azok vesztek el, akik a földi isteneikhez, az állatokhoz, és a nem létező lényekhez menekültek. Azok, akik lélekben erősek voltak, ŐSTÉNben és a saját erejükben, ügyességükben bíztak, és jajveszékelés helyett a magas hegyekben lévő védett barlangokba húzódtak, azok életben maradtak.

http://www.irodalmiradio.hu/femis/michelangelo/03festmeny/06festmeny.htm 

A Tanító és a tanítvány.

Törvények és feladatok. Szer, tűztánc és ígéret

3

 Amikor a víz apadni kezdett, az életben maradottakban reménysugár támadt. Az emberek hálát adtak ŐSTÉNnek, majd többen előjöttek rejtekhelyükről, hogy új táborhelyek után nézzenek. Látták, hogy sok minden elpusztult, rommá lett, de ettől nem estek kétségbe. Még örülhettek is, mert buta és kegyetlen ellenségeik, az óriáshüllők és sárkánygyíkok is kivesztek.

Szerte a Földön új családok, nemzetségek és törzsek születtek.

ŐSTÉN ekkor megszólította Enmerkárt, a vadászt, más néven Nimródot, a lázadót, aki az Ararát hegyén, a Dzsebel Dzsúdin a nagy vész idején az ősatyja és háznépe menedékeként szolgáló kaverna közelében ütötte föl jurtáját.

„Khús fia, Nimród, menj a jurtád elé!”

Nimród kiment a jurta elé. ŐSTÉNt nem látta, de érezte és tudta, hogy ott van, és vele van.

 „Látom, ügyes vagy, és jó szíved van; vigyázol az erdő állataira, de még a fáira is. A gyengéket gyámolítod, a sérülteket, betegeket kúrálgatod, ha tudod, meggyógyítod. Alkalmas vagy arra, hogy az én emberem legyél. Ezennel az egész Föld jágerává teszlek” - mondta ŐSTÉN Nimródnak. „Most pedig nézz körül.”

Nimród körbefordult, megnézte a völgyeket és a szemközti hegyeket.

„Ezt mind, és ami a hegyeken túl van, a tágas mezőket, a rajtuk lévő tavakat, folyókat, a tavak és folyók halait, az erdők és mezők állatait mind a gyámkodásodra bízom. Neked és házad népének legyen egy állandó téli szállása, és legyen változó nyári szállása. Amikor az idő engedi, és lesz hozzá kellő erőd, akkor szép számú fedezettel menj el távoli földekre, tudd meg, hogy az ottani népek hogyan élnek, mit csinálnak. Nem gyűlölködnek-e, nem gyilkolják-e egymást, és ugyanígy oktalanul az erdők és mezők állatait?”

Ezután ŐSTÉN egy csupasz fatörzset növesztett Nimród elé. A fa olyan magas volt, hogy Nimród, ha akarta, kinyújtott karral elérte a tetejét, ugyanakkor mégis mintha a végtelenbe nyúlt volna.

„Ez az Életfa, más megnevezéssel Világfa, ami a gyökereivel a földbe kapaszkodik, ugyanakkor itt van előtted, és a teteje az égre mutat. Így köti össze az alsó világot, a középső, vagyis a te világodat és a felső világot” - mondta ŐSTÉN.

„De hát ez a fa idővel elkorhad...” - szólalt meg Nimród. „Én ugyan majd ápolom, gondozom, ügyelek rá, de mégsem lehet örökéletű.”

„Ha eljön az ideje, ez a földből nőtt fatörzs valóban porrá lesz, úgy, ahogy minden földi élőlény teste azzá lesz. Ha vigyázol, ha hozzám hű maradsz, akkor viszont a lelkedben örökké élni fog” - közölte ŐSTÉN Nimróddal. Aztán megkérdezte tőle: „Mivel, hogyan szeretnéd díszíteni?”

 Nimród gondolkodott, majd megmondta: „A tetejét egy madárral, az oldalát különféle faragott díszekkel, virágokkal.”

„Akkor tegyed; simítsd végig, és meglásd, olyan lesz, amilyenné formálni akarod.”

Nimród megtette, amit ŐSTÉN mondott neki.  A keze nyomán a fatörzsből oszlop lett, tetejére meg egy sashoz is, sólyomhoz is hasonlító madár került. A szárnyai leeresztve, mintha pihenni akarna, de a nyaka és a feje előre nyúlt, a szeme nyitva, mint aki éber és figyel. Az oszlop széleit térdmagasságig virágminták, levelek és füzérek díszítették.

„Milyen madár ez?” - kérdezte ŐSTÉN Nimródtól.

Nimród nézegette, gondolkodott, majd kimondta: „Ez a turul, az én madaram.”

„De hát ilyen madár nincs” - mondta ŐSTÉN.

„Ott van, ahol te is, és ahol már az életfa is, itt a szívemben” - válaszolta Nimród.

ŐSTÉN az okos replikát jóváhagyta. „Most pedig megtanítalak írni” - mondta. „A világfára fölülről lefelé az ujjaddal írd azokat a betűket, amelyeket mondok néked.”

Nimród fölülről lefelé a fára, vagy inkább a fába írta, úgy, mintha véste volna.

„Az első betű az I, a második az S, a harmadik a T, a negyedik az E, az ötödik az N” - magyarítgatta ŐSTÉN Nimródnak. „Most mondd utánam, úgy, hogy a fába rótt betűket nézd közben egymás után. Ez az olvasás. Olvasd és mondd: Isten.”

„Isten” - ismételte Nimród.

„Ezután így emlegess” - mondta neki Isten. „Ősöd vagyok, ahogy a földi tested őse Istár, a Földanya. Tőlem származik a szellemed, én leheltem beléd lelket, Istáré pedig a tested. Akik nemzettek téged, az atyád és anyád, ők az emberszülőid. Én a te mennyei atyád vagyok, Istár pedig a földanyád.”

Ezután Isten megmutatta sorra egymás után a-tól zs-ig az összes írásjelet, összesen negyvenötöt, ami idővel a magyarok rovásírása lett.                                  

„Menj majd széles e világba és tanítsd meg a népeket a betűvetésre!” - parancsolta Isten Nimródnak. „Most pedig hallgasd és tanuld meg azokat a parancsolatokat, amit neked, a te nemzetségednek és a világ minden népének parancsolok, hogy születésüktől mindörökké betartsák...”

Ezután Isten elmondta a parancsolatait, hetet egymás után, majd elismételtette Nimróddal, hogy annak elméjébe és szívébe kitörölhetetlenül bevésődjenek.

„Ott van az életfának/világfának támasztva egy agyagtábla” - mondta Isten. „Írd rá a parancsolataimat, majd mutasd és tanítsd meg azokkal a népekkel, akik közé téged és utódaidat elküldelek.”

Nimród az agyagtáblára írta az Isten által rendelt parancsolatokat.

1. Légy hű a te egyetlen Istenedhez!

2. Vesd ki a hamis isteneket!

3. Tisztelt szüléidet!

4. Ne vedd el, ami másé!

5. Ne művelj semmi utálatosságot!

6. Ne kövess el semmi igaztalan hamisságot!

7. Ha megfáradtál, pihenj, és gyűjts erőt, hogy újra örömmel munkálkodhass.

Miután végzett, fölállt, nézegette a művet, gondolkodott.

„Betarthatók?” – kérdezte Isten.

Nimród megvakarta az üstökét.

„Az igazságos Isten képes lenne olyat követelni, ami teljesíthetetlen?” – válaszolt kérdéssel a kérdésre, és nézett körül a ma született bárány ártatlanságával.

„Ügyes felelet” – mondta Isten. – „De már most, időben figyelmeztetlek; mindazoknak, akik a parancsolataimat megszegik, büntetés lesz a fizetségük. Kemény büntetés, hogy okuljanak belőle. Ezt mindig tartsd észben! És jól vigyázz, hogy értelmedet soha semmi el ne homályosítsa. Mindezeket pedig, amit tőlem hallottál, mondd el a gyermekeidnek, nemzetségednek, a parancsolatokat tanítsd meg nekik, és kérd számon tőlük.”

Nimród csodálkozva körülnézett: csaknem az életfához és a parancsolatok táblájához hasonlóan csak úgy ukmukfukk lettek gyermekei is?

„De hát nekem nincsenek gyermekeim; én, egyetlen uram és Istenem, egyedül élek…” – replikázott.

„Menj és válassz magadnak asszonyt, kedvedre valót, olyat, akinek te is kedves leszel, más törzsből. És én támasztok magot nektek. Hunoknak és magyaroknak nevezik majd ivadékaitokat. Lesznek gyermekeitek, azoknak is utódaik, és erős, nagy nép lesz belőlük. Sok irigye támad majd népednek, sokan kelnek majd rá, de végleg legyőzni, elpusztítani soha nem tudják, mert én, ha hűek maradnak hozzám, mindig velük leszek.”

Isten ezután elmondta Nimródnak, hogy három fia fog születni. Az elsőszülöttet nevezze el Magúrnak, mert ő mágus és mester lesz, és az ő magjából támadnak majd a nagy tanítók és gyógyítók, az elme művelői, a lélek és a test gyógyítói, a magúrok és táltosok, vagyis az Igazak. Minden korban egy közülük kende legyen, a nemzetség lelki atyja. A második fiú legyen a törzs ügyeinek intézője; az ő neve legyen Patur. Az ő utódai közül kerülnek majd ki a bölcs és igazságos fejedelmek. A legkisebb, a harmadik fiú lesz a legerősebb, a nemzetség védelmezője és Isten ostora. Az ő neve legyen Sagur, akit majd gyulának is neveznek.

Nimród és Magúr jele: egy kör függőlegesen elválasztva; vagy két félkör egymás mellé helyezve. Patur jele: a kettőskereszt, Saguré fekvő kereszt félkörrel.

„És mi a te jeled?” - kérdezte Nimród Istentől.

„Az enyém? Jel nekem? Hát jó, legyen. Az én jelem ez: ¡, a kör, vagyis a teljesség.”

„Mit jelent az enyém?”

„ A te jeledet a dicsőség, az egyetlen és a titok jeléből alkottam.”

„És a tiédből” - mondta Nimród.

„Ez az a titok; hogy ismersz engem, az egyetlen Istent. És a feladatod, és elsőszülött fiad, Magúr, és minden ivadékod elsőszülöttének legfontosabb feladata, hogy másokkal is megismertess. Akkor övezheti majd a neveteket dicsőség.”

„Lásd” - szólt Isten ezután Nimródhoz. „Az agyagtábla, és minden más eszköz, ami a tanításhoz és gyógyításhoz alkalmatos, legyen Magúré. Bízd rá az életfa gondozását is. És nézd, az ott az életfa előtt a korona; azt add majd Paturnak. Az íj, a nyílvessző, a tegez, a kard, a pajzs és az ostor legyen a rendre, a tisztességre ügyelő Sagur fiadé, és az ő ivadékaié.”

Ezután Isten mondta, hogy kössenek hármas szert; Isten, Istár és Nimród hármas szövetségét.

„Istár hol van?” - kérdezte Nimród.

„Ő is itt van; ő a hegy, a völgy, a forrás és a forrásból fakadó víz. Ő a természet. Benned is itt van, mert a tested belőle vétetett, és hozzá tér vissza. Amikor a testedre figyelsz, a tested vágyaira, akkor ő szól hozzád ” - mondta Isten.

„Mondd meg: mit tegyek, ha mást akar az elmém, a lelkem, és mást a testem?” - kérte Nimród.

„Figyelj és mérlegelj. Figyelj a lelkedre, hallgass meg engem, aztán vizsgáld meg, mire irányulnak vágyaid. Mit és miért akarsz, mit és miért szeretnél? Ezeket tedd elméd, szíved és lelked mérlegére; de ne csak a mát, hanem a holnapot is nézzed. Mérlegelj, dönts és cselekedj szabad akaratod szerint. Én azt akarom, hogy most és később is majd egyet akarjunk; azt, hogy szép, gazdag és boldog legyen ez a világ. Éppen ezt a szándékunkat pecsételjük meg a szövetséggel. És ugyan egyek vagyunk, de mások is vagyunk, és ezért majd mást is akarunk, és még ezt az egyet is másképpen akarhatjuk. Vésd örökre emlékezetedbe: én, az élő Isten öröktől fogva vagyok, és csak én vagyok öröktől fogva. Istárt, a Földanyát társamul fogadtam; ezzel olyan lett, mintha a másik felem lenne. De nem úgy az, mint a férfiembernek az asszonyember, hiszen benne is csak ott vagyok, de nem én vagyok. Én az örök mozgás, élet és kibomlás vagyok, ő inkább a merevség és mozdulatlanság. Így lett kerek a kör. Fogadd el; ha ő segít, te is segítsd, féld, tiszteld, és ha tudod, szeresd.”

„Te hatalmas vagy és mindent megtehetsz. Miért nem semmisíted meg a más akaratot, vagy miért nem akadályozod meg már a megszületését?” - kérdezte Istentől Nimród.

„Mert akkor megint csak én lennék, és ezt nem akarhatom, nem is akarom. Én azt akarom, legyen Föld és Nap, csillagok, emberek, és legyen az embereké az egész világ. Azt akarom, hogy az ember szabad akaratából fogadjon el engem, és tartson ki mellettem. Azt akarom, hogy az ember segítsen nekem a természet és a világmindenség szebbé, jobbá és boldogabbá tételében.”

„Istár nem ezt akarja?”

„Ezt akarja, csak másképpen. Úgy akarja, hogy semmi ne változzon, minden úgy legyen, ahogy kezdetben volt. Akkor viszont te sem vagy. Istár természeténél fogva ellenáll, de legyőzheted az ellenkezését. Ha te is akarod. És akkor végül mi győzedelmeskedünk.”

„Istenem, bocsásd meg, hogy értetlenkedek” - mondta Nimród. „Ha Istár, a Földanya ellenszegül, ha nem akarja, akkor hogyan köthetünk hármas szövetséget?”

„Úgy, hogy mi akarjuk, és ő kénytelen lesz alávetni magát” - jelentette ki Isten. „Nézd és lásd!”

A jurta és az életfa előtt a földből csonka fatörzs emelkedett ki. Nimród térdéig ért.

„Ez a csonka fatörzs mutatja most Istár, a természet jelenlétét, majd a viselkedése a részvételét. Most pedig vágd meg a tenyered és hullasd a fára a véred” - mondta Isten Nimródnak.

Nimród megtette, és látta, hogy a vére a fára hullván, annak gyöngyöző nedvével eggyé vált.

„Lépj hátrébb, nyújtsd mindkét karod a fa irányában az ég felé” - mondta Isten.

Amikor Nimród rézsút felemelte a karját, valahonnét a láthatatlan Istentől vakító szikra szökkent, és lángra lobbantotta a fatörzsön az ember vére és a fa nedve elegyét.

„Megkötöttem veled, és megszenteltem ezt a szert. Kiválasztottalak, és utódaid is választottaim lesznek. Kiváltság ez, ami azonban súlyos kötelmekkel jár. Vigyáznod és tanítanod kell majd a népeket. Engem képviselni, az én számmal szólni, követendő jó példát nyújtani. Mindezek miatt te és ivadékaid nem mulaszthattok. Lázadozhatok, tiltakozhattok, vitatkozhattok, de ellenem ne forduljatok, soha meg ne tagadjatok, mert akkor a hűségetek és a velem közös alkotó munkálkodásotok jutalmához hasonlóan ennek folyománya is egyedi, különleges, többszörös és kikerülhetetlenül hetedíziglen keserves lesz ” – hallotta Isten hangját, amihez a tűz pattogása kísérőzeneként szolgált.

Nimród emberként egyedül volt az égbenyúló hegy oldalán, és olyat élhetett át, amit rajta kívül más még soha. A szövetséget megpecsételő tűzből pedig erő szállt belé, és úgy érezte, mintha nem is a földön állna, hanem egyszerre a földben és a mennyben lenne. Tudta: Isten megérintette, és ő Istenhez ért.

A lába akaratlanul mozdult, majd a vérvörösen izzó fatönk és a lobogó lángok körül méltóságos táncba kezdett. A teste a lángok lobogása és a tűz ropogásának ütemére hajladozott. A lelkében fohász fakadt, a szeméből örömkönnyek buggyantak elő.

Amit tett, saját akaratából tette, de érezte, Isten örömét leli benne.

Nimród tudta, hogy Isten végtelen, ő pedig hozzá képest kisebb a porszemnél, de azzal, hogy Isten vele és benne van, ő is végtelen, és teljesnek is érezheti önnönmagát Nem is félt kimondani egyenest úgy, mintha csak szülőjéhez szólt volna: „Ez a tűz megtisztítja a múltat, és a régiekből új elementumot hoz létre” - mondta. „Szegény a szóm, nem tudom másként elmondani örömöm és hálám, csak ezzel a tánccal.”

„Tudom, szerelmetes gyermekem. De hát kifejező és szép ez a tánc. Tűztánc. Járd el máskor is, így emlékezzél és örülj a szövetségnek, amit itt és most kötöttünk” - hagyta jóvá Isten.

Miután Nimród befejezte tűztáncát, Isten így szólt hozzá: „Most aztán ülj le, jó kedvvel és jó étvággyal egyél, igyál; ez az áldomás; így is ünnepeld, hogy szert kötöttünk.”

Nimród körülnézett és látta, hogy a sátor előtti tisztáson már ott egy gazdagon megterített asztal, de ezen már nem is csodálkozott. „Csak így egyedül?” - motyogta inkább csak magamagának.

„Erről csak te tehetsz. Azt már ne várd, hogy helyetted még asszonyt is én kerítsek” - mondta Isten, és mintha kuncogott volna hozzá. „De hogy ne kelljen egyedül falatoznod és iddogálnod, amott legelészik a lovad, hívd ide. Jöhetnek vadászebeid is. Érd be most velük, ha eddig elvoltál egymagadban. Aztán, ha ettél és ittál, pihenj, gyűjts erőt, majd kerekedj föl. Hosszú út és sok tennivaló vár rád. Te és majd a gyermekeid, és az ő gyermekeik, járjátok be a földet, tanítsátok az embereket, vigyázzatok az erdők és mezők állataira, gyógyítsátok a betegeket.”

„Örökké vándorolni...” - hümmögött Nimród.

„Adok majd népednek földet, ahol végleg hazára lel. Gazdagon termő, áldott föld lesz az, amit hegyek ölelnek körül, dús hozamú folyók és patakok barázdálják, ahol néped úgy érezheti magát, mintha a tenyeremen hordoznám. De meg kell szolgálni érte. Őrködni más népekre; a jókat megjutalmazni, segíteni, a gonoszokat megzabolázni. De ne féljetek; ha ti nem hagytok el engem, én mindig veletek leszek.”

„Mit tegyek, ha én szeretnék beszélni veled?” - kérdezte Nimród.

„Csak akarnod kell; csendesítsd el elméd és szíved. Nézz magadba és meglátsz; hallgass lelkedre, figyelj legbensődre, és megérzel engem. Akkor megszólíthatsz, és én válaszolok.”

_________________________________

(*) Szószerinti átvétel a Genezisből. 1Móz 1, 26. (Kiadó: a Magyar Bibliatanács megbízásából a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya. 1975.)

(**) 1Móz 1, 28.

  Igazak Táblái

A világ tűztánca. Utak Istenhez.

A táltosok kötelmei

1

 Elöljáró rovás: én, Nimród népének második Magúrja, Patur törzsének harmincharmadik táltosa rovom ezt az írást most, hogy Isten kegyelméből immár hatvanhárom tavaszt számláltam, és elsőszülött fiamat, ahogy Isten rendelte, megtanítottam a táltosok tudományára, felkészítettem, hogy mindig és mindenütt Igaz legyen...

(Az írás itt megszakadt...)    

                                                                       

...félelem, és elmém közel lévén az elboruláshoz, Isten, vagyis hát Istentől rendelt vezetőm megnyugtatott: „A valóságot látod; a teljes valóság egy kis részét... Jól figyelj, hogy mindent megjegyezhess, és majd rögzíthess. A rovást azonban rejtsd el, mert az emberek most még nem értenék. Isten majd rávezeti azokat, akiket illet, hogy megtalálják.”

„Akkor nekem miért kell mindezt látni és hallani? Miért épp nekem...?” - kérdeztem.

„Azért, hogy megértsd a világodat. Hogy ne vakon járj, hanem tudd, és majd örökül hagyd, hogy Istenhez nem csak egy, és pláne nem csak egységes út vezet, hanem minden ember a saját útján végigmenve juthat el hozzá.”

„Mindenkinek külön-külön látnia kell majd mindezt, amit én látok?”                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                              

Vezetőm mosolyogva a vállamra tette a kezét. „Ezt most még csak te látod, és az elkövetkező ezer és ezer esztendőben legfeljebb csak néhány táltos lesz alkalmas és méltó arra, hogy ilyen részleteket megismerjen. Mások elméjét valóban teljesen összezavarná.”

„Azt mondtad, hogy ez is csak a teljes valóság része... Milyen a teljes valóság? Azt mikor ismerhetem meg?”

„Emberként csak megérezheted. Látni nem láthatod, tapintani nem tapinthatod, mert végtelen. Elméd, igazából a szellemed a lelked révén most még csak kapcsolódik az Örökkévalóhoz. Ezért lehetnek megérzéseid, látásaid; ha majd a Föld porából vett tested halála után visszajutsz Istenhez, a teljességbe, akkor mindent tudni fogsz.”

„Nem vagyok képes véges emberi elmémmel fölfogni. Isten ősatyánknak, Nimródnak azt mondta, hogy ő benne, bennünk is itt van. Én ezt hiszem, és megtapasztaltam. Akkor meg miért mondod, hogy majd ezután, a testi halál után juthatok el Istenhez?”

„Így igaz, Isten benned is ott van, mert Isten mindenütt lehet. Ő az anyagtalan teljes valóság, és még minden más, ami van, az eredendően mind belőle indult el. De az már nem ő, hanem a látható valóság. Benned nem csak Isten van, hanem a tested révén, a test szellemisége is, de főleg te vagy, a fogható, látható valóság. Tisztán Istenhez tehát csak akkor tudsz eljutni, teljesen akkor tudsz vele azonosulni, ha már megszabadultál anyagi valódtól. Ez a lehetőség mindazok számára, akik földi életük során méltóvá váltak rá, a test halálával megnyílik. Előtte, a földi életben csak részben, és csak azok számára, akik úrrá tudnak lenni földi, testi vágyaikon, akik legyőzik a démoni kísértést. Nem ember voltuk megtagadásával, hanem csak úgy, hogy nem engedik azt, hogy a vágyaik határozzák meg az életüket, mindennapi tetteiket.  Érted mindazt, amit elmondtam?” - kérdezte fénylő vezetőm.

„Nem egészen” - mondtam. Aztán bevallottam: „Amit a vágyakról mondtál, azt értem. De azt nem, hogy Isten miként került a látható világba. Azt nem értem.”

„Akkor láss!” - Hallottam a hangot. Csak hallottam, mert látni már nem láttam. A fényből formálódott vezetőmet sem, mást sem. Semmit sem láttam. A szemem nyitva volt, tudtam, hogy még látok, hogy a látásom nem veszítettem el, de mégsem láttam. És akkor megéreztem Istent, és a hozzá társult nyugtalanságot, vagy, vagy valami mást, amire nincs szavam. Azt is éreztem, hogy ez az egész, ez a mindenség, és ennélfogva mérhetetlen.

Hamarosan olyan fényeket láttam, mint amikor a Napba nézünk. Elveszíthettem volna véglegesen a látásom, de a bennem lévő hang megnyugtatott: „Ne félj, csak figyelj és láss!”

Nem féltem.

A fény, ami a láthatatlan világból tört elő, gomolygott, majd szétszakadt megszámlálhatatlan darabra. A végtelenségig csak ez volt; villódzó tüzes fénygömbök, kisebbek és nagyobbak. Sok gömb eleinte olyan volt, mint a kométa, csóvát húzott maga mögött. Rádöbbentem, vagy inkább ráéreztem, hogy azt a csillagos eget látom, amelyik, amilyen valamikor volt. Aztán csak egy szegletét; abban a kisebb fénygömbök a nagyobbak köré csoportosultak, és körülöttük forogtak, mint ahogy a táltos, majd a család felnőtt tagjai teszik, ahogy tesszük télfordulókor a tűztáncnál.

Aztán minden eltűnt, és csak a fénylény volt előttem, vagy inkább bennem, az elmémben...

 „Így teremtette meg Isten a világot” - mondta. „A kezdeteket láttad, ennek a világnak, az ember világának a kezdeteit. Azt, ahogy minden belőle lett. De az, ami lett, az már más lett. Úgy lett Istenből, mint a gyermek a szülőjéből. A fiadban te is benne vagy, és szülőanyja is benne van, a fiatok ti is, de már megszületésekor leginkább ennyire, később még inkább más is. Isten legbensőbb lényege szemmel láthatatlan, és időtlen idő óta van, és örökkön örökké lesz.”

„Istent miért nem láttam? Tudtam, hogy ott, itt volt, itt van...”

„Mivel nincs teste, nem láthatod. A saját szellemedet, de még a gondolatodat sem láthatod, csak tudod, hogy van.” mondta. „Mindezt az emberek közül most még csak te tudod. Pecsételt le és rejtsd el, mert mások elméjét összezavarná. Majd az emberek is megismerik; saját akaratukból jönnek rá, és akkor megtudják és elhiszik. Előbb hosszú utat kell végigjárniuk, sokat kell megtapasztalniuk. Az emberek sokaságának is, és minden embernek egyenként is. Te és utódaid arra vigyázzatok, hogy ki-ki végigjárhassa a saját útját. Nem a tiédet, nem a táltosokét, hanem minden ember a sajátját. Szabadon, önállóan.”

„Segítség nélkül?” - kérdeztem.

„Segíteni lehet, sőt esetenként kell. De ez inkább csak példanyújtás legyen. Azt mutasd föl te is, és a többiek is, hogy ti miként jutottatok el Istenhez. Azt mondjátok el, hogy mit mondott nektek, mit kaptatok tőle. És azt, hogy ezt elfogadják-e, azt mindenki döntse el ő maga.”

(Értelmezhetetlen töredékek következtek.)

...teremtette a mindenséget. Nem volt akkor más, csak Isten, akit eleinte az emberek Isnek neveztek, majd ŐSTÉNnek, és miután megtanította Nimródot írni, és szert kötöttek, nevezték mindenütt, ahová a magyariak ősei eljutottak, Istennek. Más népek más névvel illették, hívják most is, de róla, a Mindenség Uráról, az Egyedülvalóról, a mi istenünkről beszélnek.

Nem volt, nincs és nem lesz más Isten, csak Ő.

Isten a szunnyadó, kiterjedés nélküli űrből teremtette a Földet, a Napot, a csillagokat. Isten ezekben is benne van, de egyik sem isten. A Földben és minden égitestben van valamiféle szellemiség, akivel az ember különös állapotában találkozhat. Táltosaink alvilági útjaikról visszatérvén, különféle szellemlényekről számolnak be, és igazat mondanak. De azok mindegyike az alsó világ szellemének a különféle alakjai.

(Töredékek után...)

Isten nem tiltotta meg, hogy a felkészült táltos az alsó világba alászálljon, és akár igénybe vegye az alvilági erő különféle megnyilvánulásainak (akiket az emberek démonoknak, gonosz szellemeknek neveznek) segítségét. De óvatosságra intett, mert az alvilági szellemek jó szántukból soha, hanem csak kényszerítésre segítenek. Olyanok, mint a végtelenül önző és magának való ember; mindent csak maguknak akarnak. A Földet, az embert, még a mennyet is. Változatlanságot, mozdulatlanságot akarnak. Gonoszok, ravaszok, és hatalmas erejük van. Ezért szükséges alaposan felkészülni a találkozásra. Senkinek sem tilos, de jobb, ha rábízzátok a család saját táltosára. Ha pedig éppen nincs felkészült táltos, akkor kérjetek segítséget nemzetségetek közeli, vagy más családjainak táltosaitól.

Idegen táltosokat azonban csak ideig-óráig fogadjatok be, és azon legyetek, hogy mihamarabb felkészüljön a saját kiválasztott társatok. Az idegen táltos, legyen az a legtisztább szándékú, nem a ti véretek, ennélfogva nem csak azt akarhatja, amit ti. Ugyanezért ne engedjétek, hogy akár a törzs, vagy a nemzetség fő- vagy nagytáltosa járjon el a család saját táltosa helyett. Így igaz ez még a nemzetség minden harminckettedik táltosát követő Magúrra is.

Senki, egyetlen sámán, de még táltos sem kapott Istentől fölhatalmazást arra, hogy kinyilatkoztasson, önmagát Isten egyedüli képviselőjének hirdesse. A megtartás és a meghaladás a fő tisztjük; vagyis a tanítás, a gyógyítás, a tudomány őrzése és gyarapítása. Közvetíteniük a szellemvilág és a földi világ között is csak azok számára kell, akik maguktól még nem tudnak oda eljutni. Ez a közbenjárás is csak segítés lehet, és nem irányítás, különösen nem kényszerítés. Segítés abban, hogy ki-ki rátaláljon a saját útjára.

Az a sámán vagy táltos, aki azt mondja, hogy Isten csak és csakis hozzá szólt, és csak vele beszél, hazug sámán és hazug táltos, és vessétek ki magatok közül. Aki kisajátításra és kizárólagosságra tör, az már az alsó világ szolgája, és méltó arra, hogy mihamarabb ottani urához kerüljön.

Lesznek majd, akik szépen gyöngyöző szavakkal próbálnak elkápráztatni, csodás tettekkel elkábítani benneteket. Szebben, meggyőzőbben beszélnek, nagyobb csodákat tesznek, mint bárki ember előttük a földön. A gonosz beszél belőlük, és cselekszik helyettük.

Lesznek olyanok is, akik úgy mondják, és úgy teszik azt, amit a gonosz akar, hogy nem is tudnak róla. Hallgassátok és nézzétek meg mindezeket, majd gondolkozzatok el a hallottakon és a látottakon.

Jusson eszetekbe, amit fentebb róttam, és mindezek tudatában kérjétek Isten segítségét, hogy világosítsa meg elméteket. Soha ne legyetek balga birkák, akiket a korifeus kosok orruknál fogva tudnak vezetni.

(Töredékek után...)

Az ember szabadsága és önállósága. Az élet tisztelete.

 A mindennapok szokásrendje

2

Elöljáró rovás: ősi szokásunk szerint én, Nimród népének harmadik Magúrja, Patur törzsének hatvanhatodik táltosa rovom ezt az írást most, hogy Isten kegyelméből immár én is hatvanhárom tavaszt számlálhattam, és elsőszülött fiamat Isten rendelése szerint megtanítottam a táltosok tudományára, felkészítettem, hogy mindig és mindenütt Igaz legyen...

Igazak Tábláiként ismert rovásaink között ezzel kezdődik a második garmada.

Az első harminchárom tábláját híven megőriztem, a bennük foglaltakat tanítványaimba és a népbe plántáltam, az ezután érkező Igazakra hagyományoztam.

Tisztem most, hogy megvilágosítsam a mennyei lélek és a földi test kapcsolódását, és eggyé olvadását, majd a törvények, tiltások és ajánlások szükséges voltát.

* * *

                                                                                                                                                                                                                         

Minden ember Isten gyermekeként, szabad akarattal rendelkező egyedül való lényként jön a világra. Minden ember szabadon dönthet a sorsát, jövőjét illetően. Isten ebben csak segít, de nem rendelkezik. Ő nem lüttyő bábokat, hanem igaz és eszes embereket akar. Abba, hogy az egyes ember mikor mit érez, és miről mit gondol, senki, még Isten sem avatkozik bele, nemhogy valaki emberfiának fölhatalmazása lenne rá.

Isten törvényei olyan fáklyák, amelyek segítenek a tévelygőknek; nehogy valakivel vagy valamivel összeütközzenek. Ezek a fáklyák azokat az utakat világítják meg, amelyek Istenhez vezetnek.

Ezeket a törvényeket soha ne felejtsétek:

1. Légy hű a te egyetlen Istenedhez!

2. Vesd ki a hamis isteneket!

3. Tisztelt szüléidet!

4. Ne vedd el, ami másé!

5. Ne művelj semmi utálatosságot!

6. Ne kövess el semmi igaztalan hamisságot!

7. Ha megfáradtál, pihenj, és gyűjts erőt, hogy újra örömmel munkálkodhass.

A törvények megszegése a bűn.

A törvények parancsolatokból, tiltásokból és ajánlásokból állnak. Az Isten adta törvények három parancsolatból, három tiltásból és egy ajánlásból. Ezeknek a parancsolatoknak és tiltásoknak a be nem tartását, a bűn elkövetését, ahogy a nappalt az éjszaka, a test életét a test halála, úgy a bűnt követheti a nagyságával, súlyával megegyező büntetés.

A bűnről mindenkinek lehet véleménye, de azt megbocsátani, és semmissé tenni joga elsődlegesen annak van, akire irányult, aki ellen elkövettetett.

Isten parancsolatainak megszegését, ha az Istenre irányul, akkor azt nem a táltos, még csak nem is a Magúr, hiába Igaz, nem a fejedelem és a király, senki más, kizárólag Isten bocsáthatja meg.

Isten még a parancsolatokat és tiltásokat is csak útmutatóul adta. Aki mind betartja, az jól cselekszik, és ha hisz és akar, akkor eljuthat Istenhez. Aki megszegi, az számoljon a következményekkel. De még ekkor sem elkerülhetetlen az örök halál, mert Isten kegyelmes és megbocsátó. Mindazoknak megbocsát, akik tiszta szívvel, igaz bűnbánattal keresik őt, és mennek hozzá.

A parancsolatokra, tiltásokra és ajánlásokra azért van szükség, mert az ember kettős lény; Isten a lelkét lehelte belé, és ennélfogva a lényege isteni, ugyanakkor a teste porból lett, ennélfogva földi is. A porból lett test a gyarló és a gyengébb, amiért követelődző és erőszakos. Gyarlóságaira vonatkozóan is az. A veszendő emberi test ellenállhatatlan erővel követeli mindenekelőtt a mindennapi természetes szükségleteinek kielégítését.

A testnek szüksége van ivóvízre, élelemre, öltözékre, hálóhelyre.

A mindennapi szükségek mellett jelentkeznek a természetes emberi vágyak, amelyek ereje akár olyan nagy lehet, mint a mindennapi szükségleteké. Természetes igény és kívánalom, hogy az ember élni akar, emellett gyarapodni, párjával együtt lenni és pihenni. Egyesekben mindezeken túl erős a szomj arra is, hogy kormányozzanak, irányítsanak másokat; másokban meg nagy a kívánalom arra, hogy csak testi örömeiknek éljenek.

Az emberben lévő isteni forrású szellemnek is vannak igényei és vágyai. Ilyenek: teremteni, tanítani, a gyengéket védelmezni, szeretni. Mindezeken túl az ember lelke és szelleme vágyódik a teljességre, arra és oda, ahonnét sarjadt; esekedik Istenre és Istenhez.

Minden emberi testi szükséglet és vágyakozás valaminek a megszerzésére és annak birtoklására irányul. Ezzel szemben az isteni szellemi szükségletek és vágyak célja valami jónak az átadása, és ezek által történő elérése. A földi test és a testet szolgáló elme tehát csak elvenni, megszerezni, az isteni szellem meg éppen fordítva, adni, ajándékozni akar. A másik nagy különbség a test és az isteni szellem között, hogy a test mindenre képes, ha nem kapja meg, amit akar; az Istentől kapott lélek és a szellem pedig nem erőszakoskodik, inkább visszahúzódik, és valósággal megdermed, ha szemben találja magát a testi vágyak kényével és könyörtelenségével.

Ti magatok, ha bizonytalanok vagytok, hogy az a szándék és epekedés, amit érzetek, a testetekben vagy a lelketekben gyökeredzik-e, akkor csak vizsgáljátok meg. Ha a teljesüléséhez nagyobb részt valakitől vagy valamitől valamit el kell venni, akkor testi vágy; ha pedig másnak adnotok kell, amitől az a másvalaki vagy másvalami gazdagabb lesz, ti meg boldogabbak, akkor ezt a lelketeken át az Istenhez kapcsolódó szellemetek akarja. 

Mindez nem jelenti azt, hogy az a jó ember, aki csak ad és soha semmit nem vesz el. Az ember testi és szellemi lény; tehát emberként akkor él teljes életet, ha a természetes testi igényeit és sóvárgásait kielégíti, de úgy, hogy azzal nem árt másoknak, és ugyanígy eleget tesz szellemi szükségleteinek is.

A parancsolatokra, tiltásokra és ajánlásokra azért van szükség, hogy az ember féken tartsa testi igényeit és epekedéseit; hogy azok ne lépjék túl a természetesség határait. Szükség van rájuk továbbá és mindenekelőtt azért is, hogy a természeténél fogva erőszakosabb test ne gyűrje maga alá az isteni lelket és szellemet, ne nyomja el menthetetlenül a mennyei lélek és szellem kívánalmait. 

A parancsolatoknak, tiltásoknak és ajánlásoknak egyensúlyt kell teremteniük a test és a szellem között, majd egyensúlyban kell tartaniuk a testi és lelki, szellemi kívánalmakat.

Mint minden élőlénynek, az embernek is földi élete során legnagyobb értéke az élete. A negyedik parancsolat, másképpen mondva az első tiltás így szól: „Ne vedd el, ami másé!" Ebben benne van az, amit így is mondhatunk: „Ne ölj!”, „Ne vedd el más életét!”                                                

A népeknek a legdrágább a saját istenhitük, vallásuk, a földjük és a szabadságuk; az emberiségnek a legdrágább (még, ha sokan nem is tudnak róla) Isten.

Mindezek elvételét tiltja a negyedik parancsolat. Mivel ezek a legbecsesebbek, elsődlegesen ezekre vonatkozik: Ne vedd el, ami másé!

Az ember természete, mint a körülötte lévő világé, tehát kettős; szellemi és földi, szellemi és természeti is. Szellemünk tartozik a természetfölötti világba, porból vett testünk a földi természethez. E kettőnek kell, kellene mindig egyensúlyban lennie.

Az ember testének szükségei hasonlatosak a föld más teremtményeinek szükségeihez. De amennyire ugyanolyanok, ugyanannyira el is térnek. Azért, és csakis azért, mert az ember ember, és nem állat. Az ember eszélyes, és így kigondolhatja, mikor mit kell tennie. Az állatnak csak ellenállhatatlan szükségletei vannak.

Isten az állatokat is porból és párban teremtette, de nem párjával eggyé, úgy, mint az embert. Hallottátok, olvastátok, megtapasztaltátok, mindezeknél fogva tudjátok, hát ne is felejtsétek: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.” (*)

Isten ezzel az ember, csakis az ember számára lehetővé tette, hogy társával együtt, eggyé válva is már földi életében eljuthasson hozzá, és megízlelhesse a menny örömeit. De csak és csakis az embertársával, a férfi az asszonnyal, az asszony a férfival, és nem ugyanazzal, pláne nem más élőlénnyel.

Testi életetek legyen természetes. Ha elméteket a gonosz, valami betegség megzavarta, akkor figyeljétek meg az erdő és mező állatait. Az egészséges állatok természetes szükségeiktől vezérelve természetesen élnek. A még gondozásra szoruló kölykéről a szülője gondoskodik, majd az felnővén, a szülő szabadjára engedi. Az elmével megáldott gondolkodó ember képes csak önző lenni, és csakis ő képes annyira önző lenni, hogy gyermekét, amikor eljön az ideje, nem engedi szabadon szárnyára.

És te, emberfia, láttál már egészséges nőstény, vagy hím oroszlánt, vagy más fejlett állatot saját kölykével, kölyköt saját szülőjével, oroszlánt majommal, kutyát disznóval, az egyik fajta állatot egy másik fajtával üzekedni? Talán csak kutyákat a farkasokkal. De még köztük sem természetes ez.

Embert is láthattál állattal; vagy ha nem, akkor is tudhatsz ilyen romlott természetű emberről.

Ezeket a kóros utálatosságokat tiltja az ötödik parancsolat.

Ezek eleinte csak a test veszedelmei, amelyek írálásra szorulnak. Akkor és annál válnak bűnné, amikor és aki mindezt titkolja, aki ártatlanokat megront, és nem fordul gyógyítóhoz.

(Értelmezhetetlen rovástöredékek...)

Isten azért csak hét törvényt, vagyis három parancsolatot, három tiltást, egy ajánlást, és nem többet adott át ősatyánknak, mert nem akart gúzsba kötni bennünket. Nem örökös lemondásra és szenvedésre, hanem boldogító munkálkodásra teremtette az embert.

Isten, mint szülő a gyermekében, örömét akarja lelni bennünk. Ő pedig attól boldog, ha teremtményei, ha mi is azok vagyunk, és lehetőleg már itt a földi életükben is. Szabad és boldog emberek.

Nem szabta meg mindenre vonatkozóan, hogy mikor mit tegyünk. A hét parancsolat azonban választ ad a kérdésekre; mindazt szabad, amire nem vonatkoznak, amit nem írt elő, és nem tiltott meg. A legfontosabb, hogy az ember másoknak, Isten más teremtményeinek ne ártson.

Felderítő és tanító utak. Békítő küldetés.

A láthatatlan Isten

3

Elöljáró rovás: én, Nimród népének negyedik Magúrja, Patur törzsének kilencvenkilencedik táltosa rovom ezt az írást most, hogy Isten kegyelméből immár hatvanhárom tavaszt számlálhattam, és elsőszülöttemnek átadtam a táltosok tudását, felkészítettem, hogy mindig és mindenütt Igaz legyen... 

Elsőszülöttemnek, aki asszonyember, de a legeszesebb, legfogékonyabb, leggyorsabb és legügyesebb a vele egykorúak közt.

Isten tudtával és engedelmével, minekutána fiú utódom nem lévén, eltértem ősi szokásunktól, legidősebb lányomat papnővé neveltem, és így lett az első Magúr vonalából származó soron következő táltos, a nép ügyeit intéző Patur törzsének századik táltosa az első asszony-táltos.

Az én tisztem mindazt összegyűjteni és megörökíteni, hogy mit végeztek nemzetségemnek a világba szerteküldött gyermekei, majd az Örökkévalótól kapott megvilágosodás alapján megkísérlem meghatározni, az elkövetkező időkben mi legyen vigyázó, tanító, békítő munkálkodásunk fő iránya.

* * *

Mostanra, hogy a nagy világégés óta háromezer és háromszor száz télfordulónál több eltelt, a föld újra benépesedett.  A családok, törzsek, nemzetségek és népek, az emberek sokféleségének se szeri, se száma. Attól függően, hogy a messzi délen, keleten, északon vagy nyugaton élnek, bőrük színe fekete, sárga, fehér vagy éppen a még olvadt bronzhoz hasonlatos. Vannak köztük, akik mintha csak a mi ősatyánk, Nimród örökös ivadékai lennének, most is vadásznak és halásznak, mások a földet mívelik és állatokat tartanak, míg megint mások a tőlünk kapott eszközökből csak a fegyvereket tartották meg, majd gyarapították, és folyton háborúskodásra készülődnek.

Emberek ők mindahányan, vagyis testvéreink, Isten és a Földanya gyermekei.

Természetük és szokásaik bőrük színénél is változatosabb. Vannak közöttük, főleg a mi földünktől délre és keletre, akik jól elsajátították mindazt, amit hozzájuk küldött tanítóink és gyógyítóink oda vittek és átadtak nekik. De még mindig vannak, kiváltképp ott, ahol a Földanya mostohagyermekként tekint rájuk, ahol az idő zord, a föld terméketlen, akik nem tudnak úrrá lenni sem magukon, sem a környező világukon. Ruhájuk állatbőr, írni és olvasni képtelenek, beszélni is alig. Indulatosak és vadak. Hegyek között, erdőkben, barlangokban élnek. Képzelt isteneiket emberáldozattal próbálják kiengesztelni, és az ínség idején nem átallnak emberhúst fogyasztani.

Tanító és gyógyító papjainknak nagy megpróbáltatás velük foglalkozni. Félő, nem lesz elég erőnk ahhoz, hogy őket az állatias sorból kimozdítsuk.                                                        

Istentől kapott küldetésünket beteljesítvén a távoli Keletre már seregnyi felderítőt, őrállót és tanító-gyógyítót küldtünk. Eljutottak a dravidák földjére, majd az égbenyúló hegyeken átkelve egészen a keleti tenger partjáig, és a tengervíz ölelte szigetországokig. Az ottani népeknek is megmutatták, miként lehet a földet termőbbé tenni, az állatokat megszelídíteni és szaporítani, hogyan lehet a földben fellelhető elemekből, rézből és ónból bronzot készíteni. 

Papjaink segítségükre voltak, hogy megismerjék a láthatatlan, de valóságos Isten lényegét. Nem kényszerrel, hanem okos szóval próbálták vezetni őket Isten ösvényére. A dravidák hatalmas országában, és még tőlük keletebbre mindaddig csak a Földanyát és a föld szellemeit imádták. A dravidákat a hegyekbe üldöző indek még nevet is adtak a Föld és az égitestek képzelt isteneinek.

Nimród népének küldöttei nem azzal kezdték a tanítást, hogy vessék a tűzre addigi isteneiket, mivel úgysem engedelmeskedtek volna. Az ő nyelvükön és szokásaikhoz, értelmükhöz idomulva, velük elkeveredve, közéjük beolvadva és velük azonosulva megmutatták nekik a teremtés mikéntjét, és a világ körforgásának rendjét. Rávezették őket, hogy minden, ami jó, az Örökkévalóból és az emberért lett. Nem az számít, hogy kit vagy mit hogyan nevezünk, hiszen még Isten neve is csak a mi elménkben és lelkünkben az, hogy Isten, hanem az, hogy minden szép és jó tőle lett, és ezt a világot az embernek adta.

A dravidák, majd utódaik, az indek megértették a tanítás summáját. Papjainkat maguk közé fogadták, és annyira elfogadták, hogy az utat törő első küldötteinkre, mint egy személyre, valóságos égi küldöttre, egyetlen bölcs mesterre emlékeznek, akit Manunak neveznek és emlegetnek.

(Értelmezhetetlen töredékek.)

…békítő küldetésünket is teljesítettük. Harmadik Magúr fiával, Patur törzsének hatvanhetedik táltosával közölte annak látásában Isten: Magúr nemzetségének kiválasztottjai keljenek útra, hogy a hozzánk hasonlóan küldetéses népének elöljárói között támadt viszályt elsimítsák. Eme sikeres küldetés nyoma imígy maradt meg szent tekercseiken:

„Abrám feljött Egyiptomból a feleségével és mindenével együtt, amije volt. Lót is vele jött a déli tartományba. Abrámnak igen tekintélyes vagyona volt: jószága, ezüstje és aranya. A déli tartományból továbbvonult előző szállásai mentén egészen Bételig, addig a helyig, ahol korábban is sátorozott Bétel és Aj között, annak az oltárnak a helyéig, amelyet ott először készített. Ott is segítségül hívta Abrám az ÚR nevét.

De Lótnak is, aki Abrámmal ment, voltak juhai, marhái és sátrai, és az a föld nem bírta eltartani őket, hogy együtt lakjanak. Mivel sok jószáguk volt, nem lakhattak együtt. Össze is vesztek Abrám jószágának a pásztorai Lót jószágainak a pásztoraival. Akkor még a kánaániak és a perizziek is ott laktak azon a földön. Azért Abrám ezt mondta Lótnak: Ne legyen viszály köztem és közted, az én pásztoraim és a te pásztoraid között, hiszen rokonok vagyunk! Hát nincs előtted az egész ország? Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek.

Ekkor Lót körülnézett, és látta, hogy a Jordán egész környéke bővizű föld. Mert mielőtt elpusztította az ÚR Sodomát és Gomorát, egészen Cóárig olyan volt az, mint az ÚR kertje, mint Egyiptom földje. Lót tehát a Jordán egész környékét választotta magának, és elindult Lót kelet felé. Így váltak el egymástól.” (**)

Most, hogy én, aki az Igazak sorában a negyedik... (Értelmezhetetlen töredékek...) Megszabaduljanak a fogságból, és visszatérjenek Ábrahám földjére, amit Isten nekik ígért.

Öntudatos és akaratos nép lett Izráel gyermekeiből. De most még olyanok, mint a gyermekek. Isten segíti őket, ezt folyton megtapasztalják, mégis gyakran elfordulnak tőle, vagy csak ijesztgetni, fenyegetni próbálják, hogy megteszik, mintha Istent lehetne fenyegetni és ijesztgetni. Olyanok, mint az a betört ló, amelyik még vad mén és kanca csikójaként született. Az emberi elme számára kiszámíthatatlan időpontban megvadul, kitör a karámból és belerohan a világba.

Isten arra jelölte ki őket, hogy a tudományra fogékony déli népeknek példát nyújtsanak, önnön létük fölmutatásával egyengessék őket képzelt isteneiktől az egy Istenhez, a kuszadékos ösvényekről a jó irányba vezető utak forrásához.

Hosszú időkig vándorolnak majd a pusztában, és még utána is sokáig keresik helyüket szerte a nagyvilágban; mindaddig, míg megértik küldetésüket. Mindaddig, míg ők mindnyájan, és utódaik, míg csak ember lesz a földön, tiszta szívből azt nem vallják, hogy az egy Isten válogatás nélkül minden ember istene. Mindaddig, amíg nem hiszik, vallják és hirdetik, hogy Isten célja minden embert fölemelni önmagához. Mindaddig, amíg nem tudják, és teszik ők és utódaik, ahogy mi és a mi utódaink is, hogy nekik és nekünk minden más előtt való, hogy részt vegyünk Isten akaratának megvalósításában.

Ábrahám és Mózes népét minden oldalról szorongatják majd a körülöttük lévő ellenséges népek. És ekkor nekünk már nem csak békítő küldöttségeket kell küldeni földjükre, hanem harcosokat is, hogy támadóik erejét megtörjük.  (Értelmezhetetlen töredékek.) … megtesszük még akkor is, amikor saját létünk, fennmaradásunk forog végzetes veszélyben. (Értelmezhetetlen töredékek.) … tagadják, és a puszták barbár népeként, gyülevész szittya hordaként emlegetik majd megmentőiket…

A testvérek, Hám és Sém, ősatyáink, Nimród és Héber, és minden leszármazottaik élete, sorsa elszakíthatatlanul összefonódott, és így lesz ez az idők végezetéig. Népeik más – más földrészen lelnek – az Úrtól kapott – hazára, de még elveszett honuk megtalálásában és megtartásában is segítik egymást.

Most még az ember olyan, mint a pólyabéli gyermek, aki azonnal és mindent akar, és nem lát tovább az orra hegyénél. Elméje szunnyad, vagy még tudatlan és hiszékeny. A körülötte lévő világot ijesztő óriásnak látja, és a hegyekbe, vizekbe, erdőkbe, mindenbe, amitől fél, isteneket és mindenféle démonokat képzel.

Sok-sok télfordulóba telik, mire az ember tengernyi tévelygés, csábítás, bűn, kudarc, megbánás árán felismeri és újjászületik, ha felismeri és újjászületik, hogy nincs más Isten.

Az alsó világ ura soha nem tétlenkedik. Már él az a törzs, messze távol, három oldalról tenger nyaldosta földön, amelyet majd az elkövetkező időben az alvilág ura erős néppé segít, és fölhasznál, és azt akkortól csak a hódítás szándéka vezérli. Kilencszer száz esztendő múltán a hajdan a Nap járását követve messze Nyugatra távozott, és ott maradt testvéreinkre, az etruszkokra támad. Az lesz az első nagy erőpróba, és félő, hogy győzni fog. Ez a földből kinövő nép ekkor megkezdi uralma alá hajtani a világot. Ereje és nagysága vetekszik majd Nimród népének erejével és nagyságával. Ha Délen Izrael, Északon Nimród népe nem készül föl időben megállítására, akkor nem lesz akadály előtte.

A gonoszságnak ez a most még csak születőben lévő hadi népe lélekben mindörökké barbár, és képzelt isteneihez – valójában az alsó világot uraló gonoszhoz – hűséges marad.

Első nagy győzelmeitől fogva a megtévesztés és a hamisság ködfelhője lengi be. Ti azonban, Nimród utódai, Magúr papjai, Igazak figyeljetek, mert a számok majd beszélnek! Isten és országának számai: az O, a OOO (***), a 7, a 9, a 10 és a 12. Az alvilág uráé a 6, földi (ember) szolgájáé a 666. A sorsdöntő évek számai: 313, 330, 343, 396; összeadva és többszörözve… És 3-szor a 666… Ezeket figyeljétek!

(Töredékek következnek, amiből csupán annyi a kihámozható, hogy ez kifejezetten a valaha megszületendő hetedik Magúrnak szóló figyelmeztető üzenet.

..., az isteni szabadító földi jelenléte rettegéssel tölti el, újabb és újabb támadásokra sarkallja az alvilág urát. Aztán eljut a világ ahhoz az utolsó száz évhez, amikor minden eldől…

…háromszor nekirugaszkodik…

Ebben a háborúban már nem csak a seregek csapnak össze, hanem a világ népei…

A második még borzalmasabb lesz, de véget ér, mielőtt véglegesen eldőlne, elveszünk, vagy felemelkedünk…

A kígyó feje ráborul tekergő testére, majd felemelkedve halálos marásra tátja feneketlen száját. Azt teszi, ami mindig sikerrel járt, de most a föld minden népének ígéri, hogy az ember olyan lesz, mint Isten; nincs se Sátán, se Isten, csak az ember, a mindenség ura….

Ekkor élsz, és leszel te a hetedik Magúr, Nimród késői ivadékainak az alsó világot is megjárt titkos kendéje; végtelen felelősséggel a válladon…)

A gonosz eme népsége idővel, hogy birodalmát megtarthassa, kijelenti majd, hogy most már csak az egy Istennek hódol. De még ezzel a kinyilatkoztatással is megtéveszti a népeket, mert azt sugallja, és végül elhiteti, hogy Isten hódolatra vágyik. Fennen hangoztatja majd, most már példát mutatva, hogy az egy Istent követi. És a jámbor népek elhiszik, hogy Istent úgy kell követni; fegyverrel, erőszakkal. És még azt sem veszik észre, hogy valamikori képzelt isteneiknek új nevet adva, erőszakkal benépesítik az egy Isten országát.

Nagy hibát vétenek Isten választott népei, Nimród és Ábrahám ivadékai, ha csak önmagukkal törődnek, és nem szállnak szembe időben ezzel a hadi sokadalommal, akinek fegyvereit a mélyben már az emberi lét kezdeteitől kovácsolják. 

http://users.atw.hu/bagabr/kepek/magyarok.JP
_________________________________

(*) 1Móz. 2, 24.

(*) 1Móz 13, 1 - 11.

         (***) A rovásírással írt O az 1 megfelelője, a OOO pedig 3. A többi rovásszám itt arab-szám átírásban olvasható.   

 

Látások Könyve

Isten új üzenete. A fény szürkévé változása.

Isten ostora

1

Látásom volt, amiben, hiszem, az egyetlen Isten részesített. Ezer és ezer télfordulón át láttam a világ sok népe, sumérok, hunok, magyarok, Nimród gyermekei, köztük Magúr utódai, akiket mágusoknak és táltosoknak is neveznek, Isten igaz papjai, az Igazak sorsát.

Nekem, aki Nimród fia, az első Magúr családjában az előttem járó százharmincnyolc nagytáltos őrizte titkot az ötödik Magúr utáni időszak hetedik nagytáltosaként átvettem, nekem adatott meg, hogy mindazt, ami történhet, lássam, papirusz tekercsre rójam, és okulásul az utánam érkezőkre testáljam. Figyelmeztetés ez, és olyan titok, amit mindenáron őrizni kell, hogy a hatodik, majd a hetedik Magúr kézhez vehesse, érthesse, és akképpen cselekedjék.

Mostanra megint majdnem olyan lett a világ, mint volt ötezer télfordulóval ezelőtt. Akkor Istár, a Földnek Istennel szembeforduló szelleme tette olyanná. Most nem csak a Föld és minden elem szelleme, hanem sok-sok ember is elfordult és szembehelyezkedett Istennel. A népek idegen isteneket imádnak, egymás életére és földjére törnek, tudva vagy tudatlanul a mélyben lapuló gonoszt szolgálják.

Isten az Ararát hegyén Nimródnak hét parancsolatot adott. Más időben Istentől a szent hegyen Mózes, aki Izrael népét az egyiptomi fogságból kimenekítette, és otthonába vezette, két táblát kapott. Az egyikre maga Isten írta rá három, a másikra hét parancsolatát. Míg Mózes távol volt, a hegy lábánál táborozó népe elfordult Istentől, Áronnal aranyborjút öntetett, és azt imádta. Mózes ezt látván, összetörte a kőtáblákat. Isten azonban megkönyörült, és hogy a népnek legyen, ami irányt mutasson, másodszorra lediktálta Mózesnek a Tízparancsolatot.

A magyarok táltosai rendeltetése volt és maradt, hogy minden népekhez, ahová tanító és gyógyító papjaink és harcosaink elérnek, oda elvigyék, és az ott élőknek megtanítsák a parancsolatokat. Sokszor a gonosz győzedelmeskedett; igen kevesen élnek a parancsolatok szerint.

Isten százhetven télfordulóval ezelőtt az ötödik Magúrnak, annak látása alatt három újabb parancsolatot adott tudtára. Ezek a legfőbb parancsolatok:

·         Élj úgy, hogy azzal senkinek ne árts!

·         A világodat tedd szebbé és jobbá!

·         Legyél türelmes, megértő és megbocsátó.

Hiába; a népek, még az én népem közül is, sokan ezeket is semmibe veszik.

Isten nem veszejti el gyermekeit; ezzel egyben bizonyságot tévén, hogy ezen három parancsolatot önnön lelkéből formálta. Hét télfordulóval ezelőtt már világra jött, él és nevelkedik Róma legtávolabbi provinciájában, Ábrahám és Mózes népének földjén egy gyermek, aki felnővén önmagát Emberfiának nevezi, és emberfölötti emberként mutatja föl, hogy Isten nem kíván többet az embertől, csak azt, ami ő ad nekünk. Jézusnak, az üdvöt hozónak nevezett, majd Krisztusnak, a felkentnek nevezendő Emberfia elhozta, és a világ tudtára adja Isten messiási üzenetét, hogy új szerben (szövetségben) erősíti meg örök együvé tartozásunkat. Isten nem csak a mennyben, hanem mindenütt ott van; itt a földön is, és mindazon emberekben, akik nem vetik ki magukból, bennük van és bennük lesz.

Nimród népének dolga ezek után is, hogy szertevigyük, hirdessük és tanítsuk a tudást, és megrójuk azokat, akik Isten akaratával szembeszegülnek. De a mostani világ legerősebb birodalma, Róma falain erővel átjutni, majd ott az egy Istent elfogadtatni mi, félő, nem tudnánk. Az Emberfia azonban a birodalom határain belül a legelesettebbeknek hozta el a reményt. Ott, körükben hirdeti meg, és kínálja fel mindenkinek a szeretet vallását.  

Isten látásomban megmutatta, hogy az Emberfia bizonyságot nyújtván, beteljesíti sorsát és testben kereszthalált hal. Követőit majd a görögök nyelvén krisztushívőknek, később keresztényeknek nevezik, és szerte a Római Birodalomban sokan lesznek. Közülük többeknek mesterükhöz hasonlóan mártírhalált kell halniuk.

A szeretet vallása meghódítja a hatalmas birodalom népeit, majd átlép annak határain, és az én népemből a három nagycsalád, Magúr, Patur és Sagur ivadékai is megismerik legfontosabb tételeit. Akkortól fogva Magúr nemzetségének táltosai nem csak azt őrzik, ami abban a szerben foglaltatik, amit Isten és Nimród kötött az Ararát hegyén, hanem azt is, amit Isten az Emberfia által akar közölni az emberekkel.

Féltőn őrizni kell majd ezt a tudást, mert mostantól, az Emberfia születésétől és munkálkodásától fogva az alsóvilág mélyén rejtőzködő gonosz, és az emberek szívében, lelkében ott lévő démoni szellem többször is minden erejét összeszedvén végzetesnek szánt támadásokba lendül.

… és láttam egy fénylő korongot, amely az égből szállt alá, és oly vakítóan fehér fénnyel világított, mint a delelő Nap. A korong golyóbissá formálódott, lángot lövellt, majd ez a láng a bensőjébe húzódott, aranylóvá színeződött, és ott bévül izzott tovább. Aztán láttam egy másikat, ahogy a Föld mélyéből a felszínre emelkedett. Az előbbinek az ellentétje volt; sötét, ugyanakkor átlátszó, mintha az aranylón világítónak az árnyéka és a visszája lenne.

Az árnyék-gömb az árnyékhoz hasonlatosan szorosan az aranyló gömb nyomában maradt és mindenhová követte. Az aranylóan fénylő gömb szabadulni akart tőle, de nem sikerült. Aztán az árnyék tojásformájúvá változott, középen összeszűkült, és kettévált. Az egyik kicsi maradt, a másik akkora lett, mint az eredője volt a kettéválás előtt. A kicsi árnyék-gömb nekivágódott a glóbuszhoz hasonló, aranylóan izzó golyóbisnak, a felszínét benyomta és elmerült benne. Nem veszett el, hanem bent a közepén sebes forgásba kezdett, hízott és növekedett, és csak forgott, amitől úgy látszott, hogy hamarosan teljesen kitölti azt. A nagy glóbusz-gömbben maradtak ugyan szétszórtan apró fehér pontocskák, de kicsik lévén, a fényük gyengének bizonyult, és végül győzött a sötétség; a korábbi fényt szürke homály váltotta föl.

Isten ekkor megértette velem, hogy a glóbuszhoz hasonlatos aranylóan fénylő gömb jelképezi azt az üzenetet és szövetséget, amit az Emberfia hozott el az emberek közé. Ettől azonban a mélyben rejtőzködő démon dühében és félelmében újult erővel támadni kezd. Kígyónál, rókánál, minden földi élőlénynél ravaszabb és kitartóbb; addig ügyeskedik, amíg be nem furakszik az Emberfiának és a szeretet vallásának követői közé. Azok talán észre sem veszik, hiszen köztük és sokakban bennük lesz.

Ugyanakkor kívülről is támad; ezt mutatta a megmaradt árnyék-gömb. Az igazán veszélyes azonban nem ez a látható külső ortályos, hanem az, ami beférkőzött az igazak közé. Az tudja a fényt szürkévé változtatni.

A most már szürke gömbből szárnyas hangyákhoz hasonló szürke, mellettük csillogóan fekete és matt fekete lények rajzanak ki, és lepik el a környező világot. Oly sokan vannak, hogy eltakarják a Napot, a bölcsőjükhöz hasonló szürkére festik a levegőeget, és az addig lent a földön viruló virágok fonnyadni kezdenek.  Népeket, országokat szállnak meg, eresztik beléjük mérgező fullánkjukat. Az emberek közül sokakat megölnek, másokat magukhoz hasonlatossá formálnak.

Elmém megvilágosodott és megértettem, hogy a szeretet vallását elszürkítő és meghamisító szürke, fényes és matt fekete szárnyas férgek kíméletlen erőszakkal terjeszkednek; uralkodni akarnak az egész Földön, és minden nép fölött. Kibocsátott váladékuk pedig igen megtévesztő, mert színe és íze, mint az édes méz, valójában a sárkány mérgével telített.

A másik, az árnyék-gömb csak van; követi a szürkét, körülötte keringve szorosan a nyomában marad, mint aki figyeli, de mást még nem tesz. El nem távolodik tőle, figyeli és vár valamire.

Isten megelégeli a hazug módon az Ő és az Emberfia szent nevében hódítók álnokságait és kegyetlenségeit. Megfúvatja a kürtöt, összehívja Sagur leszármazottjainak előjáróit, és így szól hozzájuk:

„Élesítsétek meg kardjaitokat, fonjátok újjá ostoraitokat, és vonuljatok a birodalom két nagy erődítménye, a keleti és a nyugati városok ellen. Oly erővel suhintsatok, hogy már az ostor szele a mérget köpködők szárnyát szegje.”

Sagur ivadékai és szövetségesei, akiket az idegen népek csak hunokként ismernek, Isten parancsára fölkerekednek, és a Római Birodalom romjain fölépült keleti és nyugati birodalmak ellen vonulnak. Isten ostoraként csapnak szét a gonosz kígyólelkű szolgái között. Az ostorcsapásokból jut a jobb sorsra érdemes megtévesztetteknek is, akiket megsemmisíteni nem, csak fedni kell, hátha okulnak belőle. És majd szemmel tartani, hogy mit tesznek, miután megismerték Isten ostorának erejét.

Mandzsuk fia lesz ekkor a hunok fővezére. Atyácska, más néven Attila, nevéhez méltón, mindenki szigorú és jóságos atyja lesz. Miután végrehajtja a hunok és magyarok Istenétől kapott első parancsot, figyelőket hagy hátra, majd seregivel visszavonul a szövetség megkötésekor Nimród utódainak adományozott földre, a Kárpátok bérceitől övezett és védett medencébe.

A mélység ura szolganépe segítségére siet. A hátrahagyott vigyázók tekintetétől rejtve, titokban összegyűjti, majd sok-sok lóval, új harci eszközökkel látja el őket. Bosszúvágyukat izzásig hevíti, hogy azok civódásaikkal fölhagyván, szövetségre lépjenek egymással Isten serege ellen.

Ártó szellemeket küld a hun táborba is, akik Attilát ismeretlen kórsággal megfertőzik, gyermekei között viszályt keltenek.

Ahogy sikerül belülről meggyengítenie Isten népét, akkor viszi rájuk nagy csörömpöléssel a szürke sereget. Ők bosszút lihegve lerohanják, kínozzák és gyilkolják Attila maradékait. Oly erővel támadnak rájuk, hogy a meggyengített hun és magyar had kénytelen erőgyűjtés végett messze a keleti határvidékre vonulni.

Azok, akik az egyetlen Istentől kapott föld védelmére itt maradnak, amíg tudnak, derekasan ellenállnak. De kevesen lesznek, és a gonoszság sötét lelkű ármádiája berajzik földünkre. És nem lesz kegyelem; kirabolják, felgyújtják, porrá égetik a falvakat és erődítményeket. Válogatás nélkül megkínozzák és megölik mindazokat, akiket látnak. Hiába csecsszopó kisded, vagy már járni sem bíró aggastyán, áldott állapotban lévő asszony, nekik elég lesz, ha hun vagy magyar, habzó szájjal rárontanak és legyilkolják.

És teszik ezt a hadakat kísérő álkeresztény papok áldásával, a meghazudtolt kereszt zászlaja alatt.

A kevesek, akik életben maradnak, kénytelenek lesznek menekülni és az erdők sűrűjében, a nagy folyók és tavak nádasaiban, a hegyek barlangjaiban elbujdosni.  

Isten azonban nem engedi elveszni, hanem így rejti, menti serege magyarföldi írmagját.

Második kürtszó. A gonosz ezer éve.

Hamis tudás

2

 Újabb száz és száz évig a gonosz tombol a Föld nagy részén. Magúr ivadékai közül többen ugyan útra kelnek, hogy a szeretet vallásának valós üzenetét, és az igaz tudást szerte vigyék, legtöbben azonban odavesznek.

A Napnyugatra indulókra már az ősi Magyarföldet ölelő hegyek hágóinál orvgyilkosok lesnek, és álnokul a kereszt nevében veszik életüket. Keleten a sok száz évvel előbb emelt Nagy Falon nem tudnak átjutni, Délen egy vajúdó új vallás nevében állítanak gátat eléjük. Csupán Északon találnak nyíltszívű emberekre, akik őrzik az ősi hitet, és örömmel hallgatják az Emberfia üzenetét, de az örökös fagy és hó miatt szétszórtan élnek, és kevesen is vannak. 

A démoni erő fő része Nyugaton tanyázik. A mélység fejedelme éppen az Emberfia követői körül fonja a legsűrűbb hálóját. Főpapjaik, királyaik és főuraik közül többeket földi hatalommal, vagyonnal kísért és tesz fegyverhordozójává, mások elméjét megzavarja, és így együttesen vezetik félre az igazságra áhítozó egyszerű népeket.

Ekkor ismét kürtszó harsan, immár a második; Nimród származékai szózatot és útbaigazítást hallanak.

„A hét vezér gyűljék egybe, kössön szert, és vérével pecsételje meg azt. Álljatok hadrendbe, Álmos, majd Árpád vezetésével keljetek át a Kárpátok hágóin, keressétek meg az ottmaradtakat, és ismét foglaljátok el azt a földet, ami az új idők kezdeteitől a tiétek. Legyen és éljen ott e nép a világ képletes közepén. Állítsatok őröket; őrködjetek és ügyeljetek, nehogy a hit, a szeretet, a remény az emberek szívéből, és az igazak segítésére rendelt tudás a földről elmúljék. Legyetek és maradjatok ti örökké a fény, az igaz hit és az igaz tudás őrzői és továbbvivői. A vétkeseket, a szeretet vallásának megcsúfolóit büntessétek meg, az igazság keresőit pedig engedjétek és fogadjátok magatok közé.

Készüljetek; vigyétek magatokkal háznépeteket és minden barmotokat. A táltosok a hadinéppel együtt menjenek, nyomukban a fegyverkovácsok, majd következzenek a kézművesek, aztán a kereskedők és a többiek, végezetül a végsereg. Az egész nép vonuljon át ősi földjére!” – hangzik a szózat, majd megjelenik az égen a Mindenség Urának erőt és reményt sugárzó jele, és a keletről nyugat felé ívelő, sok színben pompázó szivárványon tovagördülve mutatja az utat.

Az égív az örökkévaló élet lehetőségét felmutatván, a végtelen – a fekvő 8-as – jelét formázza. Ugyanazt, ami a Messiás száma és jele. És ekkor a hétmagyarhoz csatlakozik egy – Dávid hitét követő – törzs, akit maguk közé tartozóként védőn befogadnak; beteljesítvén így az örökkévalósági ígéretet.

Álmos és fia, Árpád népe teljesíti küldetését; visszaszerzi jogos örökségét, megbünteti Isten és az Emberfia nevével visszaélő, a nevében hódító és harácsoló királyokat, főurakat és főpapokat.

A démon azonban újfent a kipróbált és bevált eszközéhez nyúl; viszályt kelt a magyari vezérek közt, és többeket, köztük az egyik legelöl lévőt ármánykodások, bódító hazugságok mérgével félrevezeti és elkábítja. 

Tűzzel, vassal irtani kezdik az Igazakat. A legfőbb ellenségnek a magyarok ősi vallását és annak tanítóit tekintik. Idegenből hozott, idegen nyelvű és idegen lelkű hamis papok hada kezd tüsténkedni, hogy a szeretet egyetemleges vallásától átitatott ősi magyar hit minden írásos nyomát, de még magát a rovásírást is megsemmisítse, az emberek emlékezetéből kitörölje.

Ezzel veszi kezdetét a gonosz újabb - immár ezer éves - uralma.

Isten az uralkodót megbünteti; magját veszi. A későbbi királyok és főurak is mind meglakolnak Isten és a magyarok elleni vétkeikért. A gonosz prófétái azonban még ezt is megpróbálják Isten ellen fordítani; Istent kegyetlennek mondják. Katedrákról és díszes szószékekről hirdetik, hogy Isten a bűnös népet bünteti. Teljesen visszájára fordítják a valóságot, hiszen Isten eme kiválasztott népét soha nem szűnt meg szeretni és védeni, ezért maradhatott és maradhat fönn a gonosz özöntelen támadása ellenére, és adatott meg neki, hogy leleményes, élet- és fejlődőképes legyen.

A népet a mélység urai, és az őket szolgáló idegen lelkű királyok, főurak és főpapok sanyargatják, kínozzák és irtják. Merthogy ők jól tudják, számukra a legnagyobb veszélyt a magyarok jelentik. A magyarikat akarják megsemmisíteni. Onnét törnek újabb és újabb elsöprőnek szánt rohammal vérengző hadak a magyarokra, ahová eleik valaha a tudást vitték. Ezer esztendőből majd félezer évig tart a nép rabélete. Ezen idő alatt főurai és főpapjai idegenek lesznek, még nyelvét sem beszélik. A vad hordák és az álnok főemberek egymással versengve próbálják a magyarokat még a föld színéről is eltörölni.

A nép magyar marad; nyelvét a föld szántóvető gyermekei, írását a bujdosó táltosok megmenekítik.

…átfogó támadásra készülődik a gonosz. Ördögi ravaszságával éppen azt a tudást használja föl, amit Magúr papjai vittek és visznek szét a földön. Tudós süveget és köpönyeget ölt, majd úgy tesz, mintha a csillagokat és a Föld összetevőit vizsgálná, és azokból olvasná ki, hogy nincs és nem is volt Isten, hanem öröktől fogva csak az anyag, amiből lett az ember és minden élőlény. Körmönfont szófacsarással azt próbálja bizonygatni, hogy nem volt és nincs más szellem, nincs is anyagtalan erő, csak a csillagoké, a Földé és az emberé; és az ember a szüntelen harcban nem számíthat senki másra, csak önmagára.

A valóban a földön mindenütt ott lévő gonosz megint a legősibb hazugságot szajkózza: az ember, ha akar, ha szert tesz elegendő tudásra, olyan lehet, mint az Isten. Idővel egy sátáni próféta még azt is kijelenti, hogy Isten meghalt, amit aztán a földhözragadt tudálékos szófacsarók zászlójukra írnak, majd azt állítják, az ember lehet a mindenség ura.

Eleinte ugyan kevesek, de idő múltán sokan lesznek eme legsötétebb és legaljasabb tan hirdetőivé és követőivé.

Ugyanezen idő alatt a démon díszes főpapi ruhába bújt fiai a szeretet vallását az erőszak és gyűlölködés vallásává és kötelékévé alakítják. Mintha csak az istentagadókat akarnák igazolni, istenségként, önmagukat Isten földi helytartójának nevezve uralkodnak az emberek lelke és teste fölött. Eleinte még csak segítik a hatalom kábító italától megrészegült királyokat, fejedelmeket, később már ők szabják meg, kiből lehet felkent uralkodó.

[…] Isten sugallatára hallgatva az igazságkeresők az eredethez, az Emberfia tanításához akarnak visszatérni. Több mindent felismernek, de a teljességhez nem juthatnak el, mert annak egyik részét a gonosz barlangokba rejti, kő- és homokrétegekkel takarja, másik részét ősi földi birodalma egyik központjában könyves házak mélyére dugja.

Száz és száz évig dúl a harc a sötétség és a világosság erői között. Kimenetele ekkor is az embereken, főleg irányító elöljáróikon múlik. Isten csak a szeretetét és az igazságot kínálhatja, míg az emberi testben lévő gonosz az összes fegyverét beveti. Ezek közül megint és megint a vagyon, a testi-lelki hatalom ígérete, a hatalmi vágy bizonyul a leghatásosabbnak. Az első igazságkeresők közül egyesek már életükben, majd utódaik sorra megrészegülnek, és a föld nagyobb részét behálózó egyház mintájára új egyházakat alapítanak.

A démon ettől csak új erőre kap, és ahogy tette azt az Emberfia megdicsőülését követően, ekkor is és ezekbe is beférkőzik, majd belülről rombol és fertőz. A mámorító szép szavakkal, hamis ígéretekkel nem fukarkodik; végül elhiteti, hogy a megbékélés és a közös út a járható. Az elkötelezett, és a jóhiszemű, csak hát tudatlan szolgái is, akik csak a fejükbe vert szólamokat tudják szajkózni, annyit és annyiszor hangoztatják az egyetemes megbékélés fontosságát, hogy az sérthetetlen dogmává kövülvén szent célként kerül sokak, köztük jó szándékú igazságkeresők zászlajára is.

Az istentagadás tana terjed és tudományos orcát ölt. Az emberiség - az eredendő isteni terv megvalósulásának útján - öntudatra ébredésével felismeri önnön fontosságát, nagyságát és végtelennek látszó lehetőségeit. A gonosz résen lesz, és éppen erre a felismerésre alapozva, ezzel megerősítve sugalmazza, hogy nem volt, nincs és nem lesz más, csak az ember, és ez az ember mindenható.

A mély gondolkodásra rest embereket könnyen megtévesztő új eszméhez megtalálja a fegyverhordozókat is; Ázsia új ura, és minden aljasságra kész csoportja kötelező vallássá emeli az istentagadást.

Ezzel létrejön a világ mindeddig leggonoszabb és legtitkosabb szövetsége. Ezt az alvilági fenevad oly ravaszul szövi, hogy a benne lévők közül többen még csak fel sem ismerik, ők valójában mindenestől a Sátán kovácsolta istentelen szövetséget szolgálják. 

A szövetség alapja a tudományos mezbe öltöztetett istentagadás. Másik pillére a világuralomra törő ázsiai despota és egyre népesebb hada, akik az Emberfiától lopott gondolatokkal az igazságra áhítozók közül sokakat megtévesztenek, így próbálván álcázni, és hosszú időn át sikeresen leplezik válogatás nélküli gaztetteiket, gyilkosságaikat.

A gonoszság ezredévének utolsó száz esztendeje addig sosem tapasztalt háborúkat, katasztrófákat, egyéni és közösségi tragédiákat hoz az emberiségre. Az események a démoni erő teljes győzelme bekövetkeztének veszélyét jelzik. A szenvedő emberek tudvalevőleg, ahelyett, hogy Istenhez fordulnának, elhiszik az ocsmány hazugságot: mindez Isten büntetése. Megtévesztve, megtévedve és kiábrándulva többen, igen sokan választják a teljesség és az örökélet helyett a percenet emberkék életét. Elfogadják a hangzatos jelszót, élj a mának; és ezentúl élnek csak érdekeikre figyelve, ösztöneikre hallgatva a pillanatnak, evickélve egyik percről, óráról, napról a másikra.

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiRYcsCVQh7N8HMOS6c0tJwRPryXCHkiIG3L2AQxtGP4iqU6Yaaye2eesnTXMiz8G764mPYl9NlBPP2WDVP-l3afzMuJMR1NaCP341bRpCrNpl7CTlYh_tnVjrHySWKzMB9quCHzI24Pvda/s1600/antikrisztus.jpg

A magyarok háromszoros küldetése. A gonosz három nagy hazugsága.

A végső sorsfordító lehetőség

3

Isten célja, hogy az idők kezdetén teremtett világot szebbé és jobbá tegye. A föld porából megformált emberbe életet lehelt, szellemét szentséges lelkével megtermékenyítette, és így édes gyermekévé fogadván minden élőlény fölé helyezte. Ezzel elindította azon az úton, amely oda vezethet, hogy társa lehessen a teremtésben és a világ átalakításában.

Amikor az ember válaszút elé került, Isten az emberek közé küldte az Emberfiát az üzenettel:

Isten mindig velünk van, köztünk és bennünk is van; Isten nem a magasságban trónoló közönyös lény, hanem folyton alkotó, gondoskodó, szerető atya; Isten a bűnt és a bűnöst megbünteti, de mindenekelőtt kegyelmes, irgalmas, és a vétkeseknek is megbocsát, ha azok igaz, mély és teljes bűnbánattal fordulnak hozzá.

Az Emberfia azt tanítja, hogy mint ő, ugyanúgy minden ember eggyé válhat a Mennyei Atyával.

Az Emberfia földi küldetésének beteljesítését követően hosszú idő telik el. Eközben egyre magasabb szinten visszatérő szakaszok következnek; a gonosz újra és újra erőt gyűjt, és támadásba lendül. Három ilyen nagy összecsapás zajlik le, amelyekben a sátáni szellem győz is, meg nem is. Erejét teljesen soha nem veszíti el. És majd a Föld országaira, népeire kiterjedő változások idején következik az újabb, minden korábbinál nagyobb támadása, ami végzetes és sorsdöntő összecsapás lesz.

Isten a világ formálására kiválasztott szeretett népe, Nimród ivadékaiból megmaradt magyarok küldetését három nagy feladatban szabja meg. Első az, amikor visszaküldi Nimród leszármazottját, Álmost, Árpádot és népét a Kárpátok ölébe, hogy legyen ott, és csak ott, és az a végleges hazája. Őrizzék féltőn, és terjesszék onnét kiindulva szerte a világban az ősi hitet, és az Emberfia hozta evangéliumot.

A nagy stádium végéhez közeledvén, Isten seregnyi magyari művészt, tudóst és igaz tanítót küld szerte a világba, hogy alkossák meg és mutassák föl a szépet, fejlesszék a tudományt, és követendő példaként álljanak az emberek elé. A világ olyan országaiba kell menniük, ahová, és amire a gonosz figyelme is irányul, ahol lesz erő, vagyon, pénz ahhoz, hogy az emberi tudást a csillagokig emeljék.

Ez lesz a második küldetés.

Mielőtt a harmadikat megismerhettem, a látásom változott.

Mindazt, amit láttam és eddig papirusztekercsre róttam, úgy láttam, mint ami már megtörtént. Az eredendően aranylóan fénylő, majd szürkévé változó golyóbis, benne az apró fénypontocskákkal, és a szürkét kísérő, kerülgető árnyék-gömb pörgette az évszázadokat.

Én mindezt kívülről és a jövőből visszatekintve a múlt megélt történéseként láttam.

Ekkor átváltozott az idő.

Tudom, hogy itt, tudom, hogy hol vagyok. Tudom, hogy az Emberfia most még kisded, és a látott ezer meg ezer év egyfajta lehetőségként vár népemre; az csak a lehetséges egyik jövő, amit én múltként láttam. Most azonban, amit látni és érteni kezdek, az a jelen. Nem az én mostani jelenem, hanem majd a legnagyobb valószínűséggel bekövetkező lehetséges jelen.

[…] immár a Földön van jó is, talán több is, mint a rossz, de ez nem rettenti, hanem éppen fordítva, újabb és újabb tettekre serkenti a gonoszt. Minden erejét összeszedi, hogy kész legyen a végső összecsapásra; úgy és annyira, hogy abból győztesként kerüljön ki.

Az Emberfia és az általa hozott isteni üzenet őrzői azért küldettek a földi világ ezen szegmentumába, mert itt az a föld és mag, amiből olyan Világfa nőhet, amelyen a gonosz mindenhová eljuthat, de ugyanígy lehet ez Istené is, és akkor talán még az alsó világ is megtisztulhat.

Itt, a világ gazdag és irányadó részében jött létre a démon, az istentagadók és a vallás-kiforgatók sátáni szövetsége. Itt hamisították meg az isteni üzenetet, és itt hirdetik ájtatos képpel igazságként ama három nagy hazugságot.

Íme az első: az emberiséget sújtó minden baj Isten büntetése (vagyis Isten kegyetlen és könyörtelen, aki nincs tekintettel még az ártatlanokra sem).

A második: Isten országa a földön kizárólagosan a megszenteltetnek mondott egyházakra korlátozódik (vagyis az Isten országába vezető kaput az egyház papjai nyithatják ki, és oda csak az ő segedelmükkel lehet jutni).

A kísértőnek engedő, jólétre és hatalomra vágyó, csak a jólétükhöz és hatalmukhoz ragaszkodó hamis szószólók még a vallást is a földi uralom szolgálatába állítják; állhatatos buzgalommal megváltó lehetőségként terjesztik a harmadik hazugságot: eljött az ideje a megbékélésnek és kiegyezésnek (vagyis mindent, ennélfogva a bűnt, a sátánit is be lehet fogadni).

Látom az óriásivá növekedett glóbuszt és árnyékát. A valaha aranylót, amit szürkévé változtatott a belé férkőzött sötétség, és benne csak itt-ott pislákol a fény. Látom az árnyékot is, ahogy lassan araszolva, ahogy a ragadozó vad teszi, mozdul, jobbra, majd balra kitér, tapogatódzik, ideig, óráig egyhelyben állva imbolyog.              

A gonosz már rájött, hogy erőszakkal, kegyetlenkedéssel nem lehet megszerezni és megtartani az emberi lelkeket. Mégsem tett le erről sem, mert el tudja hitetni, hogy a katasztrófák, háborúk, minden baj, ami az embereket éri, mindaz Isten büntetése. Így eléri, hogy sokan azt mondják, nekik nem kell ilyen kegyetlen és igazságtalan Isten.

Ettől azonban még minden maradhatna nagyjából úgy, ahogy ezer és ezer esztendőn át volt.

A végső összecsapás ideje akkor kezd közeledni, amikor Nimród gyermekei teljesítik második küldetésüket. Felélesztik a világ nyugati féltekéjén élők jólétbe és kényelembe süppedt lelkiismeretét, és kidolgozzák azokat az eszközöket és eljárásokat, amivel sikerülhet térdre kényszeríteni az áltudományos istentagadást tűzzel-vassal és hamissággal, szófacsarással terjesztő, az önzést, a romlottságot erénynek hirdető gonosz birodalmát.

Látásomban láttam, ahogy a golyószerű árnyék remegni, vergődni, zsugorodni kezd, ugyanakkor a földgolyóhoz hasonló nagy szürke gömbben megmaradt aranyló pontocskákba mintha új élet költözött volna, mert felélénkülve ide-oda mozogtak, és fényerejük folyamatosan növekedett. Az árnyékban pedig már csak a pöffeszkedő és betokosodott istentagadó áltudósok, a megrögzött úri és hagyományos bűnözők, a közömbösök és közönyösök, a becsapottak és rászedettek maradtak.

Úgy látszott, hogy az árnyék ereje fogytán jelentéktelen galacsinná zsugorodik.

Váratlanul, most a másik, a nagy gömb, mint a szív, lüktetni kezd, és változik. A lüktetésből vergődés, majd forrás és bugyogás lesz.

Nem értem, csak érzem, olyan ez, mintha az óriás szürke golyóbis, ami most már a Föld, mintha vajúdna.

És lám, a vesződő Földön sörétszerű sötét pontok is fölbuggyannak, pattannak ki; már a felszínén és belül is sokan vannak. Mélyfeketék; és fagyasztó hideget lehelnek; érzem a jég égető hidegét. És ehhez még sosem tapasztalt, ijesztő érzet társul: mintha a végtelent érzékelném. De ez nem az Isten szellemével és szerelmes szeretetével teli végtelen, hanem az ellentétje. Ez rideg, ebben nincs más, mint a soha véget nem érő fagyos űr.

Félelmetes, dermesztő; a múlt és a jövő nem, csak az számít, ami itt és most van. Minden más értelmetlen, felesleges…

A földi világot uraló sátáni birodalom a démoni szellem őslényegére, a megtévesztésre, hazugságra épül. Uralkodói még Istent is emlegetik, rá is hivatkoznak, miközben csak a hatalmuk megtartására és gyarapítására ügyelnek, ezt féltik, védik, őrzik és nagyobbítják fegyverrel és szóval.

Hamis próféták, hírnökök, regősök hada szolgálja őket. Hangjukat felerősítik, úgy és annyira, hogy mindenkihez eljutnak, szólhatnak. Szakadatlan ismételgetik hamis tételüket: eljött az egyenlőség, testvériség, szabadság kora; addig, úgy és annyira mondják, hogy mindazok. akik már csak ezt hallják, elhiszik.

Sokakkal nem csak azt fogadtatják el, sem Isten, sem Sátán nincs, nem is volt, hanem még azt is, hogy a fekete fehér, a rossz a jó.

A lehetséges vég: nem csak az egész földet lángba borító háborúk, özönvizek és más katasztrófák, hanem az ember szabad és szárnyaló szellemének, gondolkodásának, építő, alkotó akaratának elsenyvesztése; az ember sodródó bábuvá silányítása. 

De nem! Vannak aranyló pontok, fénylenek, melegséget sugároznak.

És ekkor ismerem föl a harmadik küldetést. Az aranyló pontok nem mások, mint egy ember, két ember, egy család, egy, sok kis közösség. Nem egy gigászi gyülekezet, hanem egy, kettő, három ember, mint ahogy és amilyenek az Emberfia első követői voltak. Olyanok, akik azonosulni, eggyé válni akarnak és tudnak a Mindenség Urával, az egy Istennel. Szerteszét vannak, de láthatják, érezhetik, ha akarják, hogy nincsenek egyedül.

Látják és érzik. Felismerik a lehetőséget, hogy rajtuk, az Isten segítségét kérő és elfogadó embereken áll vagy bukik, hogy mi lesz mindebből, hogy miként, hogyan lesz tovább.

Erőt merítenek egymásból, a kapott és szerzett misztikus tudásból, a bennük is ott lévő isteni erőből. Nem húzódnak vissza, nem zsugorodnak, és nem hátrálnak többé.

Reng és rázkódik a nagy golyóbis, ahogy örvénylenek benne, és ütköznek egymással a fekete göbecsek és a csillagokként fénylő gömböcskék.

A veszély nem múlik, és nem is csökken. A világ elveszhet, elvész, ha igaz pásztorok (papok és tanítók) nem állnak nyájaik élére; ha nem akarnak, nem tudnak azonosulni Istennel; ha magukban nem lelik meg, és nem szabadítják föl az isteni – megváltó – szellemet.

Ha a világ nagy és kis vallásai nem találnak egymásra, és nem harcolnak összehangolt, együttes erővel a Sátán és az egész földet behálózó rendszere ellen, akkor a végső összecsapás elhúzódó és mindenkire nézve keservesebb lesz. Ha pedig egymásra találásuk megalkuvásba torkollik, ők mind, híveik közül sokak elvesznek, és létrejöhet a sátáni birodalom.

A Mindenség Ura kellő időben – már most velem is – figyelmeztet; így szól: Ne azt nézzétek, ami szétválaszt, hanem azt, ami összeköt. Ne az ideig-óráig tartó földi hatalomért, és ne egymással hadakozzatok, hanem megtisztulva és összefogva a mindenhová beszivárogni, beférkőzni, benyomulni akaró sátáni erő ellen!  

Ha így tesztek, az Úr veletek lesz, és győzhettek…

Égzengés, dörgés és robaj. Robbanás; a nagy glóbusz szétfröccsen. A mélyfekete fagyos golyók és a fényt sugárzó kis gömbök szikraként szerteröppennek. Nincs tovább nagy szürke gömb, nincs már árnyék-gömb; a végtelenséget a hideget lehelő fekete golyók és a meleget sugárzó fénylő kis gömbök töltik be.

Számuk, ezeké is, azoké is – számomra – fölfoghatatlan és megszámlálhatatlan... 

¯¯¯

---