Az
eónitás alapvetése
Az emberi elme alatt ugyan az
ész, értelem, az ember agymunkája értendő (ahogy azt a Magyar értelmező
kéziszótár - ÉKsz. – meghatározza), vagyis az agy produktumaként kvázi okozat,
következmény, de ez - azt hiszem - félrevezető leszűkítése az elme
„hatáskörének”. Már csak azért is, mert ez az „eredmény”, tehát az elme nemcsak
vizsgálni tudja az emberi agyat, hanem befolyásolni, irányítani is. (Ilyen a
tanulás, az „agymosás”, például az ideológiai és kereskedelmi reklámok hatása,
aztán a hipnózis, önhipnózis, szuggesztió, önszuggesztió, de még az egyszerű
hétköznapi érvelés következményeként a vélemény megváltoztatása.)
A Mi van odaát? c. kötetében
Roberto Giacobbo vetette fel – hivatkozva Püthagoraszra, Platónra, az újkor
tudósai közül Wilder Peinfield kanadai idegsebészre, az Einstein-tanítvány
David Bohm amerikai kvantumfizikusra -, hogy a több mint kétezer éves hipotézis
szerint „az elme előbb van, mint az agy, tehát a tudat az agytól függetlenül
létezik, és nem függ tőle a létezése. Eszerint nem az agy az elme megalkotója,
hanem annak nagyon hatásos eszköze?” (*)
Sematikus leegyszerűsítésnek
mondható az ÉKsz. „tudat” definíciója is. Eszerint ugyanis a filozófiai
szóhasználatban a tudat „Az
agynak az a működése, amellyel a világot visszatükrözi.”, a
természettudományosban „Az így megszerzett képzetek, fogalmak és élmények
összessége.”.
A
„visszatükrözési folyamatot” végzi ugyanis az agy, de maga a „visszatükröződés”
az elmében jelenik meg. Az agy tehát mintegy eszközként funkcionál. Olyan
eszközként, amely az esetek többségében ugyanúgy, vagy hasonlóan működik.
Működik
– valamilyen szabályszerűség szerint. Első látásra is abszurdnak tűnik, hogy az
agy előbb létrehozta a működését szabályozó rendszert, majd működni kezdett...
A
másik döntő érv, ami a tudat és az elme – legalábbis eszmei - elsőbbsége
mellett szól, hogy az a törvény, törvényszerűség (rend, rendszer, szabály
együttes), ami szerint az agy működik, nyilvánvalóan csak az agyban nyilvánul
meg, de elvileg attól függetlenül is van. (Hasonló ez ahhoz, amikor a
természeti törvények az anyagban, a természetben nyernek értelmet, mondhatni
öltenek testet, de törvényként, törvényszerűségként az anyagtól, a természettől
függetlenül – és feltehetően öröktől fogva örökké – vannak.)
Ha
ez így van, akkor is legfeljebb annyit bizonyít, hogy az emberi agy működését
szabályozó (biológiai) törvény, törvényszerűség objektív és időtlen.
És
miért érdekelne ez engem, illetőleg miért számítana nekem, ha meghalok? Ha én
már nem leszek? Ha végleg meghal az agyam, az elmém, elvész a tudatom, az
öntudatom, az én-tudatom, az emlékeim, a személyiségem? Ha én, a szubjektum
megszűnök létezni?
Mivel
mindezt a sejtjeim (a génjeim, a genom) őrzik, a sejtjeim pedig meghalnak,
akkor ezek szerint mindaz, aki én vagyok, az is örökre, véglegesen eltávozik,
megszűnik létezni.
Valóban?
Valóban
minden a sejtekben tárolódik, és azokon túl, kívül nincs semmi, ami én vagyok?
Persze
vannak, voltak a jó és rossz tetteim, eredményeim, és ezek mind hozzám tartoznak,
de nem ezekre gondolok. Hanem például éppen a saját gondolataimra.
Minden
a sejteken áll és bukik? Ha nincsenek sejtjeim, én sem vagyok?
A
lényeg azonban: mit számít a halál közeli élmény, vagy a lélekvándorlás, akár
az örök élet, ha én, az, aki most vagyok, nem is tudok majd róla? Ha az, ki
leszek, nem tudok arról, aki voltam?
Ha
van, akkor is olyan az, mintha nem lenne.
Ha
viszont továbbra is én (jó, nem egészen én, hiszen a testem, ez a mostani
biztosan nem lesz) maradok, akkor bizony… Akkor, nos, aj-jaj, mert ugyan
végtelen perspektíva nyílik előttem, de ez lehet végtelen jó, és végtelen
rossz. (Végtelen, amit emberi ésszel tulajdonképpen fölfogni sem bírunk;
legfeljebb sejtjük, hogy milyen. Ráérzünk, de
- elképzelhetetlen. Félelmetes.)
A
lélek, ami a vallások szerint örök életű lehet, valóban örök életű lehet?
A
léleknek lehet például emlékezete? Személyisége? Egyénisége? Gondolatai,
vágyai?
Ha
van lelkem, akkor a lelkem nyilvánvalóan az én lelkem. A testi, biológiai
halálom után is valóságos lelkem hordozza mindazt, amitől én nem más valaki,
hanem kizárólag én vagyok? Egyáltalán hordozhatja, ha például nincsenek
agysejtjei, semmilyen sejtjei?
Vagy
netán valami más őrzi meg az emlékeket, a gondolkodáshoz és érzelmekhez
nélkülözhetetlen információkat?
Esetleg
ugyanott és ugyanúgy, vagy hasonlóan tárolódnak, mint amit most – biológiai
lényként – az egyéni és/vagy kollektív tudattalanból nyerünk? Az agyunk
adattároló kapacitását, valamint feldolgozó képességét átveszi a tudattalan?
Vagy az a „valami”, amihez a tudattalan is tartozik?
Ha
igen, mi lehet az?
Nem
hivatkozom a reinkarnációra, de még a halál közeli élményekre sem, mert ezek
vagy igazak, vagy nem. Hivatkozom viszont a tudattalanra, a telepátiára és a
megérzésre, mert valóságukról, meglétükről bárki bármikor meggyőződhet. Tény,
hogy van egyéni és kollektív tudattalan, lehetséges a telepatikus kapcsolat két
vagy akár több ember között, és ráérezhetünk, megérezhetjük, ha hozzánk
közelálló személlyel történik valami megrázó esemény.
Hol
tárolódik mindaz, ami aztán úgynevezett kollektív tudattalanként jelenik meg az
emberben? (És az emberben is hol, ha – tudattalan lévén - nem a tudatában?)
Hogyan
jutnak el az információk a telepatikus kapcsolatban lévők között egyik embertől
a másikhoz, vagy a bajba jutott gyermektől az anyához, ha nincs adathordozó?
Van?
Valami
van, ami adatokat tárol és továbbit az azokat feldolgozó, használó, azokra
reagáló elméhez.
A
mindenség szellemi – nem anyagi - tartománya, az abszolútum, a végtelen
(kiterjedésű, korú, befogadóképességű, kapacitású) szellemi tenger lenne ez?
Az
anyaghoz, az élő testhez kötődő, arra jellemző, annak mintegy tulajdonságaként
meglévő ösztönök nyilvánvalóan a test halálával együtt megsemmisülnek. A
tudattalan azonban nemcsak a testi ösztönök tárháza, hanem ott jelen van
például a mindenség, a teljesség elérésére sarkaló késztetés is, ami
nyilvánvalóan úgymond kívülről került bele, hiszen nincs semmiféle testi
forrása.
A
testi halállal ez is megsemmisül?
Vagy
visszakerül a forráshelyéhez?
Hoppá;
lehet, hogy valahol itt rejtőzik a megoldás kulcsa?
Nos,
istenhívőként természetesen úgy vélem és vallom, hogy ezt a – mindenség iráni –
vágyat Isten ültette el bennem.
De
ha nem lennék istenhívő, akkor is bennem lenne.
Valahonnét
belém került.
Honnét?
A
mindenségből; mivel nem anyagi, nyilvánvalóan a mindenség szellemi
tartományából, az abszolútumból.
És
azon a csatornán, amelyiken érkezett, bizonyára visszafelé, vagy oda irányuló
adatáramlás is lehetséges, és jó eséllyel van is.
De
hogyan?
Nincs
az emberben egy lelki „elme” is, ami működtetné.
Vagy
netán van?
Az
emberben is, mint mindenütt, amit nem tölt ki az anyag, van abszolútumi
(isteni) szegmentum. Ez ugyan nyilvánvalóan kapcsolódik az abszolútumhoz, és
annak legbensőbb lényegéhez, Istenhez is, de nem lélek.
Esetleg
még nem lélek… Lélekké, aztán akár lelki elmévé, tudattá alakulhat, fejlődhet
az ember mindennapjai során, annak következményeként és eredményeként.
Bennünk
van tehát az isteni szegmentum is. C. G. Jung által vallásos teljességösztönnek
elnevezett mindenség utáni vágy feltehetően (bizonyosan?) ennek köszönhetően
született meg, került belénk.
Ez
eleitől (mióta ember az ember) munkál bennünk. Válaszokat keresünk.
Magyarázatokat keresünk. Istent keressük.
Az
isteni szegmentum, a mindenség iránti vágy olyan erő, ami az elmét az agyon
túlmutató munkára, fejlődésre, fejlettségre késztette. A tudattalan mérhetetlen
információja révén a tudat is (a hétköznapokban akaratlanul és észrevétlenül)
túllépett az elmén, s abban munkálkodván esetenként, szükség esetén pedig mindig
azt erőfeszítésre sarkalta.
Az
agy, az elme és a tudat (meg a tudattalan és tudatalatti) szinkronba került, az
abszolútumi jelleg erősödése esetén pedig megmutatkozása a lélek.
Az
isteni szegmentumhoz tehát kapcsolódhat a tudattalan, tudatalatti, tudat, elme
és lélek, és mindezek együtt összefüggő formációt alkothat.
Ez
nem az ember (az adott személy) szelleme, de az is.
Nem
a spirituális lelke, de az is.
Nem
az elméje, és nem is az úgymond lelki elméje, de az is.
Nem
látható, mint ahogy a gondolat sem, vagy, ahogy a psziché sem, de érzékelhető
és megtapasztalható, vagyis van.
Ez
az eónitás. (Ezt nevezzük, mert nevezhetjük eónitásnak).
Az
isteni szegmentum meghatározta (befolyásolta) formáció, tehát az isteni szegmentum
+ tudattalan + vallásos teljességösztön + tudat + elme + lélek szerveződés
szubsztanciája, legbensőbb lényege az eónitás. Ez az, ami a biológiai
(testi) halál után is tovább létezik; nem is tud mást tenni, nem tud semmi
lenni és semmivé válni, mert meghatározója, az isteni (abszolútumi) szegmentum
az abszolútum része.
(Ha
azonban az adott személy agya passzív, elméje, tudata gyenge, akkor a benne
lévő isteni szegmentum és a tudattalanjában a mindenség utáni vágy sem tud
fejlődni. Végül a lényeget tekintve – némi tapasztalattal gyarapodva –
visszakerül oda, ahonnét származik, de nem önálló eónitásként.)
A
testi (biológiai) halállal tehát a „burok”, a test biztosan meghal, és megkezdi
átalakulását. Marad viszont immár – vallási terminológiával mondva – szabad és
teljes lélekként (eónitásként) az isteni szegmentum tapasztalatokkal, emlékekkel,
tudatalatti és tudattalan információkkal felvértezve, gyarapodva.
Van
erre bizonyíték?
Abszolútum
van.
Abszolútumi
(isteni) szegmentum is van. (Ahol nincs anyag/energia, ott ez van, mert semmi
és abszolút üres tér, üres hely nincs.)
Az
ember sejtjei, az emberi testet alkotó atomok között, sőt az atomon, de még az
atommagon belül is, ahol úgymond üres tér/hely (kvantumvákuum) lenne, ott ez
van.
Az
isteni szegmentum nyilvánvalóan kapcsolódik a végtelen és teljes abszolútumhoz
(illetőleg része annak, hiszen az abszolútum végtelen és teljes).
Az
adott ember élete során gyarapodik (élmények érik, új tudásra tesz szert,
emlékei lesznek, tapasztalatot szerez).
A
test halálával felszabadul, kiszabadul (a test „börtönéből), és ekkortól csak
az abszolútumtól függő, tulajdonképpen szabad lélekként létezik.
Mivel
abszolútumi, nem vész el, nem lesz más, csupán gazdagabb.
Újra
az abszolútum zavartalan részeként, esetleg részben új „testben” folytatja
örökéletű létezését. (Ez a fajta „reinkarnáció” sem zárható ki, hiszen semmit
sem tudunk az abszolútum működési mechanizmusáról.)
Új
testbe kerülhet akár emlékekkel rendelkező isteni szegmentumként (találóbban
mondva lélekként), s ezért fordulhat elő, hogy az új élet (ember) úgymond
emlékezik előző életének egyes momentumaira. Az is megtörténhet, hogy a
kollektív tudattalan révén élő kapcsolat van a különben és nyilvánvalóan
mindent megőrző abszolútummal, és így merít emlékeket…
Eredendően
tehát az emberbe, mint mindenbe, isteni (abszolútumi) szegmentum kerül. Az
emberben ebből (az agy, az elme, a tudat, a tudatalatti, a tudattalan, a
psziché, a gondolkodás, a gondolatok, az érzelmek és tettek megléte és működése
eredményeként) lesz összetett, szabad lélek (eónitás). Más szavakkal: az
emberke születéskor kapott/belékerült isteni szegmentum az ember élete során
összetett, bonyolult lélekké fejlődik, eónitás lesz.
Eredendő
magja az isteni szegmentum. Az élet folyamán a jellege és lényege, ennélfogva
legbensőbb lényege módosul.
A
folytatás pedig a földi út végeredménytől függ…
A folytatás
A
földi út végeredményétől függ, persze, csak hát – hogy tisztán lássunk – ez meg
kizárólag az embertől, az egyéntől.
És
akkor most feltehetjük az ember örök kérdését: mivel, hogyan érhetjük el, hogy
a testi, fizikai halál után Isten „jobbjára” kerüljünk?
A
legkülönfélébb monoteista vallások persze adnak erre választ, de hogy igazuk
van-e, azt én nem tudom. Feltételezem viszont, hogy oda – Isten mellé - juthatok,
Isten, az abszolútum legbensőbb lényege részévé válhatok, ha már emberként,
tehát földi biológiai/szellemi lényként azonosulok Istennel.
Azonosulni
Istennel…
Mit
jelent ez?
Olyan
biztosan nem leszek, mert képtelen lennék rá, tehát isten sem, legfeljebb az
aprócska része, de…
De
úgy és azt kell akarnom, szeretnem, amit Isten akar és szeret.
Számomra
is az lesz a fontos.
Vagyis
mi?
A
mindenség, benne az univerzum, a Föld élőlényeivel, főleg az értelemmel bíró
lénnyel, az emberrel. Elsődlegesen azok, akik valamilyen kötelék folytán hozzám
tartoznak, vagy én tartozom hozzájuk; mert a szüleim, nagyszüleim, gyermekeim,
unokáim, a családom, a barátaim; a népem, a hazám…
Így
eljuthatunk oda, amikor a biológiai halál nem lesz más, mint egyfajta változás,
vagy inkább váltás. Elmúlik a testi váz… Kiszabadulva a röghöz kötött és
sérülékeny anyagi testből irány a végtelen (nagyságú és gazdagságú) mindenség…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése