ÚT A VÉGTELENBE

Kép: http://www.parameter.sk/sites/default/files/article_image/___1vil%C3%A1gegyetem.jpg

1. 
Zénón igazsága

2.

ISTEN

3.

Isten végtelenül jó?

4.

Az ember nem Isten!

5.

Isten nélkül

6.

Minden EGY?

7.

Abszolút Végtelen  

8.

Angyalok, démonok (és mások) a végtelenben

9.

Az ember lelke/szelleme

10.

Abszolút Igazság

11.

„Időzsaru”?

12.

A Teremtés

ÚT A VÉGTELENBE

1.

Zénón igazsága

Zénón (eleai görög filozófus, Kr. e. 488 – 430) egyik legismertebb paradoxona (pontosabban aporiája) szerint, ha az ember A. pontból a B. pontba akar eljutni, és mindig csak a hátralévő út felét teszi meg, soha nem érhet az út végére. Nem, mert a még megteendő szakasz a végtelenségig felezhető.

Ha ebből indulok ki, és az A. pont a jelenlegi helyzetem, a B. pedig az univerzum vége, aminél tehát sem időben, sem térben nem lesz tovább, ami „után” már csak az idő, tér és anyag nélküli kvantumvákuum (végtelenség) van, akkor én, az ember (az emberiség) sosem érek el, mert nem érhetek el az univerzum végéig, végére, pláne az univerzum utáni végtelenségbe. (Úgy is felfoghatom ezt, hogy az anyagi világ megismerésére törekvő ember, a mindenkori legkorszerűbb tudomány sosem fogja tudni teljességgel feltérképezni, megismerni az anyai világot. Mindig marad számára újabb bejárandó szakasz, feldolgozandó fehér folt.)

Nem zárható ki azonban, hogy Zénón ebben is tévedett, mint akkor, amikor kijelentette a „kilőtt nyíl” megfigyelése alapján, hogy nincs mozgás…

Következtetését arra alapozta, hogy a különben a levegőben (térben) suhanó nyílvessző egy adott pillanatban egy adott helyen van. Nem az adott hely előtt vagy után, hanem pontosan ott, és csakis ott. Abban a pillanatban tehát nem mozog.

A kilőtt nyílvessző azonban mégis mozog.

Hogy’ lehet ez?

Egyszerűen úgy, hogy az adott pont is felezhető, amikor a nyílvessző nyilván az éppen megfigyelt „fél pontban” van, és persze ott is „mozdulatlanul”. A pont fele is tovább felezhető azonban, és a fél pont felének is van fele, és ez folytatható egészen a… a végtelenségig. A kilőtt nyílvessző tehát halad fél-, negyed- stb. pontról pontra, ez tény; ahogy az is tény, hogy egy adott pillanatban, bármelyik pillanatban a tér meghatározott pontján van. A „fél pillanatban” a „fél pontban”, és így tovább. Mivel a vizsgált pillanatot és a tér megfigyelt pontját a végtelenségig oszthatjuk, a nyílvesszőt pedig – elméletben természetesen – mindig ott találjuk, akkor ebből az következik, hogy a mozgás eredete a végtelenben van.   

Most pedig próbáljuk meg kideríteni, hogy eljuthatunk-e A. pontból a B. pontba, illetőleg esetleg azon is túl a végtelenbe…  Vizsgáljuk meg azt is, hogy a T. (tudomány, alkotó élet, értelmes élet, cselekedetek) és a H. (istenhit, a végtelenbe vetett hit) együtt hová vezethet.

Zénón szerint, amennyiben minden lépéssel az előttünk álló út felét tesszük meg, és mindig csak a felét, akkor ugyan rövidül az út, de sosem érünk a végére. Ez tehát igaz akkor is, ha csak a T., vagy a H. az eszközünk, ha csak a T-re, vagy csak a H-ra hagyatkozunk a másik nélkül.

Ha azonban az egyiket megtoldjuk a másikkal, akkor a másik olyan többletet jelent, aminek, pontosabban a kétféle megközelítés, haladás eredményeként… Nos, akkor sem az út végére, sőt akkor pláne nem oda, nem a végső határhoz érünk, hanem a végtelenbe.

Zénónnak azonban mégis igaza volt, csak hát másképp... Haladjunk akár a T. (tudomány, értelmes élet stb.), vagy akár a H. (istenhit) útján, egyiken, vagy a másikon, de legjobb szinkronban mindkettővel felvértezve, viszont mindig csak a hátralévő – a végtelenbe irányuló! - út felét tegyük meg, soha nem érünk ugyan az út végére, végül mégis célba – a végtelenbe, ahol Isten vár ránk, oda – érünk. 

2.

ISTEN

(Miért nem láthatjuk meg?)

A látható, megtapasztalható, vizsgálható univerzum (világegyetem, kozmosz) van, de mielőtt ilyen lett volna, mint amilyen most, másmilyen volt, vagyis változott, tehát mozgott, vagyis mozgás- és változóképes. Ami pedig változóképes, az – ha mozog, és csak akkor lehet változóképes, ha mozog – változik. Ha aztán a változóképes (tehát mozgó) dolognak végtelen idő áll rendelkezésére, akkor előbb-útóbb az összes lehetséges változat egy időben már bekövetkezett (volt), vagy majd bekövetkezik (lesz).

Az egyik lehetséges változat viszont a ciklikusság, és ez az univerzumunkra vonatkozóan sem zárható ki. Tehát az univerzum megszületett valószínűsíthetően az ősrobbanással, jelenleg egyre gyorsabb ütemben tágul, idővel pedig univerzumként megszűnik, de aztán újra megszületik egy újabb, és ez ismétlődik öröktől fogva a végtelenségig. 

Ennek viszont feltétele, hogy végtelen „idő” (vagy időtlenség) és meghatározhatatlan nagyságú „tér” (hely) álljon rendelkezésre. (Ez persze azt is jelenti, hogy az a jelenleg elfogadott tudományos tétel, miszerint a téridő is az ősrobbanással jött létre, felülvizsgálatra szorul. Ha csak ez az esetleges „univerzumi ciklikusság” nem a mi jelenlegi univerzumunk születésével vette kezdetét. Mivel ez is megtörténhet, ne is zárjuk ki a lehetséges változatok közül.)

Számolhatunk, sőt illő számolnunk az úgynevezett multiverzum-féle verzióval is. Nevezetesen azzal, hogy a miénken kívül másik, ráadásul több, akár végtelen számú univerzum van. Mi több, bármelyikre, akár valamennyire érvényes lehet a hipotetikus „univerzumi ciklikusság”.

A lényegen azonban mindez mit sem változtat.

Az univerzum, vagyis a világegyetem ugyanis nem más, mint „Az égitestek és az őket magában foglaló tér; (világ) mindenség”, ahogy azt a Magyar értelmező kéziszótár – bárki számára elfogadhatóan – meghatározza. Az égitest pedig „A világűrben levő (természetes eredetű) anyagi test.” (ÉKsz.) És akár egy, akár több, vagy végtelen számú univerzum volt, van és lesz, az, illetve azok az idő minden pillanatában egy meghatározott teret tölt/töltenek ki. 

A mi univerzumunk pedig tágul, vagyis kisebb térfogatú volt, azaz biztosan nem volt, és jelenleg sem végtelen. Ha netán több, vagy végtelen számú univerzum van, azok egyike sem lehet elvileg sem minden irányban (minden dimenzióban) végtelen, mert akkor kizárná egy másik univerzum meglétét. (Kitöltené a végtelen teret, s hiába állna rendelkezésre a végtelenség, abban lévő másik univerzum nem univerzum, hanem valami más lenne.)

Következéskép akárhány univerzum van, az, illetve azok valahol vannak.

Nem a semmiben, mivel semmi, mint olyan, nincs, hiszen a semmi csupán valaminek a hiányát jelenti. Nem is a mi fogalmaink szerinti térben, hiszen ebben a térben az univerzumot alkotó égitestek vannak; ez a tér az univerzum szerves része.

Akkor hol van a világegyetemünk (ha van, akkor hol van a multiverzum)?

Nyilvánvalóan a téren kívüliségben. Ott, ahol nincs (a mi fogalmaink szerinti) tér, nyilvánvalóan nincs a mi fogalmaink szerinti téridő, és nincsenek égitestek (természetes eredetű anyagi testek!), hiszen ezek az univerzumban vannak.

Ezt az anyagi égitestek nélküliséget és téren kívüliséget nevezzük abszolútumnak.

Mivel a téridő az univerzum jellemzője, az abszolútumban nincs téridő (legalábbis a mi fogalmaink szerinti biztosan nincs, már csak azért sem, mert az univerzummal együtt jött létre).

Az abszolútum időtlen és végtelen. S mint egyetlen, egyben egyedi is.

Minthogy időtlen és végtelen, egyetlen és egyedi, ennélfogva önmagában teljes is.

Mint mindennek, természetesen az abszolútumnak is van lényege. Aminek pedig van lényege, annak van kizárólag csak rá jellemző, rá érvényes legbensőbb lényege, és ezt mondjuk (mivel senki és semmi nem tiltja, tehát nyugodt szívvel mondhatjuk) Istennek.

Ha pedig az abszolútum nem anyag és nem anyagi, de mindenképpen határtalan és végtelen, s mivel végtelen, ezért teljes, és az abszolútum ilyen, akkor a lényege, különösen a legbensőbb lényege (szubsztanciája) is ilyen. Isten tehát nem anyag és nem anyagi, de bizonyosan időtlen, határtalan, végtelen és teljes!

∞

Isten van. Mi emberek is vagyunk. Istent azonban nem látjuk, nem is láthatjuk; még kiválasztott küldöttei (Isten emberei) sem láthatták.

[„És mondá Mózes: Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet.
És monda az Úr: Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orczád előtt menjen el, és kiáltom előtted az Úr nevét: És könyörülök, a kin könyörülök, kegyelmezek, a kinek kegyelmezek.
Orczámat azonban, mondá, nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élvén.” – 2Móz 33, 18 – 20. – Károli fordítás]

Nem tudom, hogy emberként miért nem láthatjuk, ennélfogva csak feltételezéseim lehetnek.

De még a véges kozmoszt sem látjuk. Ha azonban csillagfényes éjszaka föltekintenénk az égre, és nemcsak a csillagokat, a még látható naprendszerek napjait, és a mi galaxisunkat, a Tejutat látnánk, és azon túl a többi – milliárdnyi! – galaxist, azt is mind, amit a kozmológusok kifinomult, bonyolult műszereikkel már érzékelnek, és még nem érzékelnek, de tudjuk, hogy vannak… Fölöttünk, alattunk, előttünk, mögöttünk mindent, és ezen túl meglátnánk az univerzum lényegét (ami, mivel lényeg, nem látható, csak kikövetkeztethető), akkor vajon mi történne?

Épeszűk maradnánk?

Az univerzum 13,7 milliárd évvel ezelőtti ősrobbanás következtében jött létre és lett olyan nagyságú, amit a fény 13,7 milliárd év alatt meg tud tenni. (Ehhez még hozzátehetjük azt a teret, ami közvetlenül az ősrobbanást követően az úgynevezett felfúvódási – inflálódási - szakaszban alakult ki, amikor a tágulás gyorsabb volt a fénysebességnél.)

Emberi ésszel ugyan megsejthető, érzékszervekkel azonban fölfoghatatlan távolságokról és gazdagságról van szó.

És ez csak az univerzum!

Hol van ez a valóban végtelen, időtlen, határtalan és teljes abszolútumtól (aminek szubsztanciája, legbensőbb lényege Isten)? 

Meglétét az ember szelleme/lelke (eónitása) megtapasztalhatja, az emberi ész kikövetkezteti, szemünk azonban nyilvánvalóan nem láthatja, és semmiféle érzékszervünk, sőt legkorszerűbb és rendkívül bonyolult műszereink nem érzékelhetik, nem mérhetik, nem vizsgálhatják.

Ha megtehetnék, ha megtehetnénk, nem emberek lennénk.

∞

„Kibocsátod a Te lelkedet, megújulnak, és újjá teszed a földnek színét. Legyen az Úrnak dicsőség örökké; örvendezzen az Úr az Ő teremtményeiben.” (Zsoltár 104, 30 – 31.)

3.

Isten végtelenül jó?

Ha végtelenül jó, akkor mindenkihez végtelenül jó.

A gonosz emberhez, például a Sátánhoz (ha van) is jó?

a.)

A sátáninak (Sátánnak) az a jó, ha gonosz tud lenni.

Isten, mivel jó, lehetővé teszi, legalábbis nem akadályozza meg, hogy a Sátán gonosz legyen.

Isten tehát a sátánihoz (a Sátánhoz) is jó.

b.)

Ha Isten végtelenül jó, akkor nyilvánvalóan azt akarja, hogy mindenki jó legyen, és mindenkinek jó legyen.

A sátáninak (Sátánnak) az a jó, ha gonosz.

Isten tehát azt akarja, hogy a sátáni (Sátán) gonosz legyen?

c.)

Isten úgy tud csak mindenkihez végtelenül jó lenni, ha belátható időn belül a sátánit (a Sátánt) jóvá formálja. Amíg ugyanis a sátáni (a Sátán) önmagán kívül mindenki mással gonosz, Isten nem lehet, nem tud mindenkihez végtelenül jó lenni.

***

Megj.: nekem, az emberkének ez nem igazán tetszik (mivel az tetszene, ha a gonoszt ripsz-ropsz elpusztítaná), de mi mást tudnék tenni, tudomásul veszem, tudva azt…

- az idő ugyan folyamat (a múltból a jövőbe irányul), én mégis csak a jelenben élek;

- Isten nemcsak az idő, hanem minden fölött van.

4.

Az ember nem Isten!

Albertus Monus, a XIII. század híres teológusa azt mondta, hogy egy egységnyi négyzet keresztmetszetű végtelen gerendával, ha egyforma kockákra fűrészeljük, azokkal gondosan egymásra és egymás mellé rakva, az egész – tehát a végtelen – teret kitölthetjük.

Mielőtt azonban továbblépnénk, tisztázzuk: a végtelen gerenda, vagy kötél, vagy vonal fele is végtelen? Bármelyik része végtelen?

Ha fele igen, akkor negyede, nyolcada, tizenhatoda (stb.) is az.

Csak hát a végtelennek van fele, negyede, és így tovább?

Ha az ember, pontosabban az ember szelleme/lelke a végtelen Isten része, akkor is, ha a végtelen Istenből, Istentől származik, akkor az is végtelen, és akkor az ember (szelleme/lelke) olyan, mint az Isten (szelleme/lelke).

És mégsem!

A végtelen gerenda sem darabolható fel, mert…

- végtelen, vagyis a darabolással sosem érnénk a végére;

- ha akár egyetlen darabot valóban kivágnánk belőle, akkor már nem lehetne végtelen.

Ugyanígy Isten sem darabolja részekre önön szellemét/lelkét, megszüntetve ezzel annak végtelenségét, hanem legfeljebb elárasztja (megáldja, betölti) vele az azt megérdemlő embert.

Ettől azonban az ember még nem lesz Isten, és még csak olyan sem, mint Isten.

5.

Isten nélkül

Ha az univerzumot (multiverzumot) kivonjuk a világmindenségből, marad, mondhatni még mindig marad az abszolútum, a téridő nélküli nem anyagi, vagyis tisztán szellemi szféra.

Mint mindennek, az abszolútumnak is van úgynevezett legbensőbb lényege (szubsztanciája, legfőbb jellemzője), amitől igazán az, ami. Ha ezt, vagy azt, ami úgymond lényegtelen, elvesszük belőle, attól még az marad, ami; ha azonban a legbensőbb lényegét jelentő fő jellemzőit vesszük el, semmisítjük meg, akkor már más lesz; az addigi abszolútum például már nem abszolútum.

Az abszolútum legbensőbb lényegét nevezhetjük – és nevezi a filozófia, a logika, a teológia – Istennek.

Amit még leszögezhetünk:

-      az abszolútum végtelen;

-      az abszolútum legbensőbb lényege – az előző tényből fakadóan is – végtelen;

-      Isten tehát végtelen.

Istent (az isteni végtelenséget) véges emberi elmével megfejteni ugyan soha nem fogjuk, de – mivel az abszolútum szubsztanciája, és az abszolútum az élet, így az ember számára létfontosságú - feltételezhetjük, hogy:

-      Isten szeretete végtelen;

-      Isten bölcsessége végtelen;

-      Isten türelme végtelen;

-      Isten elméje, tudata végtelen;

-      Isten tudása végtelen;

-      Isten bölcsessége végtelen;

-      Isten gondolatainak összessége végtelen.

Ha a végtelen mindenségből kivonjuk a végtelen abszolútumot, ennélfogva az abszolútum legbensőbb lényegét, vagyis Istent is, akkor az univerzum (multiverzum) marad? A képlet szerint igen, tehát a véges univerzum, vagy - mivel még nem tudjuk, hogy végtelen-e - esetleg végtelen multiverzum az abszolútum nélkül, de ezt sem ember, sem Isten nem tudná végrehajtani, hiszen akkor minden – tehát Isten is – megsemmisülne... [Ugyanígy megsemmisülne a végtelen mindenség is, mint végtelen mindenség, és legfeljebb maradna az univerzummal (multiverzummal) megegyező nagyságú, nagy valószínűség szerint véges mindenség, hiszen csak ebből, az univerzumból (multiverzumból) állna.]

A tudomány még nem tudott választ adni teljes bizonyossággal arra sem, hogy az univerzum véges-e, avagy végtelen. Az ősrobbanás teória szerint ugyan az anyag, a tér és az idő az ősrobbanással, pontosabban annak következtében lett, de – nyilvánvalóan nem a semmiből. Nemcsak azért, mert a semmiből csak semmi „lehet”, hanem „előtte” szingularitás volt. Ha pedig az univerzumunk befejezve pályafutását összeroppan, akkor újra szingularitás lesz, s mehet ez így végestelen végig. Ha pedig a szétszóródással („Nagy Sutty”-tyal) ér véget, akkor sem lesz abszolút vége; nem válik semmivé.

Leszögezhetjük tehát, hogy a végtelen világmindenségből sem a végtelen abszolútumot, sem a véges vagy végtelen univerzumot (multiverzumot) nem vonhatjuk ki.

Nem tehetjük meg azért sem, mert…

1. Az univerzum létező valóság. A létezőnek pedig hely kell, s a létezőt magában foglaló helynek is hely, vagyis újabb és újabb (egyre nagyobb!) hely a végtelenségig.
2. Az univerzum (legyen az akár véges, akár végtelen) létezéséhez szükséges hely az abszolútum, mivel az univerzumon (multiverzumon) kívül, vagy azon túl más nincs is. Ha kivonnánk (megszüntetnénk) az abszolútumot, egyben tehát a végtelen helyet, akkor létrehoznánk a semmit. Ezzel megszüntetnénk az univerzumot is, önmagunkat is, mindent és mindenkit.
3. Ha csak az univerzumot (multiverzumot) vonjuk ki a mindenségből, akkor az ugyan hiányos lesz, de nem „semmi lesz”, vagyis megmarad. Elméletben ugyan kivonhatjuk az abszolútumot is, a valóságban azonban akkor az univerzum nem maradhatna létező. Holt univerzum (anyag) lenne. Így aztán még akkor is, ha holt anyagként megmaradna (ami eleve abszurd, hiszen a semmiben lenne), olyan lenne – mivel senki nem tudna róla – mintha nem lenne.

Mi van azonban akkor, ha nem is volt ősrobbanás, hanem az univerzum öröktől fogva van, és tágul ugyan, de végtelen kiterjedésű?

Akkor a világmindenség (univerzum) egyben a mindenség?

Mindenütt az univerzum volt, van és lesz örökkön örökké?

Nem.

A minden irányba végtelen teret ebben az esetben ugyan az univerzum kitölti, de ez csak akkor lehet igaz, ha az univerzum alatt nemcsak az anyagot, akár az úgynevezett nem atomos, vagyis fekete anyagot és fekete energiát is, hanem a végtelen teret is értjük.

A végtelen térben azonban ott van az is, ami nem anyag és nem anyagi. Van kvantumvákuum, és van az anyagtól független – megfoghatatlan, behatárolhatatlan – szellemi. (Például az anyag létezését, mozgását szabályozó törvények, törvényszerűségek. Ezeket ugyan anyagi, természeti törvényeknek nevezzük, ami azonban csak annyiban fedi a valóságot, hogy az anyagban érvényesülnek, de az anyagtól függetlenül is és mindenütt vannak.)

Ha persze ezt meg a végtelen tér „tartozékának” tekintjük, akkor… Nos, akkor megcsináltuk fából a vaskarikát.    

Ahol nincs anyag és anyagi (például energia), ott az abszolútum van. (Ami nem anyag és nem anyagi, azt nevezzük abszolútumnak.)

Ha tehát az univerzum és a tér végtelen, akkor ebben a végtelen térben a végtelen és örök abszolútum is jelen van. Ráadásul ugyan az anyag ott van a térben, de az abszolútumban – megszámlálhatatlanul sok, de csak – szigetként, míg az abszolútum ott van az anyag alkotórészei között is. Minden molekula és atom között is.

Akkor pedig az abszolútum szubsztanciája (Isten) is jelen van mindenütt…

6.

Minden EGY?

Olvasom: (…) „Ebben a szabadságban ráébredsz, hogy a kinn és a benn nem létezik, hiszen minden Egy. Ez a látomás pedig sokkal erősebb minden szónál. Egyetlen ember, aki látja a benned élő buddhát, többet adhat neked, mint száz könyv erről a buddháról. Egyetlen lény, aki tisztában van vele, hogy csak a Buddha létezik, minden egyéb spirituális hatással felér.”

Igaz, hogy a Nem Age magyarországi fiókszervezete, az Édesvíz portálján (http://edesviz.hu/hu/magazin/cikk/a-szabadsagban-raebredsz-minden-egy), és ezért nekem – bevallom – eleve gyanús, de hát a New Age nevezetű vak tyúk is találhat szemet; hátha igazuk van…

Nézzük akkor… Igaznak látszik, talán igaz is, hogy az oksági láncon az időben és térben visszafelé haladva végül a – buddhista terminológiával mondva – az első okhoz, vagyis az ősokhoz jutunk el. Az ősok és Buddha közé azonban nem tehetünk egyenlőségjelet még a buddhista tanítás szerint sem, hiszen Buddha, és minden buddha csupán a nirvánába kerül. Ettől viszont még nem lesz nirvána.

A nirvána oka is az ősok lenne?

Ha igen, a nirvána és az ősok akkor sem ugyanaz, hiszen volt az ősok, és lett (okozatként) a nirvána.

Mindebből (is) következik, hogy még ez a három - a nirvána, Buddha és az ősok – sem egy (Egy), és akkor még hol van az a végtelenül (!) sok minden, ami van, és az egybe kéne beszuszakolni?

Hová jutunk azonban, ha szigorúan csak a logikát hívjuk segítségül a kérdés – Minden Egy? – megválaszolásához?

Ha minden Egy, akkor többek között az ember, minden egyes ember is ennek az Egynek a része.

Mi emberek tehát részek vagyunk. Természetesen az egésznek (az univerzumnak, a világnak, a mindenségnek) valóban a részei. Butaság lenne ezt tagadni.

Az egész azonban legfeljebb egésszel – egy egész egy egésszel - egyenlő, de nem „Egy”-gyel, pláne nem, ha ezt az „Egy”-et létező, valóságos egynek tekintjük. Ráadásul az egy (Egy) oszthatatlan. Ha osztjuk, akkor fél, negyed, nyolcad stb. lesz, és nem egy (Egy).

7.

Abszolút Végtelen  

A mindenség a végtelen abszolútum és a vagy véges, vagy végtelen univerzum (esetleg multiverzum).

Ha a mindenség ebből a két összetevőből áll, és ezen kívül semmi sincs, semmi sem lehet, hiszen a mindenség betölti a végtelent, vagyis – faramuci szójátékkal élve – a mindenség az a mindenség, akkor a mindenség az Abszolút Végtelen?

Tehát M = A + U? (Vagyis a Mindenség egyenlő Abszolútum plusz Univerzum?)

Matematikailag igen, a valóságban mégsem. Abszolútum (a fizika nyelvén az abszolút kvantumvákuum) ugyanis a végtelenségig mindenütt van, és az abszolútumon belül van az univerzum. Ahol azonban az univerzum van, ott nincs abszolútum. Illetőleg az abszolútum úgymond átjárhatja az univerzumot is, akár az atomba – az atommag és az atommag körül keringő elektronok közötti térben is ott lehet, sőt az atommagban is, de csak egészen addig – nem a végtelenig! - ,ameddig az atommag felbontható.

A lényeg: az abszolútum nincs ott mindenütt.

Akkor tehát marad a mindenség; a mindenség az Abszolút Végtelen?

Megtévesztő, legalábbis zavaró a vagy véges, vagy végtelen univerzumot is magában foglaló mindenséget Abszolút Végtelennek kikiáltani, hiszen van benne, ami véges. Ha nem az univerzum, mivel az akár végtelen is lehet, akkor például a mi naprendszerünk, így tehát a Föld, és minden anyag, anyagi, ami a Földön, a Földben van. Az tehát, amiben van véges, az nem abszolút végtelen. Abszolút Végtelen, ami csak és csakis végtelen.

Az univerzum (multiverzum) sem mondható abszolút végtelennek, még akkor sem, ha valóban végtelen a térben és időben, mivel van benne, ami véges.

Ugyanez érvényes a térre és időre, akkor is, ha netán önmagában nézve mindegyik végtelen.

Míg azonban a mindenségből nem választható le sem az univerzum, sem az abszolútum, hiszen akkor már nem lenne mindenség, az abszolútum elkülöníthető az univerzumtól, és akkor is abszolútum marad. Az abszolútum pedig végtelen. Ott nincs még tér és idő sem, nincs anyag és anyagi, nincs semmi olyan, ami véges lehetne; ott kizárólag a végtelenség van.

Az Abszolút Végtelen tehát az abszolútum.

És akkor Isten? Egyetlen Abszolút Végtelen lévén, Isten nem Abszolút Végtelen?

Isten az abszolútum szubsztanciájaként (legbensőbb lényegeként) mindenütt ott van, ahol az abszolútum van. Isten azonban nem része az abszolútumnak, hanem – ilyen megközelítésben nézve – fő jellemzője, ennélfogva nyilvánvalóan nem is lehet külön választani az abszolútumtól.

Isten tehát az – egyetlen - Abszolút Végtelen legbensőbb lényege.

8.

Angyalok, démonok (és mások) a végtelenben

Az élet, pontosabban mondva az általunk ismert – földi, biológiai – élet szén alapú, ami azonban nem jelenti, abszolút bizonyossággal nem jelentheti azt, hogy más elemekből, részekből felépülő életforma nem lehetséges.

Létrejöttéhez több milliárd évnek kellett eltelnie, de hát a 13,7 milliárd éves univerzumban ebből a szükségesnél is több volt ez idáig.

Az univerzum (mármint az, amelyiknek része a mi Tejútnak nevezett galaxisunk, és annak a mi naprendszerünk) vagy véges, vagy végtelen. Ugyanígy, ha több univerzum, úgynevezett multiverzum van, az is vagy véges, vagy végtelen. Az anyagi világon, minden lehetséges anyagi világon túl lévő abszolútum (tehát az, ami nem anyagi) azonban biztosan (!) végtelen.

Ha véges az univerzumunk, még akkor sem zárható ki, hogy a Tejút milliárdnyi naprendszere közül nemcsak a miénkben, hanem másikban is, akár több naprendszerben van élet. Ráadásul még véges univerzum esetében is milliárdnyi galaxisról beszélhetünk. Ennek következtében még csak megbecsülni sem tudjuk, hogy hány helyen alakulhatott, és alakult ki az élet. Azt sem, hogy hány féle.

Hogy a világegyetem (univerzum) túlnyomó részét kitevő úgynevezett nem atomos – úgynevezett fekete – anyag és a sötét energia (*) milyen, és mire képes, azt mindeddig még a tudomány sem tudta felderíteni…

******************************

(*) A Világegyetem (kozmosz, univerzum) tömegének mindössze 4 százaléka az ismert (atomokból álló) anyag; 22 százalék a még nem azonosított, de nem atomos anyag, és 74 százalék az úgynevezett mindent átható sötét energia. (Paul Davies „A megbundázott Világegyetem”; Fordította: Dr. Both Előd; Akkord Kiadó, 2008; 144. oldaltól.)

******************************

Ami viszont nem lehetetlen, az lehetséges, és ennélfogva a végtelenségben be is következik. Tehát a végtelenben, ami lehetséges, mivel a feltételek nyilvánvalóan rendelkezésre állnak, mondhatni végtelenül előfordulnak, akkor az van is. (Ha az univerzum és/vagy a multiverzum végtelen, akkor az univerzumra és/vagy a multiverzumra is érvényes ugyanez.) Az abszolútum azonban végtelen; eszerint a valóban végtelen abszolútumban van élet.

Hogy pontosan milyen életformák, aztán azoknak mi a jellemzőjük, azt én – szintén nyilvánvalóan – nem tudom.

És azt, hogy átjöhetnek-e a mi univerzumunkba?

Nos, magától értetődően erre is érvényes a végtelen megszámlálhatatlan lehetőségeinek axiómája. Mivel a végtelenben végtelenek a „lehetséges” lehetőségei, igen, onnét ide átjöhetnek. Csak hát – tegyük hozzá sietve – nem atomos, nem anyagi alapúak lévén, nem látjuk őket/ezeket. Úgy biztosan nem, ahogy látjuk, érzékeljük a földi élőlényeket. Azaz akkor nem, ha nem akarják. Ha akarják, akkor ezt sem zárhatjuk ki, hiszen nem tudjuk, hogy mire képesek.

Bevallom, mindeddig azt állítottam, hogy mindazok, akik úgy vélték, hogy valóban láttak ilyen-olyan úgynevezett szellemlényeket, képzelődtek. Ha valóságosnak, akár angyaloknak, démonoknak, vagy bárminek is vélték őket, csak a képzeletük játszott velük.  Amennyiben azonban a fenti logikai levezetés igaz, és miért ne lenne az, akkor… Nos, akkor miért ne lennének, és miért ne jönnének akár ide a földi valóságba nem anyagi alapú lények?

Akkor lehetnek, és jöhetnek…

9.

Az ember lelke/szelleme

Van?

Ha van, akkor örökéletű?

Függetlenedhet az ember testétől?

Einstein szerint a fénysebesség a legnagyobb sebesség.

Akkor viszont nézzük csak.

1. Az univerzum tágul (a szingularitástól, illetőleg az ősrobbanástól kezdődően, és - egyelőre legalábbis - egyre tovább).

2. A tér így lesz egyre tágabb, nagyobb, de - mivel Einstein általános relativitáselmélete szerint a tágulás hasonlít a tölcsérhez - úgymond görbül továbbra is.

3. Ha fénysebességgel tágul, akkor a fénysebességnél gyorsabb valami (bármi) kilépne a valóságos térből.

4. Ha az univerzum tágulásának sebessége haladná meg a fénysebességet, akkor a görbült tér (a „tölcsér széle”) visszatérne önmagába.

A gondolat előtt azon nincs semmiféle határ, és a távolság nem számít. (A működő telepátia révén akár közvetlen – kontrollált - tapasztalatokat is szerezhetünk erről. Az „adó” gondolata, érzése a megszületés pillanatában a „vevőnél” lehet, legyen ő bárhol.)

A fénysebesség határértéke kerekítve 300 ezer km/mp, ami anyagnak és hullámnak egyaránt gátat szab. No és akkor a müon-neutrínók, amelyek a CERN mérései szerint túllépik a fénysebességet?

Talán azért, mert úgynevezett szellemrészecskék? (Tömegük majdnem nulla, elektromos töltésük pedig egyáltalán nincs.)

A gondolat terjedése azért lehet még gyorsabb, mondhatni határtalanul gyorsabb, mert nincs tömege?

Talán igen, talán nem.

De ez még nem bizonyítja az emberi lélek/szellem meglétét, pláne örökéletűségét, sőt annak lehetőségét sem.

A gondolatom, érzésem azonban eljuthat a végtelenbe…

Ez viszont mit bizonyít?

Isten (az abszolútum szubsztanciája) foghatja, veheti az én gondolataim, érzéseim.

Ezt eddig is tudtam, vallottam.

Én vajon foghatom-e, vehetem-e Isten gondolatait, érzéseit?

Hát…

Ha igen, akkor azt nyilván nem a hagyományos anyagból (atomokból, sejtekből) felépült agyammal.

A bennem lévő abszolútumi eredetű eónitás (szellem/lélek) képes erre?

Mi más? (Ez persze csak akkor érvényes, ha nem képzelődésről van szó!)

Ha csak az, ha van ilyen, akkor viszont az – abszolútumi lévén – nem lesz „porrá”, „semmivé” meg pláne nem, hanem marad az, ami volt öröktől fogva, abszolútumi (égi) szellem/lélek…

De van-e, ez a nagy kérdés.

Nyilvánvaló, hogy az ember a törzsfejlődés során az állatvilágból fejlődött ki. Az is tény, hogy rendelkezik olyan tulajdonságokkal, készségekkel (tud gondolkodni, alkotni, fantáziálni; van én-tudata, jövőképe, öntudatos stb.), amelyekkel rajta kívül egyetlen élőlény sem; mármint földi élőlény nem, mivel a földönkívüliekről semmit sem tudunk.

Az ember esetében tehát bekövetkezett egy olyan minőségi ugrás, ami egyedi és más fajok vonatkozásában megismételhetetlen. Valójában ez volt az emberré válás – sok ezer évet igénybevevő – „pillanata”.

A specifikus emberi faji ismérvek azonban még mindig nem bizonyítják, hogy van örökéletű szellemünk/lelkünk.

A fejlett emlősöknek, ahogy van agyuk, és ennek megfelelő tudatuk, lehet kollektív tudatuk, tudatalattijuk és még tudattalanjuk is. Az ösztöneik például tudattalanul működnek. Az emberrel ellentétben nincs azonban bennük a mindenség utáni vágy.

Egyes állatfajok egyedei ösztönösen „gondolnak” a holnapra, amikor elrejtik a későbbre szánt ennivalót, de ez csak ösztönös, és sosem irányul hosszú távra, még több hónapra sem, pláne évekre előre nem. De az, hogy az ember céljai és szándékai, vágyai hosszú távúak is, még mindig nem bizonyíték semmiféle „égi” kapcsolódásra. Az azonban, hogy az ember nemcsak a saját életét a végezetéig, sőt akár több nemzedék életútját, jövőjét figyelembe veheti, megcélozhatja, majd az „irányzékát” a mindenségre, a valóságos végtelenre igazíthatja, az – ha még nem is bizonyíték, de bizony – ugyancsak elgondolkodtató.

Mármint az, hogy képes rá, és meg is teszi.

Az emberi agy kapacitása ugyan óriási, de – ha tetszik, ha nem – véges. A véges emberi agy, a véges emberi elme mégis képes a végtelent ostromolni, a végtelenbe – oda, ahol már sem anyag, sem tér és idő nincs – behatolni. És nemcsak a gondolataink, hanem az érzéseink is; nemcsak következtetéssel, gondolattal, gondolatban, logikailag, hanem érzelmileg is eljuthatunk a végtelenbe.

Olyasmivel juthatunk el, ami nincs is?

Késztetésünk még lehet (mondjuk, Isten ültette belénk), de ha nincs rá képességünk, akkor hiába erőlködünk, maradunk itt a földi világban…

De hát mi eljutunk, eljuthatunk a végtelenbe!

Nem fénysebességgel, hanem gyorsabban.

Nem a fénysebességnél is gyorsabb neutrínóként, hanem akár azonnal.

Nem földi, anyagi testben, nem a földi, anyagi, testi adottságoknak, készségeknek, képességeknek köszönhetően…

Kizárásos alapon is mi marad?

Az abszolútumi (égi) eredetű szellemünk/lelkünk.

És ez már így (mellőzve mindenféle teológiai fejtegetést, és kizárólag a logikára hagyatkozva) bizonyíték!

Ráadásul az emberben ez a mindenség utáni vágy, a végtelen ostromlására való késztetés olyan erőssé, meghatározóvá fejlődhet, hogy az adott ember legbensőbb lényegévé válik. Olyanná, legalábbis ahhoz hasonlatossá, mint az abszolútum legbensőbb lényege.

Ettől természetesen az ember nem lesz Isten, de ezáltal azonosulhat Istennel.

10.

Abszolút Igazság

Az Abszolút Végtelenből adódik a kérdés: van-e abszolút igazság, vagyis – megcáfolhatatlan, felülírhatatlan, mindig és mindenütt érvényes és igaz, végérvényes - Abszolút Igazság?

Ha azonban a világegyetem végtelen, s mivel a végtelenségben bármi végtelen sokszor bekövetkezhet, a teljes valóság pedig ez a végtelenség, akkor a valóságról soha nem szerezhetünk teljes és végérvényes képet.

Netán a végtelen világegyetemben éppen ez – nevezetesen, hogy bármi, ugyanaz és annak ellenkezője, valamint minden, ami közöttük, rajtuk túl van, végtelenszer bekövetkezhet – az Abszolút Igazság? Csak hát akkor ez is – az, amit Abszolút Igazságnak tekintünk - végtelenszer ismétlődhet. Ugyanígy az ellenkezője is, miszerint nincs Abszolút Igazság.

Ha viszont a világegyetem (vagyis az univerzum, a kozmosz) nem végtelen, akkor az előbbi paradoxon ugyan önmagát megsemmisíti, de szó sem lehet Abszolút Igazságról, mert a véges univerzumon, akár multiverzumon túl ott van az abszolútum.

De akkor meg a végtelen abszolútumra érvényes az, ami a végtelen világegyetemre lenne, ha az valóban végtelen lenne.

Akkor tehát nincs Abszolút Igazság?

Induljunk el a „kályhától”…

Mindennek (minden dolognak, történésnek, létezőnek) van lényege, amitől olyan, amilyen. Hasonló, különösen az ugyanolyan dolgoknak, történéseknek, létezőknek hasonló, illetőleg ugyanolyan a lényegük. Ami megkülönbözteti a hasonlókat, vagy ugyanolyanokat, az a legbensőbb lényegük. Ez az, ami egyedi és egyedüli, kizárólagosan csak egy és csakis egyetlen dologra, történésre, létezőre jellemző.

A végtelen, és mint abszolútum, teljes abszolútumnak is van természetesen legbensőbb lényege (szubsztanciája). Az abszolútum szubsztanciáját neveztük, nevezzük Istennek.

Mivel egyedi és egyedüli, a végtelenben sem ismétlődik. Átfogja, áttekinti, ismeri viszont a teljes végtelenséget.

Akkor most tegyük fel újra – immár pontosítva és szűkítve – a kérdést: Mi az, ami időtől, tértől, anyagtól, sőt a megfigyelőtől függetlenül igaz, egyedi, egyedüli és teljes?

Az abszolútum legbensőbb lényege; vagyis Isten.

Isten tehát az Abszolút Igazság.

11.

„Időzsaru”?

Einstein speciális és általános relativitáselmélete megszületése óta nemcsak a sci-fi írókat és álmodozókat, hanem a tudomány képviselőit is foglalkoztatja az időutazás lehetősége. És nemcsak a filozófusokat, hanem – főleg – az elméleti fizikusokat és a matematikusokat is. Roy Kerr új-zélandi matematikus például számításokat végzett, és bebizonyította, hogy az úgynevezett forgó fekete lyukak lehetővé teszik az átjutást egy teljesen más helyre és időbe.

Az időutazás természetesen most még csak elméletileg lehetséges, és esetleg szórakoztató fantáziajáték, de feloldhatatlannak látszó paradoxonokat is felvet.

A „nagymama paradoxon” szerint például az időutazó visszamegy a múltba, megöli a nagymamáját, minek következtében sosem születik meg, és akkor…  

John D. Barow, a cambriedge-i egyetem alkalmazott matematikai és elméleti fizikai tanszékének matematikus kutatója A végtelen könyve című kötetében a paradoxonok és egyéb képtelen esetek lehetséges kiküszöbölését többek közt abban látja, „hogy megengedjük az időutazást, ha az nem okoz logikai vagy fizikai paradoxonokat”.(*) 

Ez így persze jól hangzik, csak hát az ember, mármint az időutazó ember tévedhet, sőt csalhat is; vagyis kéne mellé nyilván egy „időzsaru”, időellenőr. (Aztán a rendőröket, ellenőröket ellenőrző belső ügyosztály, és így tovább már-már a végtelenségig.)

Barow szerint talán az is megoldás a nagymama paradoxon kivédésére, amit egy tanmesével mutat be. „Képzeljük el, hogy visszautazunk az időben, és arra készülünk, hogy lelőjük csecsemő-önmagunkat. Mindenképpen ellentmondást akarunk létrehozni a Világegyetemben. Célba vesszük csecsemő-magunkat anyánk karjában. Elkezdjük meghúzni a ravaszt, de mivel a vállunk egyszer régen megsérült, mert anyánk csecsemőkorunkban leejtett minket, hirtelen görcsbe rándul a kezünk, és a lövés nem talál. De a lövés hangja elég ahhoz, hogy megijessze anyánkat, aki a babát a földre ejti, és annak megsérül a válla.” (**)

A múltat azonban legfeljebb valóban csak a történészek tudják „megváltoztatni”, a valóságban ez egyszerűen képtelenség. Logikailag is kizárt. Ha ugyanis holnap, vagy akár a következő pillanatban visszamennék a múltba, hogy változtassak, ezt nem a múltban tenném, hanem „holnap, vagy akár a következő pillanatban”, vagyis a jövőben. Így tehát a megváltoztatandó múlt még nem múlt.

A nagymama paradoxon létrejöttét sem szükséges tehát ilyen-olyan előírásokkal megelőzni, mivel ez a valóságban nem jön létre. Ha ugyanis visszamenve a múltba meggyilkolászom önmagam, akkor biztosan nem tudok sem ma, sem holnap, sem semmikor sem a múltba, sem ide, sem oda menni.

Valami/valaki mintha éberen őrködne, hogy az idő a kezdetektől, mármint az idő kezdetétől lineárisan teljék itt a földi világban, és persze az univerzumban is a fénysebesség esetleges túllépése, az általános és speciális relativitáselméletek ellenére. Eszközei, ha úgy tetszik fegyverei legyőzhetetlenek, a földi, anyagi világban és létben mindenképpen, hiszen ezek a természeti (anyagi, fizikai) törvények, törvényszerűségek.

És ez a különleges „időzsaru” szerencsénkre végtelenül humánus is, mert nem utólag büntet, hanem megelőz! Csak hát nekünk embereknek figyelnünk kell rá.

12.

A Teremtés

„A semmiből való teremtés nyilvánvalón poszt-biblikus gondolatát az a megfontolás indíthatta útjára, amely biztosítani akarta Isten feltétlen szabadságát a teremtés során. A feltétlen – azaz abszolút – szabadság ebben az esetben azt kellett jelentse, hogy a teremtő tettnek egyáltalán semmiféle feltétele nem képzelhető el Istenen magán kívül. Nem lehetett feltétele semmiféle materiális értelemben vett >>nyersanyag<<, akár valamiféle káosz módján, amelyet a teremtés mintegy elrendezett volna, sem semmiféle – akár logikai értelemben vett – oka vagy indítéka, mert ezek mind feltételei lettek volna a teremtésnek. Márpedig a szabadságnak nincsen sem feltétele, sem oka. A teremtésnek még Istenen belül sem lehetett valamilyen Istentől elkülöníthető oka vagy alapja, mert már ez is veszélyeztette volna a Teremtő kivételes egyetlenségét és szabadságát. A teremtés tehát az abszolút kezdet.” – írja Tatár György A semmi megcsorbulása című tanulmányában. (1)

Miből teremtett Isten?

Ha nem a semmiből, hanem „mintegy önmagából, tulajdon szubsztanciájából teremtette a létezőket, ugyan – úgy-ahogy – megoldotta a semmi kérdését, úgy fogva fel a problémát, hogy >>semmi másból<<, de elkerülhetetlenül valamiféle panteizmushoz vezetett, ahol a világ nyomban el is veszítette létezésének önállóságát, biztonságát és visszavonhatatlan bizonyosságát.” – szögezi le a továbbiakban, majd eljut a – szerintem abszurd kimondásáig: „Az is lehet, hogy a valóságot csupán álmodjuk, még ha esetleg Istennel együtt álmodjuk is.” (2)

A semmiből nem teremthetett, nem állíthatjuk, hogy a semmiből teremtett, azért sem, mert akkor „veszélyeztetjük Isten egyedülvalóságát”, mivel ebben az esetben „eredetileg ketten >>léteztek<< volna, tudniillik Isten és a semmi”.

Átvághatjuk azonban a gordiuszi csomót!

A megoldás az abszolútumban, és annak legbensőbb lényegében, Istenben van. Ha nem tévesztjük össze az abszolútumot a szubsztanciájával (Istennel).

Az abszolútum már a Teremtés előtt is volt, mindig volt, és mindenütt volt, és csak az volt, egyben Isten, aki az abszolútum legbensőbb lényege. Nem kettő, nem az abszolútum és Isten, hanem a mindentől független, semmiféle októl meg nem határozott, vagyis teljességgel szabad abszolútum annak legbensőbb lényegével egyetemben.

Ennélfogva…

a.) a világot Isten teremtette a saját közegéből, az abszolútumból.

b.) a Teremtés milyenségéből következik, hogy a Teremtő (Isten) a teremtményben, a világban mindenütt ott van, természetszerűen más-más intenzitással.

c.) Pascal érző és gondolkodó „nádszála” megnyugodhat. (3) A „Teremtő”, az „Első Létező” (Isten), mivel mindenütt jelen van, tud róla, és mivel nem bolond, a teremtményét nyilvánvalóan nem hagyja magára.

---

(*) John D. Barrow A végtelen könyve, 225. o. Fordította: Erdeős Zsuzsanna; Akkord Kiadó, 2008

(**) I.m.: 226. o.

(1) AZ ARANY KÖZÉPKOR/zsidók, muszlimok és keresztények, 231. o. (Logos Kiadó, 2012)

(2) I. m.: 232. o.

(3) Lásd! http://www.felfedezesek.hu/index.php?content=felfedezesek&cid=6&id=106