Végtelen Értelem

Vajon van-e értelme az életünknek, az életnek és a világegyetemnek?

Elfogadva Viktor E. Frankl, a logoterápia és egzisztenciaanalízis megalapítójának tagolását, miszerint különbség teendő „az egyén életének, illetve meghatározott életszituáció értelme, az élet értelme és a világegyetem értelme” [1] között, fel kell tenni a kérdést, hogy a világegyetemen túl, vagyis az abszolút végtelen, az abszolútum meglétének van-e értelme. Feltehető és felteendő a kérdés – maradva Frankl módszertani megállapításainál – még akkor is, ha Frankl szerint az élet és a világegyetem értelem-kategória racionálisan vagy intellektuálisan nem ragadható meg.

Nemcsak azért, mert hátha mégis megragadható, hanem megragadható és megérthető, ha egymástól nem elkülönítve és nemcsak elkülönítve, hanem organikus egészként is értelmezzük és elemezzük.

***

Kutakodásom előzménye egy – többek által fölöslegesen aggályoskodó, mások szerint kételyt keltő, ergo sátáni sugallatra született – korábbi dolgozatom, különösen annak záró mondata (kérdése).

🔻🔺🔻

Értelmetlen, illuzórikus létezés?

„Mert kicsoda tudhatja, mi legyen az embernek jó e világon, az ő hiábavaló élete napjainak száma szerint, a melyeket mintegy árnyékot tölt el? Kicsoda az, a ki megmondhatná az embernek, mi következik ő utána a nap alatt?” (Prédikátor könyve 6, 12. – Károli fordítás)

ù

A kutya, macska, egér, patkány, végső soron az ember kivételével minden élőlény – fundamentális ösztönei által meghatározott – fő célja, hogy egyen, igyon (regenerálódjék) és szaporodjék. Ezen túl a kutya, esetleg még a macska, néhány háziállat célja lehet, hogy a gazdája kedvében járjon, vagy éppen felbosszantsa, ha a kedve úgy hozza.

Esetükben létezésük ezzel értelmet nyer.

A tápláléklánc végén lévő ember kivételével minden élőlény létezésének ugyan nem célt, de értelmet ad az is, ha az összetett kérdést az élet oldaláról kiindulva vizsgáljuk, hogy az adott populáció, sőt minden egyed szerves része a biológiai folyamatoknak. Ha csak az ember nem rondít bele, akkor így maradhat fönt az egyensúly, vagy állhat helyre a természeti katasztrófák után újra.

Bevallom, nem igazán érdekel, van-e célja és értelme például a meztelen csigák létezésének. Az viszont igen, hogy az én életemnek, általában az ember létének van-e.

Céljaim persze voltak, vannak, és reményeim szerint a halálom pillanatáig lesznek is. Felteszem, mindnyájan, illetőleg majd mindnyájan így vagyunk ezzel.

Tételezzük fel, hogy ezek a célok, legalábbis nagyobb részük értelmes célok.

És akkor ettől már az életem értelmet nyer? Van értelme az életemnek?

Ha a céljaid értelmesek, attól az életednek lesz értelme Tisztelt Olvasó?

Persze, hiszen felnevelsz egy – két – három gyermeket; egzisztenciát teremtesz magadnak; szolgálod a lakóhelyedet, hazádat, egyházad… Elültetsz egy – két – három fát, lakást veszel, berendezed; nyomot hagysz…

És az, akinek nincs gyermeke, egzisztenciája, otthona és hazája, sem semmije a puszta létén kívül? Vagy netán elveszítem, vagy éppen te elveszíted mindazt, amit megteremtettél?

Ha tetszik, ha nem, a csupasz igazság, hogy a halálunk pillanatában mindent elveszítünk…

Ha csak ennyi: megszületünk, élünk, meghalunk…

Bizonyos idő után még csak nem is emlékeznek ránk, és semmi nem marad utánunk. (Örökké ugyanis – a történelem néhány híres és/vagy hírhedt alakja ívételével - senkire nem emlékeznek, és senki után semmi nem marad!) Ha minden elmúlik, volt értelme a létezésemnek? Ha csak ennyi, hogy születés, élet, halál (a lényeget tekintve, messziről visszanézve bizony csak ennyi), akkor volt?

Luther Márton, a reformáció vezéralakja szerint az ember célja a Földön, hogy jó és boldog legyen, és – úgy vélem – ezzel csak egyetérthetünk (annak ellenére, hogy ez így nagyon általános, és szinte megfoghatatlan). Fogadjuk el: ez okos, helyes, tehát értelmes cél.

Ha ezt követem, akkor már van értelme az életemnek? Halálom után kimondható, hogy volt értelme az életemnek? Akkor is, ha csak részben tudtam, netán egyáltalán nem tudtam megvalósítani? Pláne, ha még azt is számításba vesszük, hogy jónak és boldognak lenni nem abszolút kategória, hanem a változó társadalmi normák alapján mindig valamihez/valakihez viszonyítva vagyok, lehetek ilyen, vagy olyan.

Kár azonban a szót szaporítani, hiszen minden érvre van ellenérv, bármit vizsgáljunk is abban a szakaszban, ami a születésünktől a halálunkig eltelik. A végeredmény: ha csak ennyiből áll egy ember léte, akkor összességében nézve nincs sok értelme (ha egyáltalán valamennyi van is).

A létezésünknek akkor lehet – abszolút értelemben – értelme, ha van folytatása. Nem még ennyi, vagy annyi évig, akár a Föld, sőt az univerzum meglétének végéig, hanem szó szerint a végtelenségig. Ha örökké tarthat.

És tarthat örökké?

Hát…

🔺🔻🔺

A világegyetem (mármint az, amit annak nevezünk, vagyis az Éksz. meghatározása szerint az „égitestek és az őket magába foglaló tér”, tehát az univerzum) térben és időben véges, hiszen az ősrobbanással keletkezett mintegy 13,7 milliárd évvel ezelőtt, és ér majd véget valamikor valahogyan.[2] De ez az univerzum (az anyagi világ), amit érzékelünk, amit „megélünk”, amiben élünk, valamiből lett [3], nem a semmiből, hiszen a semmi nem más, mint valaminek a hiánya, és valamivé lesz. Akár örökéletűnek is tarthatjuk, s nem tévedünk, de az anyagi alapú élet, az emberi élet is, az univerzumban szóletett, s nyilvánvalóan véget ér, ha nem előbb, akkor az univerzum „halálával” (valami mássá alakulásával); vagy nem ér véget, hanem a mássá alakuló univerzummal együtt, azon belül szintén mássá, másfajta életté változik.

Legyen azonban bármilyen a folytatás, a kérdés akkor is kérdés marad, volt-e, van-e értelme az univerzum meglétének, volt-e, van-e értelme az életnek, nem mellesleg az emberi életnek?

Frankl szerint „(…) Az egyes értelmek úgy viselkednek, mint az élet értelme az élet egészének értelmével szemben, úgy, mint egy film egyes képei az egész filmhez képest: A filmnek megvan a maga értelme, mint egész, de ezt csak akkor érthetjük meg, ha a képeket összefüggésükben nézzük. Az élet értelmét akkor érthetjük meg, ha halálos ágyunkon fekszünk. Legjobb esetben.” [4] S nyilván így igaz, de attól függetlenül, hogy értjük-e, vagy sem, van, legalábbis lehet értelme. (Létezésemnek, mindnyájunk létezésének lehet értelme, abszolút értelemben akkor lehet értelme, ha van folytatása; a testi – fizikai halál után is az örökkévalóságig, ahogy állítottam az idézett dolgozatom konklúziójaként.) 

A következő – mondhatni sorsdöntő – kérdésekre kellene választ találni.

1. Az életnek (általában az életnek) van-e értelme? 

    2. A világegyetem (univerzum) meglétének, értve alatta a keletkezését és a – legalábbis ebben a formában – minden bizonnyal bekövetkező végét, van-e értelme?

3. Ha van, akkor mi az értelme?

    4. Ha nincs, akkor miért nincs?

Miért is fontos ez? Egyszerű a válasz. Ha nincs értelme az életnél nagyobb (súlyú, terjedelmű), a fizikai – biológiai életet is magában foglaló világegyetemnek, akkor az élő ember számára igazán fontos életnek, legyen az a lehető legszínesebb, legváltozatosabb, a saját életének sincs (abszolút értelemben). De, ha van is, hogy mi az értelme, azt Frankl metódusa szerint csak a végén foghatjuk föl, érthetjük meg.

Vagyis soha?

Vagy netán emberként (emberi lélekként-szellemként, eónitásként) elnyerve az örökéletet, ott lehetünk az univerzumi „Nagy Zutty”-nál (összeomlásnál)?

Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem…

De ne zárjuk ki azt sem, hogy akár most a józan eszünkre és logikánkra (ez persze csak gyarló emberi „józanész és logika”) támaszkodva megfejtjük a nagy rejtvényeket…

Vagy netán marad csak a hit? A hit, hogy van értelme ennek az egésznek?

De lehet, hogy hiába van hitem, mégis értelmetlen, és akkor a Nagy Értelmetlenségben hiszek? 

Ha az ember megszületett, élt, meghalt, majd nyoma sem maradt (távlatokban nézve nem marad), s nincs semmiféle transzcendens folytatás, akkor egyes szituációkban, arra vonatkoztatva, annak lehetett ugyan értelme, de az egész életútnak nem. Ugyanez érvényes az életre, mint olyanra is. A világegyetemre is.

De ha netán az univerzum (akár a mostani, akár ennek valamilyen előzménye és folytatása) örök, az élet azonban nem, akkor az életnek, egészében nézve persze, nincs értelme. S a mi szemszögünkből nézve a világegyetemnek sincs.

Helyezzük azonban mindezt a végtelenbe; az egyetlen abszolút végtelenbe, az abszolútumba.

Az abszolútum oldaláról nézve: van értelme az univerzumnak, ha az univerzum integrálódik, s minden, mi benne van, ugyancsak, különösen, ha ezt – az integrálódást – segíti elő.

Legtöbbet persze az „élet” tehet, pontosabban az evolúciónak köszönhetően a csúcsra jutott ember(i élet). Az emberiség, melynek az egyén, ugye, tagja, része.

Ha így van, akkor a végtelen abszolútum értelme a végtelen értelem – legbensőbb lényege – megléte és munkálkodása. És ennek a végtelen értelemnek (Végtelen Értelemnek) része (eszköze és közreműködője) az univerzum (véges) értelme, az anyagi élet (szintén véges) értelme, az ember földi életének véges értelme, maga az ember. Ha nemcsak hisz, nemcsak hívő, hanem közreműködő is.

Mi alapján állíthatjuk, mi bizonyítja, hogy a (térben és időben) végtelen abszolútumnak van értelme?

        ⏩Önmagában az, hogy van és működik; az, hogy az abszolútum – s benne az univerzum, illetőleg, ha van, akkor a multiverzum – a mindenség.

         ⏩Ha nem lenne, akkor semmi sem lenne.

¯       ⏩Ha nem működne, akkor semmi sem működne.

Ezek alapján kimondhatjuk, hogy az abszolútum, mivel egyedi és egyedüli, maga a Végtelen Értelem.

Mi köze van például az univerzum tágulásának, az élet létrejöttének, az ember létezésének, az egyén életének az abszolútumhoz?

Az, hogy minden, ami – az ember által természeti, anyagi jelzővel „felcímkézett” – törvények, törvényszerűségek alapján, a végtelen okozati lánc állomásaként létrejött, volt, van, lesz, az a „szülőhelyük” és „szülőjük” révén az abszolútumhoz tartozik. (A természeti, anyagi törvények, törvényszerűségek ugyan a természetben, az anyagban érvényesülnek, nyernek ezáltal értelmet, de a természettől, anyagtól függetlenül is vannak.)

Nem tudjuk az univerzum minden helyzetét, állapotát vizsgálni, az életét szintén ugyanígy nem, hiszen nem vagyunk ott a végállomásnál, de mindebből következik, hogy a világegyetemnek, az életnek (a növényi és állati, emberi életnek, a populációnak) és az egyén létezésének is van értelme.       

*******

[1] Viktor E. Frankl Pinchas Lapide Istenkeresés és értelemkérdés; fordította Szemere János; JEL könyvkiadó, Budapest 2007; 122. o.

[2] http://www.ng.hu/Fold/2010/11/Vilagvege_5_milliard_ev_mulva

[3] http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/termeszettudomanyok/foldrajz/csillagaszat/a-vilagegyetem-szuletese-es-fejlodese-a-naprendszer-kialakulasa/a-vilagegyetem-szuletese-es-fejlodese-a-naprendszer-kialakulasa

[4] Viktor E. Frankl Pinchas Lapide Istenkeresés és értelemkérdés; 70. o.