HARMADNAPON...

Arra eszmélt, visszhangzik benne: Eli, Eli! Lama sabaktáni? [1. és 2.]

„Istenem, Istenem, mivégre hagytál el engem?”

Ez egy zsoltár égre kiáltó első mondata, és ő is mondta, kétségek és testi fájdalmak közt vergődve, mert nem értette, hogy az Atyának mi célja van mindezzel… félelmében és elkeseredésében.

De hát nem is hagyta magára, hiszen…, hiszen itt van… Gondolkodik. Él.

Nem hagyta el! Egy pillanatra sem hagyta el, csak látszat volt, hogy vége mindennek. És most már azt is sejti, hogy mi végre történt mindez…

Érzékelte, most is figyel rá. Nem úgy, mint az emberek, de talán még mosolyog is. Talán sajnálkozik, szomorúan mosolyog, megértően, tele szeretettel figyeli.

„Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben…” - Ezek voltak az utolsó szavai? Á, nem ezek; ez az ima, amire tanította őket. Ő végezetül azt mondta, hogy… „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet.”, vagy valami ilyesmit. Sajnos nem emlékezett aprólékosan, ugyanakkor sejtette, hogy hamarosan minden felidéződik.

Ó, igen. „Elvégeztetett.” Ez mondta utoljára.

Tapogatódzott maga mellett, de csak a levegőbe nyúlt. Semmit nem érzett, még azt sem, hogy… hogy van-e keze… De hát akkor előbb mivel nyúlkált a levegőbe?

Mi történt?! Hol van?!

Itt most éjszaka van, sötétség, és mégis lát. Jobban, másképpen, olyan árnyalatokat, színeket is, amilyeneket korábban nem.

Becsukta a szemét…, gondolta, hogy most becsukja, de semmi nem változott.

Nyúlt volna a szeméhez, de tényleg nem volt mivel. Nincs keze, nyilván szeme sincs, semmilyen testrésze. Végigtapogatta, megtapogatta volna magát, a testét, ha lenne mivel, és lenne mit.

Nincs teste?!

Ez…, ez… Nem talált rá szavakat. Ijesztő, sőt, rémes lehet, de számára, érdekes mód, nem az. Meglepő, de mintha magától értetődő lenne.

Látott mindent, egyszerre mindent, alul, fölül, körben, mindenféle szögből, ez azonban csak szokatlan volt, de nem zavaró. Érzékelte a helyet, ahol van, „látta”, jóllehet tudta, hogy nincs ott semmiféle világítás.

Emlékek törtek rá. Inkább csak emlékfoszlányok az utolsó időkről.

Pofonok. Megtántorodott, aztán elesett. Aki verte, megvárta, míg föltápászkodik, majd újra ütötte. Megrúgta. Rugdosták, ütötték többen is, mintha versenyre keltek volna, hogy ki tud több, nagyobb fájdalmat okozni. Kinevették. Röhögtek és gúnyolták. „Király” – mondták neki. „Zsidók királya” – többféle nyelven.

Hatalmas szögekkel fa gerendákhoz szögezték. Római szokás szerint keresztre feszítették, ahogy az elvetemült bűnözőket szokás. Ekkorra azonban már eltompult, alig érzett fájdalmat.

Az volt igazán a megalázó, amikor még előtte a katonák mezítelenre vetkőztették, majd bíbor ruhát húztak rá, és hajbókoltak előtte.

Most már tudta, ha akarja, mindent föl tud idézni.

Akarja? Nem akarja. Nem azért, mert nem érdekes, hanem untig elég volt átélnie. Meg aztán úgyis eszébe fog jutni, ha akarja, ha nem.

Eszébe? Emlékezetébe? Hová, hogyan, hiszen… Mi ő most? Ez, ahol van, valamiféle barlang lehet? Kicsi, emberek megmunkálta, kőből kialakítva. Sírhely? Az ő sírja?

De hát él!

Miért nem érez semmit? Se hideget, vagy inkább hűvösséget, pedig itt a sziklába vájt sírban nyilván hűvös lehet, de meleget sem.  Semmit. Fájdalmat sem. Még azt a tompaságot, zsibbadtságot sem, ami végül elfogta már ott fönt a kereszten. Ott akkor végül kikapcsolhatott a tudata, mert testi fájdalmat már nem érzett, csak szomjúságot. Szomjas volt, éktelenül szomjas. De mostanra az is elmúlt.

Nincsenek többé érzetei, szükségletei, vágyai?

A testi kívánságok, vágyak szűntek meg; különben a körülötte lévő anyagi világot érzékeli. Tudja, hogy van, és milyen; és ahogy gondolatai, úgy érzelmei is vannak… Aztán lassanként szinte mindenre visszaemlékezett, még régi, gyermekkori emlékek is eszébe jutottak; az indulástól végig. Ahogy János megkeresztelte, ahogy tanult és tanított egészen a gulultáig, a koponyák hegyéig, aminek, már biztos volt benne, be kellett következnie.

Ez egy sír, az biztos. A bejárata, innét nézve a kijárata hatalmas kővel eltorlaszolva.

Ő meghalt, sírba helyezték; és mégis él. És most már lát is, pedig sötét van. Látja a sír előtt a két templomi katonát. A síron túl a temetőkertet, Jeruzsálemet is, azon túl is, Rómát, az egész emberi világot… Érzi, úgy érzi, hogy mindenütt ott van, mindent lát és mindent hall; mintha milliónyi szeme és füle lenne, vagy inkább úgy, mintha ott lenne velük és közöttük.

Zavaró ez a sok hang. Olyan zsibongás, amiből semmit nem tud kihámozni. Őrült kavalkád, amibe belebolondulhat, aki nem szokta meg.

ò A Világegyetem (kozmosz, univerzum) tömegének mindössze 4 százaléka az ismert (atomokból álló) anyag; 22 százalék a még nem azonosított, de nem atomos anyag, és 74 százalék az úgynevezett mindent átható sötét energia. (1) 

ò  Azután rábukkantak egy kísérteties részecskére, a neutrínóra, amelynek nincs elektromos töltése, viszont rendkívüli az áthatolóképessége, és a fényhez nagyon közeli sebességgel száguld. […] A neutrínókat viszont azért nem sikerült hamarabb kimutatni, mert olyan gyengén lépnek kölcsönhatásba a közönséges anyaggal, hogy csak roppant ritkán hagynak valamilyen nyomot a létezésükről. A Nap például bőséges neutrínóforrás, ám a részecskék legtöbbje akadálytalanul áthatol a közönséges anyagon. Minden egyes másodpercben neutrínók milliárdjai hatolnak keresztül a testünkön, gyakorlatilag bármilyen következmény nélkül. Valójában a Napból érkező neutrínók legtöbbje az egész Földön keresztülhalad, amely szinte meg sem remeg ettől, majd a Föld túlsó oldalán kilépnek a világűrbe. Ezek a különös, tünékeny részecskék egyáltalán nem ritkák: valójában a neutrínók a leggyakoribbak a Világegyetemben, számuk egymilliárdszorosan múlja felül az elektronét és a protonét. (2)

**************

(1) Lásd! Paul Davies „A megbundázott Világegyetem”; fordította: Dr. Both Előd; Akkord Kiadó, 2008; 144. oldaltól.

(2) Hiv. mű: 110 – 111. o.) 

Talán akkor, ha figyelne, egy-két hangforrásra, lehetőleg mindig csak egyre.

Kívül a sírkertben az éjszakai és a korán kelő madarak csiviteltek. Velük próbálkozott először.

Sikerült; el tudta különíteni őket a többi hangtól. Csak a madárcsiripelést hallotta, és minden más elviselhető, majd egyre halkuló háttérzajjá csillapodott.

A Föld fölött is lát és hall. A csillagok közt is?

Felemelő. Döbbenetes. Fölfoghatatlan.

Mintha milliónyi részből állna, és minden darabkája látna, hallana; ahol ott van, ott minden létezőt, létezést érzékel.

Nem fél. Úgy éli meg, hogy ez természetes, de nem tudja, hogy mi történt.

- Atyám, Istenem, segíts! – könyörgött. Kimondta volna hangosan, de csak gondolta, mert nem tudott megszólalni.

De hát az Atya vele van; érzi, tudja. És, mint mindig, most is segíti. 

Nem szól hozzá, úgy nem, mint amikor még emberi testben élte mindennapjait, hanem átad mindent, amire szüksége van. Így most már tudja, hogy akkor távozik a sírból, amikor akar. Nincs akadály, a hatalmas kőtáblából faragott ajtó mintha ott sem lenne. Az őrök sem tehetnek semmit.

Bármilyen formát, alakot fölvehet, és láthatóvá válhat.

Még ott bent a sír mélyén belevágott. Gyakorlási, tanulási céllal – mosolygott önmagán.

Tűzgömb lett, az éltető Nap kisebbik testvére.

A sír őrei látták a jelenést. Nem tudták, mire vélni, hogy a Megfeszített sírját rejtő szikla napként fénylik, és még perzselő hőt is áraszt. Halálosan megrémültek, s mint kisgyermekek, remegve összebújtak. A templom szolgálatában lévén, ellenőrzötten szadduceus-pártiak voltak, így aztán tagadták az emberi lélek testi halál utáni életét. Hitték is, hogy a főnökeik jogosan végeztették ki a galileai trónbitorló-jelöltet, így aztán sátáni mesterkedésre gyanakodtak. Ettől persze csak fokozódott a rémületük.

Egymás füléhez hajolva suttogtak. Szakállas fejük úgy összefolyt, mintha két testen egyetlen torz fej lett volna.

- Ez a villámlás nagyobb volt, mint az előbbi…

- Ez nem villámlás. Nincs is semmiféle dörej. Az előző, a korábbi, az villámlás volt, jókora, de még hosszan dörgött is…

- De akkor sem az ég dörgött, hanem alattunk a föld. Morajlott, mintha megnyílt volna.

- A pokol kapuja?

- Ez meg most folyton világít, a Napnál is fényesebben.

- Meg meleg, fogd meg, a kő átforrósodott.

Elhallgattak. Félve tapogatták a bejáratot takaró hatalmas kőlapot, mellette a durván megmunkált sziklát. Egyszerre rántották vissza a kezüket.

Az arcuk már tobzódó rémületbe torzult. Nemcsak a kezük, egész testük remegett. Talán el is rohantak volna, ha tudnak, de nyilván járni, vánszorogni sem bírtak volna félelmükben.

Megsajnálta őket, hiszen azok közé tartoztak, akik nem tudták, nem tudják, hogy mit cselekszenek. Nyugtató, bátorító érzelmeket irányított rájuk, ugyanakkor átváltott békés napsugárrá.

Kimehetett volna a szikla és a fedőlap közötti réseken is, de most a tömör anyagon akart áthatolni, hogy ezt is megtapasztalja.

Vajon mi játszódott le itt a Golgota melletti sziklás sírkertben? Mármint az ő sírjában?

Feltámadás?

Átváltozás, feléledés, újjáéledés, visszatérés? Átlényegülés…?

Már tudta, az Atya feltámasztotta, és feltámadásként fogják emlegetni, ami aztán sorsdöntő lesz az emberiség életében. Nemcsak népe sorsát, hanem az ezután következő mindenkori emberiség életét befolyásoló, meghatározó történés.

Bizonyosság.

Az emberek többségének kell a bizonyosság.

Azt mondta ugyan, és most is vallja, hogy boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek, de vannak, kiknek látniuk kell. Felhőtlenebb, könnyebb azok élete, akik fenntartások nélkül követik Istent, de ugyanígy vannak, és ez így természetes, akik folyton kutakodnak, kérdeznek, pontos válaszokat keresnek.

Azzal, hogy meghalt a teste a kereszten; megölték a tanítása, hite, meggyőződése miatt, hogy vállalta mindezekért a halált, azzal nemcsak mintát nyújtott, hanem bizonyított is. Bizonyította, hogy ő igaz, és mindazért, amit tanít, amit tett, és tenne bármikor, és amit elvár a követőitől, mindazért akár meghalni is érdemes.

Ha azonban ezzel az emberi élet befejeződik, akkor ez az élet értelmetlen volt.

Az ember az értelmet csak a folytatásban, az újjászületésben és öröklétben találhatja meg. És aztán ez van: a mindenség örökkön örökké.

Azzal, hogy átlényegülve újra megjelenik, azzal Isten bizonyított. Bizonyítja, hogy az ember számára van feltámadás, és ezt bárki emberfia elérheti. Nem Isten támad fel, hiszen Isten meg sem halhat, hanem az ember, aki ezáltal Isten valóságos, élő gyermekévé lesz. Ugyanakkor azt is megértette, hogy a benne lévő Isten ezt – hogy a szenvedő testet ellobantja, majd győzedelmes formát ölt – bármikor megtehette volna, de neki az útját végig kellett járnia. És az Atya pillanatra sem hagyta el, együtt szenvedett fiával, az emberrel.

De nemcsak vele, minden gyermekével együtt van! Ez az örök csoda! Ezért lehet elviselni a megaláztatást, megszégyenítést és megkínozatást.

Világgá kell kiáltani: a megváltás a tanítása volt; hogy megmutatta, Isten nemcsak a hadak ura, nemcsak törvénykező, követelő, fegyelmező, büntető keményszívű Úr, hanem szerető mennyei atya. Remény volt, most bizonyosság lett. Isten törődésének, szeretetének bizonyítéka, hogy az átlényegült ember új testben feltámad!

Mindenkinek meg kell tudnia: ez bárkivel, bármelyikükkel megtörténhet; íme, itt, íme, ő a bizonyság!

Isten ezt és így akarhatja.

Az idők folyamán létrejött az élet, mert létre kellett jönnie.

Kifejlődött az ember, mert csak így tudott kifejlődni; így tudott, mint a fejlett állatok, ösztönlény lenni, és csak így tud, tudja megtanulni, a saját bőrén, hogy mi a rossz, a gonosz, mi a csábítás. Milyen szolgának, és milyen királynak lenni. Milyen a hatalom, és milyen a kiszolgáltatottság.

Az Istennel azonosuló ember megszabadulva – a testi halál révén – a romlandó anyagi testtől, új testben részt vehet a világ átalakításában.

Így tudja Isten és az új ember az egész világot fölemelni Isten országába.

Ez – az anyagi világ gyökeresen új minőséggé való átalakítása, az ember, a mindenség gondolkodó lényei anyagi függőségének megszüntetése - lehet Isten végső célja. És ezt nem ripsz-ropsz, mondhatni ráolvasással éri el, hanem az egyetlen logikus, járható úton; a vele azonosuló, fizikai létükben még csak (és már) eszmeileg, a testi halál után teljességgel vele eggyé váló értelmes lények nélkülözhetetlen közreműködésével.

„Az Isten uralkodói modelljében felvetődő problémákra válaszul izgalmas, új lehetőségeket vélek felfedezni abban, ha a kortárs természettudomány meghatározott elgondolásait felhasználjuk ahhoz, hogy Istent az önszervező folyamatok tervezőjeként és fenntartójaként, valamint az információ közlőjeként fogjuk fel. A magam részéről szimpatizálok Isten önkorlátozásának kérdésével is. Ugyancsak nagyra becsülöm azon rendszerben megjelenő elképzeléseket, amelyek szerint Isten a kvantumfizikai határozatlanságok meghatározója, illetve a felülről lefelé irányuló ok. Végül a folyamatfilozófia fogalmát rendkívül nagy segítségnek ítélem, de tudatában vagyok annak, hogy a filozófiai kategóriák egyetlen összefüggő rendszere talán nem lehet elegendő az emberi tapasztalatok sokféleségének leírásához.”

(Ian G. Barbour: A természettudomány és a vallás találkozása, 244 – 245. o. Fordította: Dr. Both Előd. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2009.)

Hajnal hasadt.

Véget ért a sabbath, és várható, hamarosan jönnek szerettei, asszonya, Mária is természetesen,hogy a halott testét, ahogy a törvény és a szokás előírja, méltóképpen elrendezzék.

Aj-jaj, jutott eszébe, jönnek, de nem találják, hiszen a régi test ellobbant. Üres lesz a sír!

Gyanakodni fognak, vádaskodnak: ellopták a testet. Az őrök esküdöznek, hogy nem és nem, hiszen ők végig ébren voltak. Ez igaz, ahogy a mostaniakat megelőző váltótársaik is éberen őrködtek, még szükséges testi dolgukat is egymást váltva és nagyon helytelenül úgy végezték, hogy közben lássák a sír bejáratát.

A bejárat! Éktelen nagy és nehéz kővel elzárva.

Az őrök a főpap engedélye nélkül oda senkit nem fognak beengedni.

De hát nem maradhat titokban, ami történt!

Azt akarta, hogy a sír őrzői hengerítsék el a követ. Akarta, csak gondolt rá, és azok öntudatlanul azonnal engedelmeskedtek.

Talán jobb lenne, ha a test eltűnését a hozzátartozói és az őrök együtt fedeznék fel, és akkor nem vádolhatna senki senkit – merült föl benne az ötlet. El is vetette azonban, mivel az őrök a későbbiekben úgyis arra esküdöznek, amit a gazdáik parancsolnak nekik.

Hogy ne akadékoskodhassanak, mély álmot bocsátott rájuk, majd besétált, most még inkább belibbent a sír bejáratán.

Megmosolyogta önmagát, mert messze nem volt ez még séta, sőt igazán libbengetés sem, hanem –féleség, valamiféle hullámmozgás.  Valódi emberi alakot sem bírt még ölteni. Tudta viszont, hogy szükség lesz rá, ezért már bent a sír félhomályában gyakorolni kezdte. Aztán kipróbálta: továbbra is át tudott hatolni a látható anyagon, ugyanakkor, ha akarta, meg tudta érinteni, és érzékelte annak keménységét.

A halotti leplet, ami összeomolva hevert a kőpadkán, hiszen a test már nem volt benne, többszöri próbálkozás után kisimította, s mint az asszonyok szokták, sarkosra hajtogatta. A fejfedő keszkenőt összegöngyölítette, majd félretette.

Kevéske - igen finom - por hullott ki a lepelből.

Hogyan került ez oda? Talán eredendően ez volt a teste?

A leplen is látott valamit. Nem kellett újra széthajtogatnia, mivel mintha tiszta víz lett volna, úgy átlátott rajta. Látta a képmást is, a keresztről leemelt megkínzott test lenyomatát.

Ez ő volt? Ilyen volt?

Az őt követő nők közül persze, hogy a szeretett asszony, Mária Magdaléna jött elsőként. Jaj, nem szabad, hogy most, így meglássa; még nem, hiszen nincs készen. Azonnal el is tűnt volna, de Mária éppen csak bekukkantott, be sem lépett, majd hátat fordított és siránkozva, jajgatva elfutott.

Mi történt?

Kiterjesztette önvalóját, és most látott, hallott, érzett, tudott mindent.

Mária megrémült a nyitott és üres sír, és a kábán alvó őrök láttán.

Péterhez sietett; futott, pedig nem kedvelték egymást. Péter féltékeny volt Máriára, piszkálódott is vele, Mária viszont senkitől sem viseli el a csipkelődést, zargatást, és inkább, ha tehette, kikerülte. De hát Péter, ha ő nem volt jelen, principálist alakított.

Mária kapkodta a levegőt, alig bírt megszólalni.

- Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették őt.

Péter, aki mindig igyekezett kemény férfiemberként mutatkozni, most olyan lett, mint egy gyermek, nagyon megijedt. Reszkető kézzel intett Jánosnak, hogy ő is menjen velük, majd hármasban rémülten együtt rohantak vissza a sírkertbe.

Miután a saját szemükkel meggyőződtek, hogy Mária nem képzelődött, a test nincs, de ott van a halotti lepel összehajtva és a keszkenő, amelyek nélkül zsidó ember holttestet nem szállíthatott volna, rövid téblábolás után Péter és János visszaindult a többiekhez.

Mária ott maradt a sír előtt a változatlanul mély – kába – álomba merült őrök mellett.

Jézus, akit Mária ekkor nem láthatott, szeretettel eltelve féltőn nézte. A máskor oly egyenes tartású, egyesek szemében kevélynek látszó, pedig csupán önálló, határozott, és persze nagyon szép asszony most mintha hirtelen megöregedett volna. Teste meggörnyedt, könny áztatta arcát hirtelen támadt barázdák szántották.

 Érezte a mérhetetlen fájdalmát. Szerette volna vigasztalni, bátorítóan átölelni, de – tudta – nem teheti, hiszen az élménytől Mária akár halálra ijedhet. Még azt is gondolhatná, hogy valamiféle kísértő szellem vette fel az ura formáját. Mint az őrökre, úgy meg nem akart hatni rá, mert Mária szíve és elméje patyolat-tiszta volt, és ilyenbe nem szabad belepiszkálni.

Persze szólhatna hozzá, de egyáltalán az sem biztos, hiszen nem próbálta, tud-e még emberi hangon beszélni. 

Mária a sírba csak behajolt, mert félt belépni. Jézus tudta, hogy látja és hallja a bent lévő angyalokat, újabb látomásnak véli, és még csak meg sem lepődik.

Ahogy azonban a sír szájától visszafordult, megmutatkozott előtte. Mária még nem ismerte fel, a kertésznek vélte.

- Asszony! – szólította meg. Általában Máriának nevezte, csak kirobbanó jókedvében szokta asszonyozni. – Miért sírsz? Kit keresel? – kérdezte, és mondta volna, hogy ő itt van, de Mária közbevágott. (Ezen Jézus elmosolyodott, hiszen ahhoz, hogy egy férfiember szavába vágjon, csak a magdalai Máriának, az ő asszonyának volt bátorsága.)

- Te tetted?! Te ügyelsz a kertre, itt vagy mindig, csak te tehetted – támadt rá dühösen, és talán képes lett volna ezt tettekre is váltani.

Jézust örömmel töltötte el ez a megtapasztalt mérhetetlen szeretet, féltés, ragaszkodás. Érezte, tudta, hogy Mária akár meghalna érte. Mária – ezt azonban még önmagának is kínos volt bevallani – a társ, a szerető férfi elveszítését is fájlalja, de legalább, vagy majdnem annyira a mesterük megölése keserítette el. És az, hogy most már – gondolta – semmi sem maradt belőle nekik, a tanítványoknak, és neki, az érte rajongó asszonynak.

Hosszú pillanatokon át némán néztek egymásra.

- Uram, ha te vitted el őt – szólalt meg csendesen, már-már kérlelően Mária –, mondd meg, hogy hová tetted. Ha kell, fizetek is érte, csak mondd meg, és én elviszem őt…

- Mária! – Erre a kifakadásra csak ennyit mondott; úgy, azon a hangon, mint régen.

És ekkor Mária végre fölismerte. Megingott, majdnem összeomlott a meglepetéstől.

Tántorogva, mint ki bortól részegedett le, tett egy-két lépést. Kitárta a két karját.

Egyértelmű volt, hogy át akarja ölelni, leborulva előtte legalább a lábait…

Nem idegenkedett ő a testi érintéstől, vagyis hát korábban nem, az embertől és a helyzettől függően szükséges érzelmi megnyilvánulásnak tartotta, most már azonban ennek, legalábbis számára, semmi jelentősége nem volt. Sem az érintésnek, simogatásnak, csóknak, semmiféle testi kívánalomnak. Persze az emberek maradtak emberek, és erre tekintettel kell lennie, de még nem kész arra, hogy őt bárki megérintse. Annál is inkább, mert Isten tudja, ez mivel járna, hiszen ez az új teste még közel sem mondható szilárdnak, megfoghatónak…

Szívesen elmondaná, hogy mi történt vele, hogyan semmisült meg a régi anyagi teste, majd lett ez az új, de félő, sőt biztos, hogy még ez a kiugróan okos és isteni erővel megáldott asszony sem értené. Most még nem, de majd fogja, nyugtatta önmagát, hiszen ha földi életében marad ilyen tiszta és szent, ugyanezen átesik ő is.  És a többiek is, mindnyájan, kik követik, és hűek maradnak. Isten ezt akarja; azt, hogy a gyermekei, az igazak végül mind felkentté, megvilágosodottá váljanak, és maradjanak örökké.

Erről azonban most még, mert csak összezavarná őket, nem beszélhet. Majd megtudják, és eljön az idő, amikor szerte a földön mindenki megtudja, és szabadon eldöntheti, hogy ezt az utat választja-e. 

- Ne illess engem! – szólt rá határozottan, keményen. Látva azonban Mária arcán a meghökkenést, mosolyogva, magyarázóan folytatta. – Még nem vagyok olyan helyzetben, hogy lehetne. Előbb Istenhez, az Atyámhoz, a mennyei atyához kell mennem. De nem hagylak el, soha nem hagylak el benneteket.  

Mária térdre borulva záporozó örömkönnyeivel öntözte a sír előtti kopár földet. Hosszú fekete haja sátorként borult föléje. Rázkódott a válla, ahogy sírt és nevetett egyszerre.

Jézus most legszívesebben fölkapta volna, és pörgött volna vele, talán föl a csillagokig, de hát nem tehette. Határtalan szeretettel fordult hozzá.

- Állj föl – kérte. Mária azonnal engedelmeskedett, amin Jézus csak mosolygott, mert ez szokatlan volt tőle. – Most menj az én atyámfiaihoz, és ezt mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.

 Mária buzgón bólogatott. – Igen, igen, megyek… Megmondom, elmondom… - De nemigen akaródzott elindulnia.

- Ha nem látsz, az Atya és én akkor is veled leszünk – bátorította Jézus. – Majd érezni, tudni fogod; soha nem maradhatsz magadra.

„Elméne Mária Magdaléna, hirdetvén a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondotta néki.” ^[3.]

»

[1.] „Kilencz óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” (Mt 27, 46 – Károli fordítás)

[2.] „Eloi, Eloi, lema sabachtani? (Mk 15, 34) – a 22. zsoltár kezdő szavait – sokszor németül is és görögül is félrefordították. Minden német fordításban ez áll: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? A héber ezzel szemben azt mondja: Istenem, Istenem, mivégre hagytál el engem? És a különbség két fényévnyi. Mert a >>Miért hagytál el engem<< egy Istenben való kétségből ered, Istent kérdőjelezi meg, visszafordul a múltba, a szándék felé, míg a kérdés, ahogy azt a héber teszi fel három évezrede, és ahogy Jézus bizonyára tudta, a jövőbe tekint, nem Istent kérdőjelezi meg, hanem Istennek teszi fel a kérdést, amely ennek a szenvedésnek az értelmét mint egészen bizonyosat feltételezi, de szívesen megtudná, miért adja ezt nekem.” (Viktor E. Frankl Pinchas Lapide Istenkeresés és értelemkérdés; fordította Szemere János; JEL Könyvkiadó, Budapest 2007.  74. o. )

[3.] A szó szerinti idézetek: Jn 20, 1 – 18 – Károli fordítás