AZ ASSZONY...

„Isten meghalt. – Nietzsche

Nietzsche meghalt – Isten

Isten él! – bármit mondanak is a papok.”

(Magvas falfirka…)

Mi van, ha…

az Olümposzon nincsenek istenek?

az egyiptomi fáraók nem istenek?

JHVH nevű isten nincs is?

Buddha nem világosodott meg?

Jézus nem támadt fel?

Mohamed nem találkozott Istennel?

a hit önmagában nem üdvözít?

a pápa ex cathedra [Petri] sem tévedhetetlen?

Ehnaton fáraó (ur.: kb. i. e. 1354 – †i. e. 1336) [https://hu.wikipedia.org/wiki/Ehnaton]azt állította az emberiség történetében talán elsőként, hogy mindig is csak egy Isten volt, van és lesz. Hiba (?) volt kimondani az igazságot, mert aztán halálát követően Egyiptom befolyásos politeista papsága „megcáfolta”, emlékét is majdnem teljesen kitörölte az emlékezetből…

Zarathustra (i. e. 628 – kb. i. e. 551) [https://hu.wikipedia.org/wiki/Zarathustra] szerint van egy teremtő jó isten (Ahura Mazdá), akinek viszont az egyik fia (Angra Mainju) a gonoszság megtestesítője. A Zarathustra megalapozta  zoroasztrizmus szülőhazájában, Perzsiában államvallás lett, de aztán a lehengerlő iszlám hódítás következtében a perifériára szorult…

A zsidó származású és vallású Jézus a római birodalmi és jeruzsálemi templomi főpapi elnyomástól szenvedő népének Isten országa eljövetelét, a már követhetetlenül megcsontosodott zsidó vallás megreformálásának szükségességét hirdette, de aztán az idegen és a helyi hatalom képviselői egyetértésével, akaratára likvidálták (keresztre feszítették)…  

Az úgynevezett ábrahámita (zsidó, keresztény, iszlám) vallások a lényeget tekintve az embereket eleitől kezdve az egy és igaz Istenhez akarják elvezetni, de aztán hűséges híveiket a más ideológiák (marizmus-leninizmus, ateizmus, neoliberalizmus stb.) ideológusai és hatalomgyakorlói ténylegesen vagy jelképesen a gulágra hurcolják őket…

Mi van, ha…

Mária Magdaléna valóban szajha volt, nem lett Jézus felesége, és nem születtek gyermekeik?

Mária Magdaléna nemcsak szimplán Jézus követője, hanem a barátja, a társa, a segítője volt?

A válaszért nem fordulok az apokrif evangéliumokhoz, a hivatalos, szentesített katolikus vallástörténettel szembehelyezkedő exegéták, eretneknek minősített kutatók és ilyen-olyan irodalmárok műveihez, mert vagy igazuk van, vagy nem. Még a kanonizált Bibliából is csak azt hozom fel, ami nagy valószínűséggel nem utólagos betoldás, nem fordítási hiba, hanem igaz lehet. Ilyen utóbbi például, hogy a Jézus társaságához (kíséretéhez) tartozó nők között Mária Magdaléna volt a leginkább elkötelezett és legkitartóbb. Mária Magdaléna (is) támogatta Jézus mozgalmát a saját vagyonából (Mk 15, 41.; Lk 8, 3), ott volt a keresztnél (Mt 27, 55 – 56.; Mk 15, 40.; Lk 23, 49.; Jn 19, 25.), míg a zsidóság 12 törzse királyi székére jelölt tanítványok Isten tudja, hogy ijedtükben hová futottak, és ő találkozott elsőként a feltámadt Jézussal. (Mk 16, 9.; Jn 20, 16.)

Jézust térítő, gyógyító útján általában a tizenkét tanítvány kísérte. Tehát tanítvány, akiket Jézus, a Mester tanított. Nem társai (beszélgetőtársak, egyenrangú, hozzá hasonló felkészültségű vitapartnerek) voltak, talán még írni-olvasni sem tudtak, hanem okításra szoruló jótét lelkek. Aztán ott volt még (vagy állandóan, vagy esetenként) néhány nő. Róluk, még Jézus édesanyjáról is igen-igen keveset tudhatunk. Mária Magdalénáról sem sokat, legalábbis a kanonizált Bibliából, de azt igen, hogy nem volt Jézus vérszerinti hozzátartozója, mint például az anyja és a húga, mégis mindvégig, a legsötétebb napokon is ott volt mellette.

Többen valószínűsítik, hogy Mária Magdaléna nemcsak Jézus tanításával azonosult, ami persze elég lett volna a kockázatokkal járó hűséghez, hanem szerelmes volt belé. Erre ugyancsak nincs (nem maradt fönt?) cáfolhatatlan bizonyíték, de Jézus melletti megjelenését, hűségét látva, bevallom, én is így vélem. És még azt is, hogy Jézus (jaj, nehogy megsértsem a fundamentalista hívők érzékeny lelkét…) számára sem volt közömbös.

Tételezzük fel, hogy igaz, Isten Jézusban emberi alakot öltött és – megtartva természetesen isteni voltát – emberré lett. Nem félig emberré, félemberré, hanem teljes emberré, emberi vágyakkal, ösztönökkel. Azt tudjuk a Bibliából, hogy evett és ívott, mármint Jézus. (Mt 11, 19.) Működött tehát az ősi fundamentális – létfenntartási – ösztöne.

No, de mi volt a másikkal, a fajfenntartásival, ami az embernél szexuális ösztönné, testi, szerelmi vággyá fejlődött?

Netán közömbös volt a nők iránt? Ha igen, miért nem tették ezt is szóvá a tetteit árgus szemmel figyelő farizeusok?

Máté evangéliumában azonban olvashatunk egy megfejtendő, legalábbis értelmezendő jézusi passzust. „ Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne paráználkodjál! Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében.” (Mt 5. 27 – 28.)

Asszonyra és gonosz kívánsággal… Asszony alatt a nők általában, vagy csak a férjezettek értendők? Gonosz kívánság alatt pedig a nemi vágy?

A katolikus kommentár szerint: „A házasságtörés súlyos bűn és ennek számít már az asszony megkívánása is, mert ennek folyománya szokott lenni a házasságtörés. Keleti férfi saját feleségével szemben nem mindig követ el házasságtörést, mert a többnejűség megengedett volt; de a nő igen. A férfi csak akkor követett el házasságtörést, ha más feleségét vitte bűnre, tehát más jogát sértette meg.” (Biblia – Hatodik, átdolgozott kiadás. Kiadó: Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1991. 1130. o.)

Protestáns vélemény: „A házasságtörés is (a 28. v. egy férjes asszonyról szól) régen megtörténhetett már azelőtt, mielőtt a törvény által jelzett határt elérte vagy átlépte volna valaki. Az Isten uralmának hajnala (vö 4, 17) az ő akaratának maradéktalan komolyan vételét követeli meg. Ez bizonyos körülmények között önfegyelmet követel meg az embertől önmagával és kérdéses hajlamaival szemben.” (Biblia Magyarázó jegyzetekkel. Kiadó: A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 1996. 1112. o.)

A hites exegéták szerint tehát nem általában a nőkről, hanem kifejezetten férjezett asszonyról volt szó; Jézus szerint rájuk nem ajánlatos gonosz kívánsággal tekinteni.  S mivel a szövegkörnyezetből (a válás volt az egyik fő téma) is ez következik, fogadjuk el.

Kérdés viszont továbbra is, hogy a hajadonokra és özvegyasszonyokra szabad?

Jézus nem tiltotta, legalábbis a kanonizált Bibliában nincs nyoma, akkor meg miért ne…

Induljunk ki azonban a nehezebb változatból. Jézus fanatikus volt, akit kizárólag a vallási céljai kötöttek le. Nem izgatták, nem is érdekelték a nők, mint nők, legyenek a legszebbek és legkívánatosabbak. Még csak csökevényes libidó sem szunyadt benne. (Ezt persze nem hiszem el.) Ha azonban így volt, akkor nem volt teljes, egészséges, normális férfiember… Akkor mégis csak félig volt ember?

Na, ne már…

Elég azonban a tudálékoskodásból!

🔻🔺🔻

Mária Magdaléna csüngött Jézuson. Szerelmes volt belé. Féltette, csak jót akart neki.

Szerette, féltette, védte – volna, ha Jézus hagyja.

A férfiak felé fordulva mondta, de úgy, – érezte Mária – hogy ő is, elsősorban ő értsen belőle. Dörgött a hangja, hogy még talán a környező hegyek sziklái is beleremegtek. „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.” (Mt 10, 34.)

Végletes elszánást várt.

„ Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támaszszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; És hogy az embernek ellensége legyen az ő háza népe. A ki inkább szereti atyját és anyját, hogy nem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogy nem engemet, nem méltó én hozzám. És a ki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám. A ki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.” (Mt 10. 35 – 39.)

Ezek nagyon kemény szavak voltak. Jó, ő testestől – lelkestől, mindenestől Jézust választotta, a szívét ő töltötte be, képes lett volna akár meghalni is érte, de hát ott voltak a többiek… Mi lesz, ha most halálra rémülnek, vagy csak mérlegelni kezdenek, és végül a biztonságot választva hazamennek?

Ketten maradnak Jézussal, illetőleg még legfeljebb Mária, az édesanyja, meg a testvérei. Bár ez utóbbi nem biztos; az ember élni akar.

Jézus céljaival eleinte nem igazán volt tisztában. Vagyis hát, mivel imádott rébuszokban szólni, amit mondott, az így is érthető volt, meg úgy is. Új országot követelt és ígért, Isten országa eljövetelét.

Szabad országot, tehát a megszállt ország felszabadítását, a rómaiak elzavarását. Azok viszont felszólításra nem mennek el, legfeljebb csak kiverni lehetne őket. De ehhez ők kevesen vannak. Talán, ha az egész nép felkelne és fegyvert fogna. Csak hát nem fog, mert széthúzás van. A jeruzsálemi papság, Annás és teljes pereputtya, köztük Kajafás, a veje, a mostani főpap lepaktált a megszállókkal.

A gyomra remegett, a keze is reszketett, ha belegondolt, hogy Jézust majd elfogják, mint politikai lázítót a törvény elé viszik, megkínozzák, megalázzák, elítélik, végül keresztre feszítik. Akik a rómaiak ellen szervezkednek, azok mind így végzik.

Amikor a szándékairól beszélt, a férfiak nagy figyelemmel hallgatták, egyetértően bólogattak.

Kananeus Simon, meg Iskárióti Júdás még hozsannázni is szokott nagy lelkesedésében ilyenkor. Persze, hiszen Simon zelóta, Júdás meg szikárius. Naná, hogy ők másképpen nem is tudják elképzelni az Ígéret Földje megmentését, mint harc árán.

Olyankor, ha mind együtt voltak, ő is csak hallgatott. Nem azért, mert asszonyként a férfiak közt hallgatnia kellett, hiszen nem is kellett, mert itt, Jézus társaságában más volt a törvény, hanem azért, mert a többiek előtt nem akart szembeszállni vele. Négyszemközt azonban minden tehetségét bevetette, mert annyira szerette Jézust, hogy az már fájt, és nemcsak féltette, hanem tudta, hogy a fegyveres harcuk elbukna. Talán még ki sem robbanna, Jézust már elfognák, mivel a Templom kémei folyton körülöttük ólálkodnak.

Éjszakákat átbeszéltek. Vitatkoztak, néha még perlekedtek is; mindegyikőjük szenvedélyesen védte az igazát. Bár benne fölmerült a gyanú, hogy Jézus képes volt őt provokálni, már csak azért is, hogy gyakoroltassa vele az érvelést, meg aztán szerette hallgatni, amikor elfogta a szenvedély. Ha fénylett a holdvilág, s Jézus ugyan lehajtotta a fejét, mert titkolni akarta, de ő látta, hogy mosolyog.

Különben oly egetverően nem kellett győzködnie, mivel Jézus igen okos volt, és ugyan teljes odaadással szerette a népét, így persze féltette is, lassanként belátta, nem szabad a világ legerősebb hadserege elleni fegyveres felkelésbe belerángatni.

Ezután már sosem emlegette a szervezkedést, fegyverkezést, harcosok toborzását, hanem Isten mennyei királyságának szépségét ecsetelte. Azt fejtegette, hogy oda miként juthat el bárki; azok is, akik nap mint nap megszegik a Törvényt, vagy éppen nem is körülmetéltek.

Az igazsághoz tartozik, hogy mindez beszélgetéseik, eszmecseréik során kristályosodott ki. Az Úr egyetértésével és segítségével. Ezt mindegyikőjük érezte, és biztos volt benne; a Mennyei Atya sem akar háborút, hiszen mindent tud és mindnyájuk atyja.

Kis híján beleőrült, amikor a kereszten látta.

Elfogásáért, megcsúfolásáért, megkorbácsolásáért, keresztre feszítéséért, haláláért elsősorban önmagát okolta, mert meg sem próbálta meggyőzni, hogy a Templom uraival se szálljon szembe. Sőt, nem titkolta, hogy egyetért vele; Isten házát nemcsak a kufároktól kell megtisztítani, hanem a harácsoló, élősködő, az elnyomó pogány rómaiakkal lepaktáló papságtól is.

Csak hát abban bíztak, ő legalábbis remélte nagyon, hogy Jeruzsálem népe, legalább az ünnepre odalátogató galileai zarándokok melléállnak. Persze éjszaka fogták el, jó okkal, amikor még ezek a folyton torzsalkodó tanítványai is cserbenhagyták. De aztán világos nappal, amikor Pilátus előtt állt, vagy átkísérték Heródeshez, akkor sokan látták, és senki sem kelt védelmére.

De miért is értett egyet Jézussal, sőt, érvelt amellett, hogy a béke, a szertet hirdetésével többre jut, mintha a zelótákat összefogva kirobbantják a rómaiak elleni fegyveres felkelést, és nem mellesleg a templomi papságot is világgá kergetik? Akkor a nép, az Isten adta nép biztosan, talán melléjük áll…

Vagy nem…

A jeruzsálemiek bárgyúságára a koronát aztán az tette fel, hogy a papjaikra hallgatva „Feszítsd meg!”-et kiabáltak. 

A sírba tételére nem akart visszaemlékezni. Mindenre nem is emlékezett, de még az emlékfoszlányokat is igyekezett kitörölni, mert már-már elviselhetetlenül borzalmas volt meggyötört testét mosdatni, holtan látni.

Hite is megingott.

Ha hagyják, bent maradt volna az ő Jézusa mellett a sírban, hogy ott menjen utána. De még csak azt sem hagyták, hogy a sír mellett virrasszon.

Az ünnep múltával, a hét első napján, amikor pirkadt a hajnal, és a sír felügyeletére rendelt templomi őrök nem zavarhatták el, kiment – rohant – a sírhoz.

Fel sem figyelt arra, hogy az őrök sehol, és a nagy kő, amivel a sír száját lezárták, az meg félrehengerítve. Azt látta, hogy a sír nyitva.

Aztán azt, hogy üres. 

Ellopták Jézus testét?

De ki? Pilátus, Heródes, Kajafás? Elvitették, hogy a sírhoz zarándoklást is megelőzzék?

A gyalázatát még azzal is fokozták, hogy méltó módon még meggyászolni sem hagyják?

Ez nem lehet!

Az nem lehet, hogy ő még itt és így sem láthatja, még itt és így sem találkozhat vele…

Ezt már nem tudja elviselni; megszakad a szíve, vagy beleőrül…

Azt sem tudta már, hogy mit csinál.

Minden elveszett, nincs értelme miért élni.

Bemegy a sírba, odaborul Jézus helyére, kérve az Atyát, hogy szabadítsa meg…

Ott ült két fehér ruhás alak, egyik fejtől, másik lábtól, ahol korábban Jézus teste nyugodott.

De hát… Ezt csak képzeli. Hogyan, mikor kerültek oda? Előbb még teljesen üres volt a sír. Igen, csak a képzelete játszik vele; bizton ez már az őrület első jele.

Vagy mégsem, hiszen szóltak hozzá.

„Asszony mit sírsz?”

Most mit mondjon nekik? Kiknek? Kik ezek? Egyáltalán: tényleg itt vannak, vagy csak ő véli látni és hallani őket?

Válaszolt; az igazat.

„Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt.”
Békés tekintetűek voltak az idegenek, mint az angyalok, talán angyalok, mégis tartott tőlük, hiszen lehet, beleőrült a fájdalomba, képzeleg, olyat, amit szeretne, nincs a sírban rajta kívül már senki.

Meghökkenésében, vagy inkább ijedtében hátralépett, elfordult a sír szájától.

Ott meg a sírkert gondozója állt. Annak vélte, aki aztán még szólt is hozzá. Ugyanúgy, mint előbb bent a sírból.

 „Asszony, mit sírsz? kit keressz?”

Igen, ez csak a kertész lehet.

De hát tudnia kéne, hogy kié ez a sír, és akkor ő kit keres.

„Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt.”

„Mária!”

Jézus. Látta, megnyílt az addig könny áztatta szeme, felismerte. Rohant volna hozzá, hogy átöleli, de aztán térdre esett, karját kitárta felé.

„Rabbóni!”

Jézus intett.

 „Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.

Elméne Mária Magdaléna, hirdetvén a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondotta néki.” (Idézetek forrása: János evangéliuma 20. fejezet – Károli fordítás)

 Azok pedig mikor hallották, hogy él és ő látta vala, nem hivék. (Mk 16, 11)