Mivel a megváltó gnoszticizmus a krisztusi gnózisra, a tudományos
megismerésre és a szellemi/spirituális megtapasztalásra irányul, vezérelve az ésszerűség, a krisztusi
gnosztikusok életszemléletét, életmódját illetően is ez – az ésszerűség – a
meghatározó. Ez egyben azt is jelenti, hogy tapintat van, de számunkra dogmák és tabu témák nincsenek.
Arra törekszünk, hogy
mindennapjainkban meghatározóak legyenek a megváltó gnoszticizmus deklarált
sarktételei. Nevezetesen:
a.) Ne árts!
b.) Világodat tedd szebbé és jobbá!
c.) Legyél türelmes, toleráns, megértő, együttérző és megbocsátó,
de ne hagyd, hogy rászedjenek (közérthetőbben mondva, „megvezessenek”)...
Tudjuk és valljuk:
mindezeken túl akkor valósul meg az elsődleges – immár Istennel közös – cél és
akarat, ha a teremtett azonosul
teremtőjével, és akkortól már nem marad más hátra, mint közös munkálkodás
örökkön örökké.
A krisztusi gnosztikus úton, ha az alapelveinket
betartjuk, nincsenek tilalomfák, nincs semmiféle misztifikálás, és bármilyen
titok vagy titokzatosság is csak átmeneti. Elvileg – a tudomány előrehaladása
és az emberi szellem/lélek fejlődése függvényében idővel a gyakorlatban is –
minden megismerhető. Mi Istenre sem, mint szándékosan rejtőzködő, félelmetes
abszolút szellemi létezőre gondolunk, hanem olyanra, aki atyai barátunk, a jézusi világképben mennyei atyánk akar lenni.
A tisztánlátás érdekében idézzük fel Arnold Benz svájci asztrofizikust, aki Az univerzum jövője c. kötetében leszögezte: „Ebben a könyvben azt a tételt képviselem, hogy
értelmetlenség Istent az ősrobbanás első pillanatában keresni. A legtöbb
számunkra fontos dolog csak utóbb, és a kezdeti feltételekből egyáltalán nem
determinisztikus módon jött létre. Azt is kétségbe vonom, hogy Isten
megjelenhet a természettudomány megfigyeléseiben és egyenleteiben, vagy akár
csak a még meglevő magyarázati hézagok valamelyikében. Az istentapasztalatok
egészen másfajta érzékelést kívánnak meg, mint amilyen a természettudományos kutatás.” [1]
Mi valljuk: Isten mindig és mindenütt volt, van és lesz, tehát
érdemes – és érdekünk! – keresni nemcsak az ősrobbanás pillanatában, hanem akár
már „előtte”, aztán mindig és mindenütt. Már csak azért is, mert rátalálhatunk.
A
„megfogható”, „mérhető”, „ellenőrizhető” Istenre persze nem, a keze nyomára
viszont igen. És nem csak a természettudomány megfigyeléseiben, akár
egyenleteiben is, nem csak a még meglévő magyarázati hézagok némelyikében,
hanem mindenhol, még a külső világban
is, legyen az természettudományos kutató műhely, vagy valamelyik vallás
temploma, családi otthon, egy csendes sarok, de mérni, vizsgálni, ellenőrizni nem tudjuk. Mindenütt ott van ugyan,
de „kívül” csupán a nyomdokát fedezhetjük föl, és „foghatjuk meg”. Magát Istent
belül, magunkban tapasztalhatjuk meg, élhetjük át; vele közvetlenül kizárólag a belső – lelki, szellemi – világunkban
találkozhatunk.
Nem titkoljuk, pláne nem szégyelljük,
hogy csak a „magunk módján” tudjuk Istent megérezni, megsejteni, fölfogni! Ez a
végtelen számú út közül az egyik, kinek-kinek a saját útja, és ez is elvezethet
Istenhez. Ki-ki a maga módján keresheti, majd el is érhet hozzá, sőt,
azonosulhat vele.
Aki úgy teszi, ahogy a hivatásos
papság javasolja, ám tegye, és – tiszta szívből kívánjuk – legyen boldog. De
ahogy Ábrahámnak és Mózesnek, Pál apostolnak, Luther Mártonnak és Kálvin Jánosnak, a mindenkori izraeli főrabbinak, az éppen legerősebb imámnak
és kalifának, a római pápának, a pravoszláv pátriárkának, a cantebury érseknek, vagy éppenséggel Teilhadr de Chardinnak, a 20. század nagy francia gnosztikusának
joga van az általa elfogadottak, tehát a maga módján keresni, és megtalálni
Istent, mindnyájunknak jogunk van ehhez.
Föltehetjük a kérdést: jó szívvel,
őszintén mondhatjuk-e a hithű római katolikusokkal együtt a niceai –
közismertebb nevén: Apostoli – Hitvallást?
Nem, mert ellentmondásos, és talán
bizonyíthatatlan feltevéseket tényként deklarál.
A
protestáns változatával azonban már könnyebb azonosulni…
„Hiszek
egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.
Hiszek
a Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott
Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt,
megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett, alászállt a poklokra, harmadnapon
feltámadott halottaiból, fölment a mennyekbe, ott ül Istennek, a mindenható
Atyának jobbján, ahonnan eljön ítélni élőket és holtakat.
Hiszek
a Szentlélekben, egy keresztyén anyaszentegyházat, szenteknek közösségét,
bűnöknek bocsánatát, testnek feltámadását és az örök életet. Ámen.”
Elfogadhatjuk, ha kommentálhatjuk...
Ha
például a teremtés alatt érthetjük azt a változatot is, amiről a Genezis c. vitairat
szól, s megmarad a lehetőségünk, ha úgy tetszik a szabadságunk, hogy a tudomány
esetleges új felfedezései ismeretében új válaszokat keressünk a sok-sok miértre
és hogyanra. Ha Jézusnak a szentlélektől történt fogantatását, mennybemenetelét
nem szó szerint, hanem szimbolikus értelmében érthetjük. (Akár úgy, hogy az
emberként született és felcseperedett Jézus a gnózis birtokában emberfeletti
ember lett…) Ha a „Szentlelket” krisztusi gnózisként is interpretálhatjuk... Ha
a „meghalt” alatt testi (fizikai, biológiai) halált érthetünk, mivel Jézus
abszolútumi, isteni eredetű szelleme/lelke nem halhatott meg…
A
fentiekből ugyan egyértelműen következik, mégis rögzítsük: a megváltó
gnoszticizmus (mint eszme, módszer és rendszer), valamint az, aki elfogadja,
azonosul vele, vagyis a krisztusi gnosztikus magától értetődően türelmes, megértő és megbocsátó, de nem balga, nem is balek. Segíti az útkeresőket, elnéző a jó
szándékú tévelygőkkel, de kíméletlen a
gonosz és a gonoszság, a Sátán és sátáni mindenféle megnyilvánulásával szemben.
Fodor Ákossal
együtt mondjuk:
A
TEREMTMÉNY ÉNEKE
"új
szemmel nézni
a régi
képre: ez a
mi
alkotásunk."
[1]
Arnold Benz: Az
univerzum jövője; l5. o. – A Magyarországi Református Egyház Kálvin János
Kiadója, 2001.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése