A SZENT SZEXUALITÁS TEOLÓGIÁJA

A kétkedők és keresők felszabadításáért

a szent szexualitás teológiája

A cél nemcsak a libidó kielégítése, hanem az eggyé válás és a kölcsönös gyönyörszerzés…

Előjáték 
Szülőfalum evangélikus templomában, kamasz koromban még, nyilván azért, mert ez régen volt, az ember fia és –lánya nem ülhetett akárhová. A férfiaké volt a karzat; a jobb oldali a házasoké, a baloldali a legényeké és a fiúké. A meglett korú férfiak a földszinten az oltár közelében kaptak helyet. (Talán, hogy ne kelljen lépcsőzniük a karzatra, ráadásul jobban hallhatták a prédikációt is.)

A nős férfiak karzatán az első sorban a fiatal házasok voltak. Ők az oltárra, a fölötte lévő szószékre, és természetesen le a földszintre az asszonyokra láthattak. De nem ám a fiatalasszonyokra, esetleg éppen a feleségükre, hanem a középkorúakra és idősekre, így aztán kevésbé kalandozott el a figyelmük.

Hogy az ülésrendet papi rendelkezés írta elő, vagy a szokás alakította ki évszázadokkal korábban, nem tudom, de működött. Mi, fiúk, kamaszok például azért vártuk az idő múlását, hogy a nőtlenek karzatán az első sorba kerülhessünk. Ott ültek ugyanis a legények; a szószékhez közelebb a fiatal nősülendők, messzebb az úgynevezett öreglegények (akikről úgy tudtuk, hogy nem sikerült párt találniuk).

A templomban, esetleg még a bálokban, de az ritkán volt, így inkább maradt a templom a lehetséges partner, jövendőbeli – potenciális - társ kiválasztására, szikrák csiholására…

A férjhez adandó lányok ugyanis pontosan úgy ültek, ahonnét fölnézhettek a karzatra, a legényekre. A legények meg le a földszintre, a lányokra, akik természetesen az istentiszteletre nyilvánvalóan a legszebb ünneplő ruhájukban mentek. És fejkendő nélkül, hosszú hajuk (minden lánynak akkor még az volt) gondosan befonva, kontyba tűzve.

Az ülésrendnek több hasznos hozadéka is volt. A fiatalok láthatták egymást, tekintetükkel üzengethettek is. Akik aztán ott a templomban nézték ki a jövendőbelijüket, legalább nem házasodtak más vallásúval. (Ezt ugyanis nálunk nem vették volna jó néven, de talán nem is engedték volna sem a szülők, sem a felekezeti – katolikus, református, evangélikus – papok.) És persze az sem volt utolsó szempont, hogy így a fiatalok különösebb noszogatás nélkül is eljártak az istentiszteletekre. Hogy aztán ott figyeltek a prédikációra is, azt nem tudom. Nem valószínű.

Azt sem tudom természetesen, hogy Isten mit szólt mindehhez; a templomi ismerkedéshez és házasodási előkészületekhez… Mentségemül: az ilyen templomi ismerkedési – ne féljünk kimondani, szexuális töltetű – technikát elnéző, sőt tulajdonképpen azt segítő gyülekezeti lelkész, légyen szó szerint Isten szolgája, nos, ő is legfeljebb tudni vélte, de valójában biztosan nem tudta.

Ahogy nincs, nem is volt emberfia (és –lánya) a Földön, aki ismerné, tudná, hogy miről mit gondol Isten, minek örül, miért haragszik, aztán mi a csodát akar ezzel az oltári nagy univerzummal, benne a mi Tejutunkkal, a Földdel, és a rajta ideig-óráig éldegélő emberkékkel, mármint velünk. Legfeljebb következtetünk, és ha tisztességesek vagyunk, akkor bevalljuk, hogy mindaz, amit akár Istenre – vallásokra, vallásalapítókra, prófétákra, szent könyvekre, köztük akár a héber, akár a keresztény Bibliára – hivatkozva kijelentünk, nem más, mint – jobb esetben – emberi okfejtés, esetleg csak szimplán okoskodás.  

Nos, én kimondom: semmi mást nem teszek, mint következtetni próbálok. És, hogy csökkentsem a tévedés kockázatát, ahol, és amikor lehetséges, ott és akkor bizonyított tényekből, esetenként a tudomány többszörösen kontrollált felfedezéseiből indulok ki.

Hogy aztán a következtetéseim helyesek-e, azt ki-ki, bárki ellenőrizheti, megerősítheti, vagy cáfolhatja.

Hogy miért teszem (írom) mindezt?Arra a következtetésre jutottam ugyanis, hogy az ember számára a megváltást, ha úgy tetszik, az üdvösséget, az örök életet nem csak a Tízparancsolat, az egyistenhitű – zsidó, keresztény, iszlám – vallások, vagy akár a hinduizmus, a buddhizmus, a taoizmus, a konfucianizmus, tehát a történelmileg, földrajzilag, gazdaságilag, politikailag meghatározott, de mindenképpen befolyásolt vallások, hitek, teológiák előírásainak és kívánalmainak betartása hozhatja el. Elhozza, elhozhatja a hitrendszertől független istenhit és istentudás is, ha ezekre alapozva azonosulunk, legalábbis azonosulni próbálunk Istennel. Az ember már itt a földi életében – akár többször is – megújulhat és újjászülethet.

És mindezekben hathatósan közrejátszhat a szent szexualitás…

A következőkben ezt próbálom bizonyítani.

A célom tehát más szavakkal mondva, és valamivel részletesebben:

1. Bizonyítani, hogy van Isten.

2. Tudatosítani, nincs bizonyíték arra, amit a vallások, ideológiák, szervezetek isteni kinyilatkoztatásként, elvárásként, regulaként hirdetnek, hogy azok valóban Istentől erednek. Azok csak feltételezések; jó esetben jó szándékú értelmezések, és akár igazak is lehetnek, gyakran azonban csak földi, világi, emberi hatalmi érdekeket szolgáló interpretációk.

3. Bizonyítani, hogy bárki, aki akar, közvetlenül eljuthat Istenhez; ki-ki már most – a földi életében, hús-vér emberként - a saját bőrén megtapasztalhatja, hogy milyen Isten országa…

Teszem mindezt úgy, hogy nemcsak lehetőséget hagyok az állandó kontrollálásra, hanem kifejezett fölhívom a figyelmet ennek szükségességére, nem zárkózván el a bizonyítottan szükséges, tehát indokolt kiigazításoktól, finomításoktól, tökéletesítéstől.

 

És akkor még az utószó:

Vég(telen)játék

A szent szexualitás és a szeretet vajon ugyanolyan?

Hasonló, és tulajdonképpen egy tőről fakad(hat), de más. Akit szeretek, pláne, ha úgymond végtelenül szeretem, azt féltem, óvom, annak csak jót akarok, ahogy a szerelmemnek, de a szeretetben nincs jelen a teljesség és a végtelenség.

Szeretem a… És most mindegy, hogy milyen példát hozunk fel. Tehát szeretem az édesanyám, szeretem a gyermekem. Úgy érzem, végtelenül és teljességében szeretem. És ő is (az édesanyám és a gyerekem) végtelenül és teljes valómban szeret.

De nincs így, nem lehet így.

Nem azért, mert szeretem az édesapámat és a másik gyermekemet, sőt az unokáimat is, és ugyanígy nem azért, mert az általam szeretett emberek rajtam kívül mást is szeretnek (ettől még lehetne végtelen és teljes, hiszen Isten sem csak engem szeret, és az Ő szeretete nyilvánvalóan mégis végtelen és teljes). Azért nem lehet, azért sem lehet végtelen és teljes, mert előbb-utóbb megtörik, de mindenképpen megváltozik. (Kisgyermekként másképp szerettem a szüléimet, mint érett felnőtt fejjel; aztán életükben is másféleképpen, mint távozásuk után. Ugyanígy másképpen szerettem a gyermekeimet karon ülő korukban, mint unokáim szüleiként.)

Ami pedig megváltozik, ami elkerülhetetlenül másféle lesz, az nem volt végtelen, a változás után sem az; abban nem volt, nincs, és nem lehet benne a teljesség.

Most, amikor átérzem a gyermekem és/vagy szülém iránti szeretetemet, természetesen érezhetem végtelennek és teljesnek, és nem kell attól rettegnem, hogy ebből idővel mindenképpen másféle szeretet lesz, de így lesz. A tudatalattimban, a kollektív tudattalanukban ott van a tapasztalás, a tudás, hogy az emberek nemcsak eltávolodhatnak, hanem biztosan eltávolodnak, érzelmeik megváltozhatnak, biztosan megváltoznak; ha máskor nem, amikor szeretteink meghalnak, vagy mi meghalunk.

Minden elmúlhat, és minden el is múlik. Ami pedig elmúlhat és elmúlik, az nem teljes és nem végtelen.

Persze a szexuális együttlét is véget ér, a szerelem is elmúlhat…

Philippe de Champaigne (1648 körül): Utolsó vacsora (részlet "kiegészítéssel, Sz. P.")

Van azonban kivétel, van, ami örök!

Istennek az ember iránti szeretete; mert az eleve teljes, határtalan, végtelen; mert Isten maga a teljesség, a határtalanság, a végtelenség.

Ha Istent szeretem, akkor ezt, a teljességet, az abszolút jót, a végtelen, örök jót szeretem. Ha pedig mindenkinél és mindennél jobban szeretem, akkor részese leszek Isten teljes, határtalan, végtelen jóságának és szeretetének. Akkor ezt kapom, a teljességet és végtelenséget.

És ezt, a teljességet és végtelenséget tapasztalhatom meg, élhetem át a szent szexualitásban; akkor, amikor szerelemmel szerelmeskedem és szeretkezem; a szerelmemmel... Akkor, amikor a világon semmi más nincs, legalábbis nem veszünk róla tudomást, csupán mi ketten vagyunk…

A bordélyházban vett szex csak nagyon gyenge utánzat. A vibrátorral kiváltott orgazmus sorozat is az. A teljesség és végtelenség megtapasztalásához és átéléséhez két olyan ember kell, akiket kölcsönösen összekapcsol a mindent felülmúló, mindenen győzedelmes szerelem.

A szent szexualitás nem várt, tehát többlet ajándéka, hogy közvetlenül, személyesen (a saját bőrömön, testemben és lelkemben) megtapasztalhatom, megtudhatom azt is, hogy milyen Isten országa; mi az, milyen az, ami vár rám a fizikai test elhagyása után.

Valóban? Van arra garancia, hogy a menny olyan? Van-e arra, hogy a szent szexualitás (pontosabban mondva az, amit istenhívőként az ugyancsak istenhívő szerelmemmel szeretkezéskor átélek) olyan, mint Isten országa?

Nincs. Én, e sorok szerzője ezt – a tisztesség úgy kívánja, hogy ne titkoljam – nem garantálhatom. Hazudnék, ha most azt állítanám, akár esküvel megerősítve, hogy olyan.

Nem nyilatkoztathatok ki, hiszen onnét én sem jöttem vissza, ahogy még senki sem.

Próbáljuk azonban most más irányból, egészen másként megközelíteni. Távolodjunk el a szerelemtől és a szexualitástól a sokkal szürkébb logika mezejére…

A mindenség (teljesség, végtelenség) nem az univerzum, mivel az univerzum lett, és az univerzumon túl, kívül is van valami; van az időben és térben végtelen abszolútum. A mindenség tehát az abszolútum, ez a végtelen szellemi tartomány, amin belül ott, illetőleg itt az univerzumunk is. Amiben ott (itt!) van minden. Ami a minden; a teljesség. (Benne kell, hogy legyen, hiszen így lehet csak teljesség, végtelenség, tehát a mindenség.)

Az abszolútum legbensőbb lényege pedig Isten; s akkor az, ahol Isten van, az Isten országa.

Az ember lelke/szelleme, az eónitása oda juthat, és ott lehet örökké.

Ami pedig teljes, határtalan, végtelen, az a mindenség, és az, aki benne van, aki ennek része, az a mindenséget kapja, a teljességben és végtelenségben létezik. Ott, ahol már nem kell más; ahol már nem gondol másra; ahol már nincs semmiféle homály, hanem a boldogító fény.

Ha akarunk, ott köthetünk ki.

Az esendő ember, amikor a szerelmével szerelmeskedik, eljuthat addig, hogy minden más elhomályosul. A másik ember, a szexuális együttlét élménye mindent betölt, az ember szinte – jó értelemben – az eszét veszti. A teljességet kapja, azt érzi át, azt éli meg. Vagyis azt, olyat, amilyen Isten országa lehet.