(Részlet a 2018. őszén a St.E
Könyvkiadó gondozásában megjelenő kötetből)
ISTEN ÉS A SZEX
Istentől maga a természet, tehát a
fizikai vagy anyagi világ, és mindaz, ami ennek a természetnek a szerves része,
magától értetődően nem idegen, számára mindez nem visszataszító. Nem lehet idegen, nem lehet ellenszenves,
taszító, hiszen Ő teremtette. Kétségtelen, hogy nem idegen, nem elvetendő
az, ami természetes.
Nem idegen, nem visszatetsző nyilván a
létfenntartás alapvető módszere, eljárása, feltétele, az étkezés (evés, ívás)
sem. Nem lehet idegen, nem lehet gyűlöletes, utálatos a szex sem; még akkor
sem, ha az nemcsak a fajfenntartási ösztönnek engedelmeskedve utódnemzésre, hanem
csupán örömszerzésre, kielégülésre irányul.
Idegen, riasztó a szülő számára a
gyermeke? Nem.
Idegen, érthetetlen az, amit a gyermeke
akar? Amire a gyermeke az egészsége, pszichéje, jelleme megrontása, romlása
nélkül vágyik?
Nyilvánvaló, hogy nem az, nem kelt
benne viszolygást, hanem tudomásul veszi, és a lehető legtermészetesebbnek
tekinti.
És lehetőségei szerint segíti…
A két alapvető fundamentális - a lét-
és fajfenntartási - ösztön megléte, működése létezésünk talán legfontosabb
feltétele. Legalábbis a populációt tekintve, mivel az egyed, akár az emberi
egyén is ideig-óráig ellavírozhat, vagy tengődhet, ha nem akar enni, legfeljebb
megetetik, és talán még egy életet is leélhet szexuális késztetés nélkül.
A faj azonban ezek egészséges működése
nélkül nem maradhat fönn.
A fundamentális ösztönök tehát az élet hordozói.
¯
Milyen választ adnak a világvallások az
elemi ösztönök sürgető parancsaira?
Buddhizmus:
Igyekezz kiszabadulni a körforgásból;
nyomd el, de legalább urald és tartsd helyes mederben vágyaidat.
Keresztény:
Békélj meg sorsoddal. Ne lázadj, ne
törtess, legyél engedelmes (hívő és munkavállaló).
Iszlám:
„Aki
egyetlen olyan lelket megöl, aki se nem gyilkolt, se romlást nem okozott a
Földön, az olyan, mintha az összes embert megölné. Aki viszont életben tartja,
az olyan, mintha az összeset életben tartaná. (Az asztal 5:32)”[1] Tehát az, aki
gyilkolt, vagy romlást okozott, az megölhető. Hogy aztán mi a „romlás”, az
bizony értelmezés kérdése…
Zsidó:
Szeresd az Urat és szeresd
felebarátodat; tartsd be a mózesi parancsolatokat, aztán élj úgy, ahogy tudsz.
¯
[Nagyon személyes megjegyzés: számomra, bevallom, leginkább a zsidó válasz
elfogadható, csak hát azzal, mármint a zsidó vallással meg az a bajom, hogy elképesztően
sok parancsolatot – több mint hatszázat! – kell, kéne betartani… Ráadásul a
hithű – ortodox – zsidó férfi, bármennyire kedvében jár a gyermeknemzésre
kijelölt napokon az ágyban asszonyának, a nőt mégis csak inkább tekinti
eszköznek, mint egyenrangú társának…]
Hogy a szerelem, az együttélés, az
együttlét, tehát a szex nem paráznaság, még csak nem is holmi titkolni való
hamisság, arra a Biblia a teremtéstörténeteken kívül más példákkal is szolgál.
És most ne csak Salamon király, aki, ugye, az első és örökké emlékezetes jeruzsálemi
templom építője, építtetője volt, hétszáz feleségére és háromszáz ágyasára
gondoljunk, hanem a szintén neki tulajdonított - igazán klasszikus (követendő?)
- Énekek énekére…[2]
Az Énekek éneke (Héberül Shir ha-Shirim; Legszebb ének) két
szerelmese, a szerelméért rajongó férfi és nő bizonyosan megtapasztalhatta már
itt a Földön, testi életében átélte, megélte milyen a menny; milyen az öröklét
Isten országában.
Csókoljon meg engem az ő szájának csókjaival; mert a
te szerelmeid jobbak a bornál.
A te drága kenetid jók illatozásra; a te neved
kiöntött drága kenet; azért szeretnek téged a leányok.
Vonj engemet te utánad, hadd fussunk! Bevitt engem a
király az ő ágyasházába; örvendezünk és vígadunk te benned, előszámláljuk a te
szerelmeidet, melyek jobbak a bornál, méltán szeretnek téged. (Énekek 1, 2 – 3.)
Olyan az én szerelmesem nékem, mint egy kötés mirha,
mely az én kebeleim között hál.
Mint az Engedi szőlőiben a cziprusfürt, olyan nékem az
én szerelmesem.
Ímé, szép vagy én mátkám, ímé, szép vagy, a te szemeid
olyanok, mint a galambok.
Ímé, te is szép vagy én szerelmesem, gyönyörűséges, és
a mi nyoszolyánk zöldellő.
A mi házainknak gerendái czédrusfák, és a mi mennyezetünk
cziprusfa. (Énekek 1, 13 – 17.)
Oh mely szépek a te lépéseid a sarukban, oh fejedelem
leánya! A te csípőd hajlásai olyanok, mint a kösöntyűk, mesteri kezeknek míve.
A te köldököd, mint a kerekded csésze, nem szűkölködik
nedvesség nélkül; a te hasad mint a gabonaasztag, liliomokkal körül kerítve.
A te két emlőd, mint két őzike, a vadkecskének kettős
fiai.
A te nyakad, mint az elefánttetemből csinált torony; a
te szemeid, mint a Hesbonbeli halastók, a sok népű kapunál; a te orrod hasonló
a Libánus tornyához, mely néz Damaskus felé.
A te fejed hasonló rajtad a Kármelhez, és a te fejeden
hajadnak fonatékja a biborhoz, a király is megköttetnék fürteid által!
Mely igen szép vagy és mely kedves, oh szerelem, a
gyönyörűségek közt!
Ez a te termeted hasonló a pálmafához, és a te emlőid
a szőlőgerézdekhez.
Azt mondám: felhágok a pálmafára, megfogom annak
ágait: és lesznek a te emlőid, mint a szőlőnek gerézdei, és a te orrodnak
illatja, mint az almának.
És a te ínyed, mint a legjobb bor, melyet szerelmesem
kedvére szürcsöl, mely szóra nyitja az alvók ajkait.
Én az én szerelmesemé vagyok, és engem kiván ő!
No, én szerelmesem, menjünk ki a mezőre, háljunk a falukban.
No, én szerelmesem, menjünk ki a mezőre, háljunk a falukban.
Felkelvén menjünk a szőlőkbe, lássuk meg, ha fakad-é a
szőlő, ha kinyílott-é virágja, ha virágzanak-é a gránátalmafák: ott közlöm az
én szerelmimet veled.
A mandragórák illatoznak, és a mi ajtónk előtt vannak
minden drágalátos gyümölcsök, ók és újak, melyeket oh én szerelmesem, néked
megtartottam! (Énekek 7.)
Zsidó és keresztény hittudósok
vitatkoznak rajta, hogy ez – az Énekek éneke – esküvői jelmezes játék szövege-e,
aztán Isten és népe, Izrael, valamint valamiféle előrevetítésként Isten és a
keresztény egyház kapcsolatának allegóriája (ami persze, hm, finoman szólva meghökkentő
lenne), de értelmezés ide, vagy oda, tény, hogy szép. Szerepét – mármint azt, hogy a Biblia egyik
könyve – tekintve talán nem is túlzás a héber meghatározás, miszerint „Shir ha-Shirim” („Legszebb ének”). Az én
olvasatomban a beteljesült szerelem, a szerelmesek újjászületésének,
megváltásának az éneke.
A
szerző az indiai Khajuraho egyik legnagyobb – különben, vagy nem különben
Visnunak szentelt – templománál a csodálatos erotikus szobrok előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése