Isten és az ember megmutatkozása

„Együtt többre megyünk!”

A Buta és a Bölcs Ember

Még az „átkosban” történt, amikor a parasztember nem köthetett biztosítást jégverésre, mivel nem is volt ilyen biztosítási konstrukció, meg talán pénze sem lett volna rá, és persze bekövetkezett a kár. A több holdnyi (akkor még nem hektárban, hanem kataszteri holdban számoltak) kukorica nagyobb része, és vele a szántástól, vetéstől a kapáláson át a termőföldbe ölt sok-sok munka egyik óráról a másikra kárba veszett.

Nagy kár volt ez; gazdánk és családja létét veszélyeztette, hiszen nemigen volt kitartásuk, ráadásul a rákosista szocializmus előírta beszolgáltatást minden ellenére teljesíteni kellett.

Gazdánk a tábla széléről nézte a szakadozott levelű, törött szárú, zöld helyett lassanként barnába váltó kukoricást. Nem sírt, egy csöppnyi könnyet nem hullatott, hiszen férfiember volt. Csak elkomorodott. Bement – az igazsághoz tartozik, hogy inkább csak botorkált – a tábla közepére.

Ott aztán a még épen maradt kukoricaszárat tövestől tépkedni kezdte ki a földből. Messzire hajította, amennyire csak tudta. Néha fölnézett az égre, ahonnét már eltakarodtak a viharfelhők, a Nap is kisütött, mintha semmi sem történt volna.

Talán ez a hirtelen égi váltás volt az utolsó csöpp a méreggel teli pohárban. A gazda a kemény munkában szikkadt bőrű kezét ökölbe szorította, majd az égre emelte.

„Együtt többre megyünk!” – kiáltott föl az Istennek. Összeszűkült szemmel mérgesen nézett fölfelé, majd lehajolt, és tovább tépdeste kifelé a kukoricát, aminek számukra az életet kellett volna jelentenie.

K. A jégverés, a jégeső, az eső, a vihar, a felhőszakadás, és így tovább, tulajdonképpen természeti, fizikai, anyagi jelenség. Esemény, történés, megnyilvánulás. Mi köze ennek az istenhez, megszemélyesítve mondva, gondolva, Istenhez? Vagy Istennek a jégesőhöz? Netán Isten csinálta, rendezte, verette el jéggel a szegény parasztember kukoricását? Megbüntette, mert vétkezett? És akkor azét is jéggel verette, aki viszont vétlen volt?

B. H. Nem hiszem, sőt biztos vagyok abban, hogy nem Isten büntette azt a bizonyos gazdát. De a természet, vagy a sors sem büntette. A jégeső, és minden természeti, anyagi jelenség, folyamat, történés azonban mégsem független Istentől.

K. Tehát, ha nem büntetés, nem is jutalom, de mégis kapcsolódik a természetfölöttihez, nevezetesen Istenhez, akkor Isten akár megakadályozhatta volna?

B. H. Talán… Én nem tudom… Előbb azonban nézzük meg, hogy valójában mi is ez a példaként felhozott jégeső. Mit tudhatunk meg róla a wikiből? Nos, „A jégeső a csapadék egy olyan formája, ami akkor alakul ki, amikor a zivatarban jelenlevő feláramlások a légkör extrém hideg rétegeibe esőcseppeket szállítanak magukkal, ahol azok szilárd halmazállapotúvá fagynak és a kialakuló jégszemek a zivatar leáramlásába kerülve a felszínre hullanak. A jégeső jéggömbök vagy szabálytalan jégrögök formájában, mindig konvektív felhőből - legtöbbször Cumulonimbusból (zivatarfelhőből) - hulló csapadék. Akkor beszélünk jégesőről, ha a jégdarabok átmérője eléri vagy meghaladja az 5 mm-t. Ennél kisebb méret esetén jégdaráról van szó. A zivatarok többségében kialakulnak jégszemek, csak az esetek egy részében ezek a felszínre érve elolvadnak. Azt, hogy kialakul-e jégeső, az a körülmény dönti el, hogy a felhőben a jégszemek mennyire tudnak megnőni, egy bizonyos mérethatár fölött ugyanis a jégszem már nem képes elolvadni a zuhanás közben, és a talajra szilárd halmazállapotban hullik.” [i]

K. Világos; a jégeső, de már maga a csapadék is jég nélkül tisztán természeti jelenség, ami fizikai törvények, törvényszerűségek szerint jön létre, majd hull, esik, csapódik a földre. Úgy mondjuk ugyan, hogy a felhők az égen vannak, de hát ezen senki sem a bibliai, vagy vallási értelemben vett eget, illetve mennyet, mennyországot érti, hanem a Föld légkörét. Semmi köze az éghez, a mennyhez, mennyországhoz. Akkor viszont hogyan kapcsolódik Istenhez? Hogy-hogy mégsem független Istentől?

B. H. Nemcsak jégeső, az eső, a hó, a csapadék, hanem a gravitáció, a Newton által felismert és megfogalmazott törvények, minden anyagi, fizikai, biológiai törvény és törvényszerűség, természetesen maga az evolúció is kapcsolódik. Akár úgy is mondhatjuk, hogy mindezek Isten törvényei és törvényszerűségei… Működésük, érvényesülésük egyben a láthatatlan Isten látható megmutatkozása.

K. Ezek természeti, anyagi, földi, szélesítve a kört, univerzumi törvények. Az anyagi világmindenség törvényei és törvényszerűségei. Isten tehát nem más, mint az univerzum? Isten a világmindenség?

B. H. Világos és egyértelmű, hogy az anyagi, fizikai, biológiai törvények és törvényszerűségek az anyag jellemzői…

K. Vagyis anyagiak.

B. H. Az ősrobbanás elmélet szerint „A robbanást követően elképzelhetetlenül rövid idő alatt kialakultak az anyagi világ jelenlegi építőköveinek tartott kvarkok, elektronok és ezek antirészecskéi. Ezeket követte a nehéz nukleonok (protonok, neutronok és antirészecskéik) kialakulása.”[ii] A kvarkoknak, mint az anyag legalapvetőbb építőköveire is jellemző például a gravitáció? Miért ne? De a kvarkok is csak az ősrobbanást követően lettek. Jó, ami előtte volt, azt nevezhetjük ősanyagnak, és kijelenthetjük, hogy a gravitáció az ősanyag jellemzője. Bizonyítani ugyan nem tudjuk, ahogy még azt sem, hogy milyen ez az ősanyag, de azt nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy valamilyen rá jellemző, tehát anyaginak is nevezhető törvény, törvényszerűség szerint van és „mozog” akár öröktől fogva, ahogy a materialista filozófia állítja.

http://images.slideplayer.hu/11/3077102/slides/slide_6.jpg

 

K. Tehát az anyagi törvények öröktől fogva vannak…

B. H. Jó, maradjunk ebben. Tudsz-e válaszolni arra, hogy ahol nincs anyag…

K. Mindenhol van!

B. H. Tévedés, mert még az anyagi univerzumban sincs mindenhol, és egyáltalán nincs azon túl… Nézzük azonban előbb az anyag definícióját. „A köznapi használat szerint anyagok: a tömeggel és térfogattal rendelkező dolgok. A fizikai és kémiai általános anyagdefiníció szerint: anyagok az atomok, a molekulák és ezek építőelemei (részecskék és erőterek). A modern fizikában anyag minden, ami elemi fermionokat tartalmaz (mivel a fermionokra jellemző a Pauli-féle kizárás, vagyis két anyagrészecske nem veheti fel ugyanazt a térbeli helyzetet).”[iii] Tehát részecskék…

K. Igen, anyagrészecskék; és akkor mi van?

B. H. Inkább így: mi van, és mi nincs? A részecskék között nyilvánvalóan tehát nincs anyag, viszont az anyagi törvények, törvényszerűségek ott is érvényesek, csak hát nem érvényesülnek. A láthatatlan, behatárolhatatlan, megfoghatatlan törvények és törvényszerűségek mindenütt vannak, ott vannak. Örökké láthatatlanok, s majd csak a működésük, eredménye, következménye lesz látható, mérhető, vizsgálható. Így, ezáltal mutatkoznak meg.

K. Nem vitatkozom, ebben egyetértünk.

B. H. Van azonban egy másik nagy kérdés is. Nevezetesen, hogy az univerzum tágul, vagyis nem végtelen. Nem abszolút végtelen, hiszen, ha az lenne, akkor mindenütt lenne, és nem tudna, nem is kellene tágulnia. Az ősrobbanás elmélet szerint eredendően végtelenül összepréselődött, úgynevezett szinguláris állapotban volt. Csak hát ez, legyen akármekkora, hol volt? A semmiben? Semmi, mint olyan, nincs, a semmi csak valaminek a hiányát jelenti. Tehát valahol volt, jelenlegi állapotában is van, és lesz, amíg lesz. De hol? Nos, erre a válasz, hogy az abszolútumban. Ebből következik viszont, hogy az abszolútum valóban örök és végtelen. Abszolút végtelen.

K. Hm…

B. H. Az anyagi törvények, törvényszerűségek az anyagban érvényesülnek, de nemcsak az anyagban, az anyagi világban vannak, hanem az anyagon, az anyagi világon túl, azon kívül is vannak. Ne felejtsük: ha nincs anyag, mint törvény, mint elv, azok akkor is vannak.

K. Tehát az abszolútumban lévő, vagyis az anyagtalan végtelenségben, mondhatni mindenségben lévő úgynevezett anyagi törvények, törvényszerűségek alapján jött létre, legalábbis alakult és alakul az anyag és az anyagi világ. Idáig rendben, legalábbis elfogadható álláspont. Csak hát mi köze van mindennek Istenhez, vagy Istennek mindehhez?

B. H. Istent ugyan senki, legalábbis ember még nem látta, teljességében, mivel végtelen, föl nem foghatta, mégis sokféle meghatározása, leírása született. Akár jók, vagy kevésbé jók, pontosak vagy kevésbé pontosak ezek, semmiképpen sem hiánytalan definíciók. A leginkább egzaktnak mondható a filozófiai, miszerint Isten az abszolútum szubsztanciája, magyarán a legbensőbb lényege. Tehát Isten nem választható el az abszolútumtól, és az abszolútum Istentől. Ebből (is) következik, hogy az úgynevezett anyagi törvények és törvényszerűségek, mivel forrás- és lelőhelyük szerint abszolútumiak, s mint mindennek, ami abszolútumi, ahhoz úgymond köze van az abszolútum legbensőbb lényegének, ez alól nyilvánvalóan az anyagi törvények és törvényszerűségek sem kivételek.     

K. Isten netán, ha úgy gondolja, alkalmazza, érvényesíti ezeket a törvényeket, máskor meg nem? Vagy nem így jár el, de megtehetné?

B. H. Nem tudom, hogy Isten mit gondol, hogyan gondolkodik, azt sem, hogy megtehetné-e, vagy sem… Illetve, ha meg is tehetné, minden bizonnyal nem teszi, mert attól fölborulna a rend és a rendszer. A világegyetemet működtető, működését szabályozó törvények és törvényszerűségek, beleértve természetesen nemcsak a biológiai, hanem a társadalmi evolúciót is, rendszert alkotnak, amelynek egyes elemei egymáshoz kapcsolódnak, egymásra épülnek, és így képeznek működő egészet. Így következhet, következik be, hogy például, amikor a légkör alakulása alapján jégesőnek kell esnie, akkor jégeső esik…

K. És ez lenne Isten megmutatkozása? A jégeső? A rombolás?

B. H. Az okozott kár már következmény, de eredendően maga a jégeső, az igen, az Isten megmutatkozása, ahogy minden természeti jelenség, maga a természet is az. Mondom: eredendően. Amióta azonban az ember él, műveli a földet, vagy elhanyagolja annak művelését, mióta kitermeli a Föld kincseit, mióta ipari üzemeket működtet, és ezek ilyen-olyan hatással vannak a természetre, azóta Isten és az ember megmutatkozásáról van szó. Az emberi beavatkozás nélküli természet tisztán Isten megmutatkozása, a változást kiváltó emberi beavatkozás esetén meg Isten és az ember megmutatkozása.

K. Tehát, ha az anyagi világot látjuk, az emberi beavatkozás nélküli világot, az őstermészetet, akkor tulajdonképpen Istent látjuk?

B. H. Nem ezt mondtam, hanem azt, hogy abban megmutatkozik Isten. Természetesen megmutatkoznak benne az anyagi világ törvényei, törvényszerűségei is. Ha például egy építész elkészíti egy ház tervrajzát, majd azt felépítik, megmutatkozik benne a tervező? Ha egy szobrász megalkot egy szobrot, legyen az akár csodálatos, akár formabontó, egyesek, vagy sokak szemében ronda, a szoborban a művész megmutatkozott? Nevezhetjük az alkotást, az eredményt az alkotó megmutatkozásának? Igen. Akkor ugyanígy az anyagi világot is Isten megmutatkozásának, hiszen az a mindenütt jelenlévő anyagi törvények és törvényszerűségek működése, érvényesülése szerint olyan, amilyen.

K. Akkor mégis csak Isten bocsátotta a szegény parasztember kukoricására a jégesőt?

B. H. Ó, de egyszerű válasz lenne, hogy igen, Isten büntetése, és akkor a gonosz lelkek esetleg megrettennének, vagy nem, a hiszékenyek meg elhinnék, és megígérnék, hogy ezután jók lesznek. A vallások nagyrészt ezzel, így fegyelmeznek, ijesztgetnek, valójában manipulálnak, mert ez az egész nem így működik. Hogy Isten akarja-e, vagy sem a természeti csapások bekövetkezését, azt én nem tudom, és úgy vélem, hogy nincs emberfia, aki tudná, de tény, hogy megtörténnek. Az is tény, hogy a természeti csapás, mint okozatnak az okát a tudomány ma már a legtöbb esetben tökéletes pontossággal kimutatja. Ne felejtsük azonban: a természeti csapások ellen még az állatok is tudnak védekezni, és védekeznek is, ha nincs baj az ösztöneikkel. Az ember pedig pláne tud. Az embernek ráadásul van önálló akarata. Az élőlények közül egyedül csak az embernek van önálló akarata.

K. Istentől független önálló akarata?

B. H. Nem igazán, mert az úgynevezett anyagi, természeti törvényeket, törvényszerűségeket muszáj figyelembe vennünk. Tehát az önálló akaratunk nem abszolút önálló. Nem tehetünk bármit. Akarhatunk tenni, akarhatunk akár aranyat is csinálni, vagy az égre szállni a kezünket lebegtetve, de az eredmény, a következmény már nem tőlünk függ. Az önálló akarat tulajdonképpen azt jelenti, hogy ellentétben a többi élőlénnyel, bennünket nemcsak az ösztöneink befolyásolnak és irányítanak, hanem azoktól függetlenül dönthetünk és cselekedhetünk. Az önálló akarat azonban nem egy fölösleges, haszontalan ajándék, vagy lehetőség, hanem olyan adottság, képesség, amivel nemcsak élni lehet, hanem szükség szerint élni kell, és az ember, legyen akár link, gonosz, rossz vagy jó, buta vagy bölcs, vagy a két véglet között bármilyen, él is vele. A világunkat közösen alakítjuk. Isten a törvényei, törvényszerűségei révén, mi pedig úgy, hogy beavatkozunk. Amíg azonban nem volt ember, a természet, a világ az élőlényeivel olyan volt, amilyen. Se nem jó, se nem rossz. Lehetőség volt, hogy ilyen vagy olyan legyen, de föl sem merült, mivel nem volt ember, aki fölvetette volna, hogy jó vagy rossz-e, szép vagy ronda-e. A minősítés már emberi. A világ tehát egyrészt Isten, másrészt az ember megmutatkozása… De hogy a „semleges” világ olyan lett és lesz, amilyen, tehát jó vagy rossz, vagy a kettő között valamilyen, azt az ember már saját magának köszönheti. Amennyiben nem tetszik, azért nem Istent, hanem a beavatkozó embert okulhatja, szélsőséges esetben átkozhatja…

---

[i] https://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%A9ges%C5%91

[ii] http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/termeszettudomanyok/fizika/fizika-11-evfolyam/meresi-modszerek-es-keletkezesi-elmeletek/az-osrobbanas-elmelet

[iii] http://www.t-es-t.hu/termtud/atom/anyag.htm

Visszaszámlálás – Végidők

Most, hogy nekifogtam volna saját "végidők-jóslatom" megszövegezésének, beírtam a Google speciális keresőjébe, hogy „végidők”…, aztán elképesztett a találatok mennyisége. Ez az adat: „Nagyjából 12 500 találat (0,45 másodperc)”. (1)

Köztük ilyenek: „Drága szeretett leányom, Az Ígéretem, hogy újra eljövök, még ennek a nemzedéknek az életében fog beteljesedni. Jelenleg a világon sok ember mit sem törődik az Úr Nagy Napjára vonatkozó próféciákkal, melyeket a Szent Biblia tartalmaz. Annak érdekében, hogy felkészülhessetek erre az időre, Atyám arra utasított Engem, hogy tájékoztassalak benneteket arról, hogy Második Eljövetelem időpontja ki van tűzve, de csak egyedül Isten, az Örök Atya ismeri ezt az időpontot. Még Nekem, az Ő egyszülött Fiának, sincs tudomásom erről az időpontról, csak azt tudom, hogy hamarosan bekövetkezik.” (2)

Van közöttük olyan – „A végidő eseményeinek sorrendje” (3) –ami akár menetrendként is fölfogható.

Nem, nem állok be a sorba, nem jósolok (annál is inkább, mert nincs is hozzá semmiféle affinitásom, ami pedig alapvető lenne), hanem tényeket, és azokból leszűrt logikai következtetéseket teszek közzé.

A Föld bolygó és egyben az emberiség létezésének végével foglalkozó hipotéziseket három nagy csokorba sorolhatjuk. 

1. Vallási és bibliai. (Múltja, történelme több évszázados, sőt, évezredes, ami kétezer évvel ezelőtt, a jézusi időszakra jellemző zsidó vallási apokaliptikus várakozással tetőződött.) 

2. Globális – természeti, társadalmi, politikai – katasztrófa következménye. (Aszteroida ütközik a Földdel, óriás üstökös csapódik bele, atomháború, de ide sorolandó a környezetszennyezés, a túlnépesedés és/vagy a nyersanyag gátlástalan kitermelése következtében a Föld erőforrásainak kimerülése is.) 

3. Kozmológiai. (Ahogy az univerzum pályafutása a „Nagy Bumm”-nak nevezett ősrobbanással kezdődött, idővel a „Nagy Reccs”, az összeomlás, a szingularitásba való visszaesés jelenti a végét. Vagy a „Nagy Zutty”, amikor az univerzumot alkotó galaxisok egymástól végtelen távolságra „szöknek”; s ennek egyik változata a „Nagy Zzzz”, amikor az anyagi világ alkotóelemei az abszolút hideg és mozdulatlanság állapotába merevednek.)  

Nem kizárt, hogy ezek valamelyike belátható időn belül bekövetkezik (a kozmológiai vég esetében a „belátható idő” persze akár évmilliárdokat jelenthet), de a legvalószínűbb az, ami hasonlít az ember kialakulásához és fejlődéséhez; csak éppen fordítva, vagyis visszafelé, és sokkalta gyorsabban. Évezredek helyett akár évtizedek alatt.

Mi szól emellett? Többek közt az, hogy már elkezdődött a visszaszámlálás.

A trend:

    1. A nagyhatalmak, élükön az USA-val, felszabadításnak, rendcsinálásnak, megelőző csapásnak, a demokrácia terjesztésének álcázott hódító háborúkba bonyolódtak és bonyolódnak.

    2.   A terrorizmus fokozódása.

    3.   Migráció.

    4.   Rasszok és kultúrák keveredése.

    5.   A hagyományos (éltető) kulturális, morális igények és szokások felhígulása, majd eltűnése.

    6.   A köznép ideológiai befolyásolása (alias totális agymosása).

    7.   Elbutulás.

Ugyanekkor a tudomány, különösen a természettudomány töretlenül és gyorsuló ütemben fejlődik.

Mi várható?

Az emberiség két részre szakad. Egyik az uralkodó elit (benne a tőke, a hatalom birtokosai érdekeit akarva – akaratlanul szolgáló és kiszolgáló tudományos kutatókkal, tudósokkal), a másik a plebsz („bérrabszolgák”, fogyasztók, elgárgyult milliók).

Van megoldás, menekülési út?

Talán.

Az Isten és emberközpontú, valóban humánus ideológia (legyen az akár, de nem kirekesztő vallás), és az ebből eredő, erre alapozott mindennapi gyakorlat…

_______________________

(1) https://www.google.hu/search?as_q=v%C3%A9gid%C5%91k&as_epq=&as_oq=&as_eq=&as_nlo=&as_nhi=&lr=&cr=&as_qdr=all&as_sitesearch=&as_occt=any&safe=images&as_filetype=&as_rights= 

(2) http://vegidok.5mp.eu/web.php?a=vegidok

(3) http://igemorzsa.hu/profecia/vegido/es_sor-vazlatos.html

Boldog lehetsz...

 

http://www.nlcafe.hu/data/cikk/11/106071/2.jpg

Nemcsak a jó dráma jó előadása, hanem a jó vers, a jó regény olvasása, a művészi szobor, festmény látása is katartikus élményt kelthet az emberben. Ha a festmény monumentális, mint például a Feszty körkép, vagy a Szixtuszi Kápolna freskói esetében, ez a hatás és élmény gyorsabban jelentkezhet és átütőbb is lehet, de ez nem feltétel.

Még barlangrajzok is kiválthatják, különösen az olyanok, mint a dél-franciaországi Lascaux Barlang legkifinomultabb ízlést kielégítő festményei.

A nagy irodalmi, lírai, zenei, tánc-, képzőművészeti, általában a művészeti alkotások, sőt az emberek életét jobbá tevő alkotások misztikus élményt nyújthatnak. De ez talán, vagy elvárhatóan természetes is. Nézzünk meg azonban egy egészséges fa- vagy bokorlevelet, vagy egy virágot. A szerkezetét, erezetét nyilvánvalóan az evolúció alakította, szépsége azonban lenyűgöző, és ingyen kapott ajándék. Ugyanígy szép a bárányfelhőkkel borított ég, a tiszta kék ég, a viharfelhők is, de még – ha nem az ember feje körül csapkod – a villámlás és az égdörgés is.

Az ember kiváltsága ez a képesség és élmény, hogy érzékeli, észreveszi és átélheti mindazt, ami szép, meg persze a rútat, csúfságot is. Sok esetben azonban – pláne mi, a nyugati civilizáció folyton rohanó gyermekei – elmegyünk mellettük úgy, hogy észre sem vesszük. Vagy ugyan érzékeljük, de nem törődünk vele, aminek következtében nem is tud hatni ránk.

Nem kell ahhoz semmi más, csupán nyitottság, hajlandóság, hogy felemelő, magasztos, mondhatni már-már misztikus tapasztalásban legyen részünk. Gazdagság, tulajdon sem kell hozzá, csupán érzékszervek és fogékonyság, érzékenység. Színházba, operába, galériákba, kiállításokra ugyan nem jut, nem is juthat el mindenki, de a természet – a madárcsicsergés, a szél susogása, a fűszálak hajlongása, a víz csobogása – mindnyájunké. Ahhoz sem kell gazdagnak lenni, hogy gyermekünk ránk nevessen és tágra nyílt szemmel, ragaszkodással teli tekintettel szemünkbe nézzen.

De ilyen misztikus pillanat az is, amikor a szerelem fellobban; legyen az valóban egy pillanat alatt, a „meglátni és megszeretni” változat, vagy akár hosszas ismeretség után bekövetkező, berobbanó érzés.

A szeretet… Szeretni végtelenül azt, akit/amit mindennek érzünk, erre csak az ember képes. Az állat is ragaszkodik az ivadékához, a gazdájához, gondozójához, van, amelyik falkabéli társához is, de ez csak ösztön. Az volt eredendően az ősembernél is, majd bekövetkezett a csoda; szeretet lett. És ez a misztikus tudás: a gnózis, szeretni tudni, ami mindenkié lehet; szeretni mást, másokat, gyermekünket, szülénket, társunkat, hazánkat, népünket, jobban szeretni, mint magunkat, ez is a mi isteni ajándékunk.

Add át magad a szeretetnek, és akkor megtapasztalhatod, hogy megérint Isten.

Nem elnyomni, hanem hagyni kell, hogy a velünk született adottság, a szép, a jó érzékelése és tudatosodása működhessen, kibontakozzék, akár a virágba borulásig meghatározó részünk maradjon.

Hagyni kell, hogy a műalkotás, a természet és embertársainkból az, ami jó, hasson ránk.

Hagyni kell, hogy a misztikum, a titok, általa Isten megérintsen, és a lelke elárasszon.

A lehetőség mindenki előtt nyitva áll. Isten mindenkinek megmutatkozik, mindenkit megérint, téged is; csupán észre kell venni, és akkor átélheted a csodát, az istenhitre ébredést…

🔺🔻🔺

Vallomás (ami nagyon személyes)

Azért is mertem leírni és közzétenni az előbbieket, mert… mert többször, immár sokszor (de nem elégszer!) magam is átéltem, megtapasztaltam, hogy Isten megérintett.

És ez még hagyján is, hiszen nemcsak hiszem, hanem tudom, sőt, bizonyítani tudom, hogy van Isten. Ha pedig van, és örök, végtelen, mindenható (mindenre hatással lehet), akkor megérinthet, sőt, megfeddhet, megbüntethet, és persze megdicsérhet. 

Mindez azonban nekem nem volt elég.

Rendben, hogy van, és akkor nyilván van „Isten országa” is. De milyen? Milyen Isten, és milyen Isten országa? Milyen (érzés, élmény) Isten országában lenni? Vajon én, vagy bárki ember, valóban eljuthat oda? Istenhez, a (vallási terminológiával mondva) mennybe? Ha igen, ott mi vár rá? Ott mit csinál az idők…, nem az idők végezetéig, hiszem ott nincs idő és tér, hanem a végtelenségében, az örökkévalóságban?

Ha a halál (a testi, fizikai, biológiai halál!) után az emberből valami (lelke, szelleme, az eónitása) megmarad, akkor az, ami megmaradt, az egész ember? Megmarad a személyisége, az emberként megszerzett tudása, emlékezete?

Mit számít azonban, hogy van Isten, ha testestől-lelkestől véglegesen meghalok, amikor meghalok?

Mit számít, hogy mit gondoltam, mit tettem, milyen voltam, ha számomra így is-úgy is minden végérvényesen elmúlik? De, ha netán a lelkem és/vagy szellemem örökké él (a mennyben, vagy a pokolban), csak hát abszolút amnéziás lesz, ha semmi emlékem nem marad meg, ha a személyiségem és azonosságtudatom eltűnik, akkor ugyancsak mindegy, hogy milyen voltam; új „énem” nem fogja tudni, hogy mit miért kapott, miért folytat(hat)ja úgy, ahogy…

Mivel régóta képtelen vagyok elfogadni ezekre a kérdésekre a különféle vallások – egymásnak ellentmondó, esetenként önmagukban is – ellentmondásos válaszait, s mivel csak azt hiszem el, ami bizonyítható (legalább logikailag), hosszú időn át kerestem a választ.

Végre megtaláltam! (Megjegyzem azonban, hogy ez meg az én válaszom, és természetesen nem kötelező elfogadni, hinni igazában…)

Míg csak az értelmemmel próbáltam a túlvilági létet, létformákat, helyet, körülményeket érzékelni, meghatározni, leírni, jóformán – tulajdonképpen – semmire sem jutottam. Legfeljebb körülírni voltam képes, de nem tudtam, most sem tudom még a végtelent (az abszolút végtelent!) egzakt módon bemutatni. Bevallom, elképzelni sem. (Még az elképesztően nagy univerzumot sem a maga teljes valóságában, s akkor hol van ettől a valóban, mindenféle szempontból végtelen abszolútum, és annak ugyancsak végtelen legbensőbb lényege, Isten…)

Kiindulási helyzet: van lelkem, szellemem, tehát olyan eónitásom, ami mivel nem porból lett, nem is lesz porrá, hanem megmarad a halálomat követően is.

Elfogulatlannak nem minősíthető hipotézisem: a mennybe, Isten országába jutok…

Mivel Isten az abszolútum legbensőbb lényege, nyilvánvalóan ez az isteni tartomány is ott van, ahol Isten van. Hol? Nem az univerzumban; azon túl, vagy afölött a végtelenségben, és persze végtelen kiterjedésű.

Idáig a logika… És akkor, és ettől fogva? Milyen? Milyen élmény lesz oda kerülni, majd ott lenni?

Többszöri meditációs próbálkozás („tapogatódzás”) után végre sikerült…

Szavak, és talán tehetség híján nem igazán tudom leírni, érzékelhetővé tenni, amit átéltem (Ami, hangsúlyozom, az én élményem volt, és senkit semmire nem kötelez, még csak elhinni sem muszáj.)

Fehér fényt láttam. Kellemesen meleg és vonzó fényt. Gömbszerűt, de nem gömb volt. Ragyogott, de nem vakított. Láttam a folytatását, amikor már ott voltam, amikor benne voltam, azt, hogy nincs vége. Mindenütt ez van, a ragyogó, vonzó, befogadó fény.

Valami ilyesmi volt, de rajta kívül nem volt más…

Az odavezető útra is talán fényút megnevezés illik leginkább… Hívogató, befogadó fényút…

Boldog voltam. Semmi mást nem éreztem, csupán boldogságot.

Semmiféle hiányérzetem, kívánságom nem volt. Mindenem megvolt.

Én voltam? Az maradtam, aki voltam? Fizikai testem nyilvánvalóan nem volt, semmiféle testi, anyagi késztetés nem hajtott, eszembe sem jutott, de én voltam. Annak ellenére én maradtam, hogy úgymond beolvadtam, „átmentem” az abszolút fénybe.

Megszűnt a tér, megszűnt az idő, a múlt és a jövő is; a jelen volt, az örök boldogság…

És akkor – már ott és itt – újabb kérdés:

Tudnék-e segíteni a szeretteimnek? Tudnék-e segíteni annak, aki jogosan, indokoltan rászorul az én segítségemre?

Igen, mivel „Az abszolút végtelenben, ami lehetséges és szükséges, az megtörténik, bekövetkezik.”…